Esztergom és Vidéke, 1999

1999-11-04 / 44. szám

Esztergom ésVidéke 1999* november 4. A magyarországi kommunista diktatúra kezdőpontján még sokáig vitatkozni fognak a történészek és a politikusok: ki-ki meggyőződése, meglátása szerint 1945-öt, 1948-at vagy 1949-et jelöli meg kezdetként. Azt azonban mindannyian elismerik, hogy szimbolikus jelentőséggel bírt, amikor Mindszenty József esztergomi érsek, bíborost 1948 karácsonyán letartóztatta az Államvédelmi Hatóság: nemcsak az ország legnépesebb vallási közösségét fosztották meg karizmatikus és a politizálástól sem visszariadó vezetőjétől, hanem börtönbe-vetésével a kommunista hatalomátvétel legkitartóbb ellenzőjét hallgattatták el. Az új kurzus a bíboros elítélésével egyidejűleg megbélyegezte az egyik legrégibb magyar várost is: Esztergomot a „klerikális reakció fellegvárának" nevezte ki, s évtizedekig büntette a kommunista eszme elutasításáért. A Rákosi-diktatúra Esztergomot intézkedések sorával sújtotta múltjáért és tartásáért. A tanácstörvény elfogadását követően a - most már csak Komárom megye székhelyét elvitték a frissen városiasított Tatabányára, amely a szocialista városok egyikeként amúgy is kiemelt helyzetben volt, a megyei intézmények áttelepítéséhez pedig további forrásokat biztosítottak számára, jelentős részben Esztergom rovására. 1952-53-ban az Országos Tervhivatal javaslatot tett arra, hogy a várost - Dózsafalva néven - egyesítsék a szomszédos bányászközséggel, Doroggal. Az egyházi iskolákat és ingatlanokat államosították (a Bazilika melletti volt szemináriumi épületbe például a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolát, majd a hadosztályparancsnokságot költöztették), az egyházat szétverték és diktatúrával együttműködni kész békepapokkal töltötték fel. A város minden király és szent, illetve egyházi főméltóság nevét viselő utcáját átnevezték, műemlékeire alig fordítottak gondot. Hadiipari üzemet és egy egész hadosztályt telepítettek ide, hogy saját ideájuk képére formálják, megtörjék a várost. Hasonlóan szenvedett az egész ország, az 1950-es évek Magyarországán több tízezer embert telepítettek ki, internáltak, zártak börtönbe, százakat végeztek ki. Az életszínvonal még a „kozmetikázott" állami statisztikák szerint is 2030 %-kal csökkent 1949-1952 között. Az extenzív növekedés tartalékai néhány év alatt kimerültek, a termelőszövetkezetbe kényszerített és a beszolgáltatás által megnyomorított parasztság nem volt képes biztosítani az ország élelmiszerellátását. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, 1953-1955 között végrehajtott reformjai ugyan lélegzetvételhez juttatták a társadalmat, de ez túl rövid idő volt ahhoz, hogy gyökeres változásokat hajthasson vé^re. 1956 tavaszán a fiatal pártértelmiség és az egyetemi ifjúság kezdeményezései kiszabadították a szabadság szellemét a palackból, amit többé nem lehetett visszazárni, és őszre már robbanásveszélyes volt a helyzet. 1956. október 23-án tehát egy néhány éve lassan, néhány hónapja gyorsabban és az utolsó napokban viNe feledjük őket! Dr. Germuska Pál ünnepi beszéde haros sebességgel kibontakozó társadalmi válság csapott át forradalomba. Október 23-a - a társadalmat feszítő gondok ellenére - derűs, átlagos napként indult, csakúgy mint akármilyen más nap. Aznap reggel Budapesten, Debrecenben, Sopronban, Székesfehérvárott, Veszprémben az ifjúság a lengyelországi reformok támogatásáért, és a magyarországi változások elindításának követeléséért vonult az utcára. Tüntetni indultak csak, és fogalmuk sem volt arTÓl, hogy estére a Magyar Népköztársaság