Esztergom és Vidéke, 1999

1999-10-21 / 42. szám

Arckép Dr. Pák Gábor, kórházunk megbízott igazgatója A közelmúltig a dorogi belgyógyászat osztályvezetőjeként, elsősorban a gyomor- és bélbántalmaktól szenvedők gyógyítójaként ismerték és tisztelték a környéken. Igazgatóhelyettesként azonban már tudatosan készült a nagyobb feladatokra, elvégezte a menedzserképzőt. Kórházunk gondjai közismertek, miként az is: most a gyógyító munka nagyarányú átszervezése következik, melynek megoldása már rá vár. Erről is kérdeztük. - Orvos családból származik, de az iskola is segített a pályaválasztásban. Kiknek és minek köszönheti mindezt? - Dorogon születtem, az alapiskoláimat is itt végeztem. Szívesen emlékszem ezekre az időkre, több nagytekintélyű és tudású tanártól kaptam az első ismereteket. Emlékszem a biológiát Rákosi tanár úr próbálta fejünkbe tölteni, akire jellemző volt az oktatás szemléletessé való tétele. A 60-as évek elején a dorogi vágóhídon (mert akkor még ilyen is volt a községben), egy marhaszem preparációval próbálta velünk megértetni a látás nem egyszerű folyamatát. A biológia szakkör teljes társulata elájult, csak én maradtam talpon, na nem a hősiességemnek, hanem osztott figyelmemnek köszönhetően. Úgy éreztem, hogy a pályaválasztásban ez még nem játszott szerepet, de az, hogy egy körzeti orvosi rendelő aurájában nőhettem fel, az már igen. Pedig a középiskola nem úgy indult - kémiai érdeklődésem volt, középiskolai pályázatot nyertem, és Béres tanár úr minden erejével biztatott is a vegyiértékek és telítetlen kötések világának jobb megismerésére. Az István gimnáziumban a ffl-IV. év döntött, természetesen az otthoni hatásokkal együtt. Marton tanár úr kiváló fizikai felkészítésével eredményesen vettem a felvételi akadályt. Azóta is hálásan gondolok Rá, még ma is többször eszembe jutnak a kiváló, színvonalas fizika órák... - Ont az egyetemen is marasztalták. Miért döntött másként? - A Pécsi Orvostudományi Egyetemet 1971-ben végeztem el. A vizeletkiválasztó rendszer iránti érdeklődésem már akkor is megvolt. A nagytekintélyű Balogh professzor úr az urológiai szigorlatomat követően, megcsillantotta egy klinikai állás lehetőségét a tanszéken. Egy keveset hezitáltam, de a családi körülményeim már akkor hazajövetelre ösztönöztek. Nem bántam meg. A dorogi kórházban akkor egy fiatal garnitúra bontotta szárnyait, Zsembery és Szontagh főorvosok vezetésével igazán kiváló volt a hangulat, élveztük a bánya támogatását és tulajdonképpen minden feltétel adott volt egy jó szelleműnek mondható, korszerű gastroenterológiai és nephrológiai tevékenység kialakításához. Az eltöltött 25 év alatt szakképesítést szereztem, majd 1994ben az igazgató úr felkérésére a Vaszary Kolos Kórház orvos-igazgató helyettesi teendőit láttam el. A kórház vezetésével és szervezésével kapcsolatos teendők közgazdasági ismereteket is megkívántak. Ezt felismerve a Közgazdasági Egyetem Egészségügyi Menedzser szakán 1999-ben másoddiplomát védtem meg. A cél az volt, hogy meg tudjak felelni mind szakmailag, mind egyéb szempontok szerint az egészségügy mai, külső és belső kihívásainak, törekedve arra, hogy ezt a szemléletet a mögöttem állóknak is átadjam. - Miben látja a kórházban kialakult feszültségek okát? - Kórházunkban most sok a nehezség. A pénzügyi gondok képezik ennek alapját. Az