államrendje összeomlik, rendőrsége és államvédelme felbomlik, néphadserege szétesik -, hogy forradalom kerekedik. A politikusok helyett az utca vette át a főszerepet, amely nem számolhatott a háttérben, titokban megkötött nagyhatalmi alkukkal. Az ország lakossága egyesült akarattal takarította el a rátelepedett diktatúrát és képviselőit, néhány nap alatt konszolidálta a helyzetet, és hitet tett a szabad, többpárti, demokratikus Magyarország mellett. Esztergom, a megsértett és megalázott város ezekben a napokban újra kiegyenesítette gerincét. Értelmisége és ifjúsága aggodalommal vegyes izgalommal figyelte a fővárosi fejleményeket, majd 1956. október 25-én már egész lakossága tüntetésen demonstrálta a változások feltétlen támogatását. Az október 26-án, Esztergom „sötét péntekjén" a Sötétkapui tragédia minden jóérzésű embert megdöbbentett, hiszen magyar lőtt magyarra egy mindenki által gyűlölt diktatúra védelmében. Október végén, november elején a város és üzemei hiteles, hozzáértő embereket választott vezetőül, akik rég tapasztalt kedvvel és lendülettel láttak neki az élet újjászervezésének. A mindannyiunk reményeit romba döntő második szovjet intervenciót követően itt is a munkástanácsok, illetve a részlegesen tovább működő nemzeti bizottság próbáltak megmenteni valamit a forradalom vívmányaiból. Mivel a megye délnyugati részének települései a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Központi Munkástanácsának irány mutatását követték, Esztergom Doroggal karöltve - mintegy ellensúlyként - integrálta a megye Duna menti részeinek törekvéseit. 1956. november végétől, december elejétől azonban a korábbi látszattárgyalások helyett a nyers erőszak eszközével igyekezett pacifikálni uralmát a Kádár-kormány, s a tüntetések szétverésével, a letartóztatásokkal, az internálásokkal kezdetét vette a terror. Több mint negyven év telt el azóta. A Szovjetunió szétesett, Magyarország függetlenné vált. Az 1956-os forradalom és szabadságharc azonban a mai napig sem foglalta el méltó helyét nemzeti ünnepeink sorában, közgondolkodásunkban. Az egzisztenciális gondok, a hirtelen ránk szakadt szabad verseny az idősebbek körében a múlt iránti nosztalgiát, a fiatalok körében a politikai közömbösséget erősítette meg. Az új pártok megpróbálták saját érdekeik szolgálatába állítani a forradalom erkölcsi hitelét, de a forradalom egészével nem tudtak mit kezdeni. Mint ahogyan a magyar társadalom nagyobbik része (a forradalom után született generációk) sem, akiket hazugságokkal vett körül és a forradalomtól szinte hermetikusan zárt el a Kádár-rendszer. A szólásszabadság most már lehetővé teszi, hogy mindenki a saját 56os történetét mondhassa el. 1956 öröksége sokszínű és szerteágazó: az - akkor is csak néhány napig tartó nemzeti egységet nem lehet, és véleményem szerint nem is szükséges mesterségesen fenntartani. Egymás mellett létező, egyaránt igaz történetekből sok-sok egyéni akaratból és Egy rendhagyó megemlékezés Köszönet illeti a Szabadidőközpontban október 29-én tartott beszélgetés és drámaelöadás szervezőit, létrehozóit, szereplőit és támogatóit, akik ezzel az 1956. október 26-án Esztergomban történt események elmélyültebb, személyesebb visszaidézését szolgálták. Programjuk kiegészítette a hagyományos városi ünnepség rendezvényeit, helyet biztosítva a méltóságteljes megemlékezés mellett a kötetlenebb együttlétnek is. Hálásak lehettek az érdeklődők annak ellenére, hogy a beszélgetésre a meghívott négy vendég helyett csak Koditek Pál és Antalics Mihály tudott eljönni, ami viszont lehetőséget adott