alulfinanszírozás következményeit éltük át évekig, az orvosok, szakdolgozók erejük megfeszítésével próbálták a lakosság érdekeinek megfelelően a színvonalat fenntartani. Az is látható, hogy konszolidáció nélkül a gondok nem oldhatók meg, természetesen ez egy szerkezetátalakítást is magával fog hozni. Most megbízott igazgatóként minden érőmmel azon vagyok, hogy a szubjektumban és objektumban lévő minimális tartalékokat felszínre hozzam, vezetőtársaimmal, a főorvosi karral, a szakdolgozókkal és nem utolsósorban a tulajdonos és működtető önkormányzatokkal közös platformot tudjak kialakítani. Fő célom, hogy környékünk egészségügyi ellátási igényeinek a kórház és intézményei teljes körűen meg tudjanak felelni - a szerkezetátalakítást követően is... (Pálos) * Lapunk szerkesztői műhelye őszintén kívánja: járja végig a nem könnyű utat, legyen eredményes a szerkezetátalakítás, és sikerüljön visszaállítania az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést - legyen már végre nyugalom ebben a százéves intézményben! - Nem nagyon érek most rá! - szabadkozik Dezső bácsi az asztalra kiterített hatalmas kép fölé hajolva. Látod, szombat van, mégis bejöttem dolgozni. Szakmai titkaim különben nincsenek, de azért mindent nem árulok el!- kacsint. A kezében lévő vatta-darabot lakkbenzinbe mártja, megszokott mozdulattal végigtörli a kép sarkát, majd szikével kaparni kezdi: Olyan kemény, mint a kő! - méltatlankodik. Ez a vastag, elbarnult lakk, amit Bécsben kentek rá száz éve, ez még csak lejön valahogy - mutatja az elpiszkolódott vattát. De a régebbi javítások, ezeket úgy kell levésni! Legalább ötször, talán hatszor is javították már ezt a Három királyok imádása-képet. Két álló hete dolgozom már ezen a kis darabon! - Mikori ez? - 1600 körül - Balassi már halott volt - festette Velencében Monteverdi kortársa, Palma Giovane. 1880 táján vásárolta Simor János érsek. „Ezen festmény Bécsben restauráltatván az ottani műértők által Veronese Pál eredeti művének ismertetett fel", mint azt Maszlaghy kanonok írja. Ezen első katalógus szerint a gyűjtemény csupa Botticelli-, Raffaello-, Veronese-képből állt. Bár szép ez a kép, Palma Vecchio művészi szintjét nem éri el. Node a pontos meghatározás a művészettörténészek dolga: én csak helyre akarom állítani, amilyen hűen csak tudom. - Mit jelent a számodra az, hogy „restautálni"? - Az egyik véglet nézőpontja szerint, ami elpusztult, annak vége, azt nem lehet - nem szabad! - pótolni. De nézd ezt az apródot itt, a kép sarkában! A sok javítás, kiegészítés az egé„Szúette táblát vasszorgalommal nemhiába fürészelsz" Varga Dezső Munkácsy-díjas restaurátor, nyudíjas egyetemi tanár 44 éve, a Keresztény Múzeum alapításának hőskorában került Esztergomba. Remekművek sorát támasztotta azóta új életre. Emlékeiről, restaurátori műhelytitkairól faggattuk. szel meghamisítja. Ha meg eltávolítom, akkor annyi a hiány, hogy a kép felismerhetetlenné, értelmetlenné válik. Én inkább afelé hajlok, hogy a festő elképzeléseit, szándékait, sőt ecsetvonásait követve, a műalkotást amennyire lehet, helyre kell állítani. A szakember persze látja, mi az eredeti és mi a pótlás. De a kép egésze csak így tükrözi a művész eredeti koncepcióját. Az főiskolán is mindig azt tanítottam, hogy a hamisítás szándéka nélkül, de annak igényességével kell retusálni! Ha pedig a jövő kor restaurátora másképp gondolja majd, nem lesz gond: egyetlen simítással el tudja távolítani, amit én festettem. Nem kell ennyit szenvednie vele, mint nekem! - kopogtatja a kemény festéket a szike fokával. - Nem károsítja meg a sok vegyszer az eredeti képet? - A többszáz éves festék annyira kemény, hogy nem történik baja. A lakkbenzin pedig csak elpárolog. Különben is, azt vallom: ha már semmilyen vegyszerrel nem boldogulsz, próbáld meg tiszta vízzel! Nézd, ilyen volt, amikor belekezdtem! - mutatja a fényképeket. - Mikor lefejtettem a hátsó védővásznat, úgy kellett az enyvet levakarni. Itt meg a vásznat kellett pótolni. Majd a vákuumasztalon kisimul, egyetlen gyűrődés se marad rajta! - bizakodik. A restaurátornak a vászon felragasztásától a festésig mindent meg kell tudnia csinálni. Mert nem mindegy, így húzza-e az ecsetet, vagy úgy! - mutatja. Ezt tanítottam a főiskolán is. - Hol tanultad meg mindezt? - Leginkább itt - mutat körül a Keresztény Múzeum restaurátor műhelyében. Mikor-'53-ban-diplomát kaptam, csak elméletileg tudtam azt, mi a restaurálás. '55-ben kerültem ide, Eszláry Évával, Mojzer Miklóssal, Mucsi Bandival egyidőben. Tengernyi volt a teendő akkor: nem volt víz, de még villany se. Szerszám meg végképp nem. Mindent magunknak kellett megteremtenünk. Szerencsére fúró-faragó gyerek voltam; gyerekként még repülőmodell-versenyeken is jártunk itt, épp Esztergomban, a háború alatt. A festészet szeretetét apámtól, a kisújszállási tanítótól örököltem, öt testvéremmel együtt. Ma is őrzöm apám pár szép rajzát, akvarelljét. - Üljünk le! - int a szék felé. Es a munka? Majd bepótolom! Jól esik néha az emlékezés! - Kezdeti próbálkozásaim után meséli immár ülve - 1960-ban mosolygott rám a szerencse: az UNESCO ösztöndíjasaként 3 hónapra Olaszországba utazhattam. Nagy szó volt az akkor, szinte a csodával határos esemény. Firenzében, meg a híres római Istituto Centrale del Restuaroban, a Központi Restaurálási Intézetben voltam. Duccio híres „Maiestaját", a trónon ülő Szűzanya sienai képét restaurálták akkor, a Velencei Charta új szellemében. A restaurálás történetének mérföldköve volt ez a munka. Ma is az. Új utakra helyezte a restaurálás elméletét és gyakorlatát. Meghatározó élmény volt számomra, hogyan kelt új életre ez e remekmű. Hazatértem után megpróbálkoztam a gyakorlatba átültetni a látottakat. Az akkori restaurátor-terem - a mai gobelin-terem -falán lógott Vincenzo Pagano táblaképe. Siralmas állapotban volt: fája megvetemedett, deszkája elgörbült; azzal kezdtem. De minden hiányzott, még a szerszámokat is magamnak kellett elkészítenem. Volt, hogy még az ebédről is elfeledkeztem, úgy belemerültem a munkába. Egy ilyen alkalommal írta mókáskedvű barátom, Mucsi Bandi, alábbi epigrammáját: Szúette táblát vasszorgalommal nemhiába fűrészelsz,/ Képes táblametélt lesz ma az ízes ebéd! - Hány képet restauráltál eddig? -Nem tudom. Egy pesti „leányvállalatunk", pontosabban fiók-műhelyünk is volt, ahol több tanítványom dolgozott; 24 évig tanítottam a főiskolán. Amit itt, a műhelyben kikísérleteztem, azt már másnap tanítottam! Jó híre van a magyar restaurátorképzésnek a világban. Még Drezdából is jöttek hozzánk tanulmányútra! Feláll és újra a kiterített képre néz. - Karácsonyra szeretnék elkészülni! hajol az asztal fölé Dezső bácsi... H.P.