a hallgatóság soraiban felmerült kérdések megválaszolására is. Ezen az estén ősbemutatón is résztvettünk: Muzslai Zsitva Ágnes Százados című színdarabját láthattuk., amelyben a szerző a tűzparancs bűnének felismerésén, a bocsánatkérésen túli megbékélés fontosságát állította elénk. A drámai konfliktus, a szembesülés létrejötte ugyanakkor e műben sem nélkülözheti a katonatiszt előzetes bűnhődését. Mint az előadást megelőző beszélgetésen kiderült, a Sötétkapunál történtek rekonstruálása számos kérdést vet fel, s az ellentmondó visszaemlékezések ezek tisztázását majdnem lehetetlenné is teszik. Ennek hiányában a bűnök, a bűnösök néven nevezése sem történhet meg, bár magunk is már a megbékélést kívánnánk. Istvánffy Miklós sorsból áll össze a történelem. így fordulhat elő, hogy néha még a barikádok egykor azonos oldalán állók is halálos ellenséggé válnak. De ez nem először esik meg hazánk történetében. Elég ehelyütt csak Klapka Györgynek, Perczel Mórnak vagy más 1848/49-es hősöknek az 1880as, 1890-es években megjelent emlékirataira utalnom. Kérem nézzék meg: micsoda rágalmakat szórnak egymásra, Görgey Artúrra, volt harcostársaikra! Csak az idő és a halál békítette ki őket. Ma már a történészeken kívül azonban senki sem emlékszik ezekre az önmarcangoló vitákra, és március 15-éről mindenkinek egy kis nép nagy diadala jut eszébe: Petőfi és Kossuth, az áprilisi törvények és trónfosztás, a pákozdi győzelem és Budavár ostroma A forradalmat valódi helyére emelő nemzeti közmegegyezésre úgy tűnik még várnunk kell. Én hiszem azonban, hogy egy nemzetnek tisztelnie kell elődeit, hőseit, halottait. Tisztelnie kell az idő „szentháromságát": jelen, múlt és jövő szövevényes elválaszthatatlanságát, mert a múlt pontos ismerete nélkül nem értjük a jelent, és a múltban gyökerező, józan valóságkép nélkül nincsen jövő sem. A bűnösöket nevükön kell nevezni, az áldozatok emlékét híven őrizni, a nagy elődökre pedig tisztelettel kell emlékezni. Mindannyian érezzük, hogy átmeneti periódusban élünk: korszakok, világrendszerek, kultúrák metszéspontján, útközben valahonnan valahová. A régen annyira óhajtott szabadság egyelőre csak anarchiának tűnik: amit nem tiltanak, azt mindent szabad, sőt vannak, akiknek még ennél is többet szabad. Napról napra történnek olyan események, amelyek gyökeresen változtatják meg életünket. Hónapokkal az ezredvég előtt, túl az Öböl-háborún és a jugoszláviai háborúk során, fél lábbal a modern világban, fél lábbal a Balkánon. S hogy minek nézzünk hátrafelé? Újra csak azt tudom mondani: a bűneinkkel és erényeinkkel felvállalt múltunk nélkül elveszettek vagyunk. Egy amnéziás országnak nincs helye Európában. 1956-ban az oroszok ugyan rommá lőtték a magyar fővárost, a sortüzek után ugyan vagy 350 ember maradt holtan a magyar tereken, a legitim magyar kormány koncepciós perben kivégzett miniszterelnökét és több mint kétszáz mártírtársát ugyan kátránypapírba csavarva, jeltelen sírba kaparták el, de ez a forradalom erkölcsileg győzött. Ez a forradalom olyan erkölcsi tőkét kovácsolt Magyarországnak, amely ma a belépőt jelenti Európába: a nyugatnak a magyar ügy 1956-os cserbenhagyása miatt érzett lelkiismeret furdalása elhatározássá érett - integrálni kell a kontinens eme régióját, hogy megelőzhessük a hasonló gyalázatok megismétlődését S én igenis hiszem, hogy ez a forradalom győzni fog még egyszer, utoljára-a lelkekben: amikor október 23-a olyan igazi ünnep lesz, mint március 15-e vagy augusztus 20-a, a kivégzett mártírok és a forradalom hősei is bekerülnek a nemzeti panteonba Ne feledjük őket!