Esztergom és Vidéke, 1999

1999-09-16 / 37. szám

Mesterségek, foglalkozások Szentgyörgymezőn A KOVÁCSOK Szentgyörgymezőn születtem. A Duna-partján, a Hutt-parton teltek gyermekéveim, az Iskola (ma: Klapka) téri Elemi Fiúiskolába jártam. A középiskola, a katonaság, majd a munkahelyem elszólított Szentgyörgymezőről. Gyerekként megismertem a különböző mesterembereket, boltosokat, akik közül már alig élnek, műhelyüket, üzletüket bezárták, újak nyíltak helyettük. Ezért is szeretném leírni ezeket a - mai gyerekek által már nem ismert mesterségeket, hogy utódaink legalább ennek alapján lássák elődeik életének egy-egy töredékét. A mezőgazdasági munkához szükség volt lovakra, ökrökre, melyeket a szántásnál, vetésnél, a termények betakarításánál és egyéb szállításoknál vettek igénybe. Ezekhez a munkákhoz, szállításokhoz eszközökre, szerszámokra, kocsikra volt szükség. Ezért több mesterember is élt Szentgyörgymezőn, akik ezeket készítették, javították, ilyenek voltak a kovácsok is. Elsősorban a lovak patkolását végezték. Javították a földművelő eszközöket szerszámokat. Ugyancsak ők húzták a bognárok által készített fakerekekre a vaspántokat (ráfokat) és vasalták a kocsikat, szekereket. Néha egy-egy vaskerítés, vaskapu is készült a kovácsműhelyben. Császár Antal műhelye a Palkovics utcában 1900-tól, a Molnár Béláé a Balassa utcában 1901-től, Pacsai Péteré a Kovács (ma: Vécsey) utcában 1922-től, Dinnyés Lászlóé az Árvaház (ma: Dessewffy) utcában 1930tól működött, Kovács János pedig akit a nép csak Duplakovács néven ismert - az Árvaház utcában 1942-től bírt kovácsműhellyel. Mi, gyerekek, érdeklődve figyeltük iskolába menet és jövet az Iskola téren, vagy a Kovács utcában működő műhelyeket. Gyönyörködtünk a fújtató által felszított pattogó szikrákban, hallgattuk a kalapácsok ritmusát a kovácsok üllőjén. Igen érdekes volt számunkra a lópatkolás is, amikor a háromlábú bakon kezelték, reszelték a ló patáját, és illesztették rá a tüzes patkót. Különös volt a makrancos ló megfékezése a „pipával". A ló orrára kötelet tettek és egy befűzött fával addig szorították, amíg a ló fájdalmában megnyugodott és így megpatkolhatták. Ha egy-egy alkalommal bejutottunk a műhelybe, megnézhettük közelről is a kalapácsokat, a különféle fogókat és patkoláshoz használt különleges szerszámokat. Különös látvány volt a fújtató, ez a bőrből készült nagy zsák, mellyel a tüzet szította az inas, aki rendszerint a lábával vagy a karjával mozgatta azt. Az elmúlt negyven évben a TSZszervezéssel ezek a műhelyek jórészt megszűntek, vagy a TSZ kezelésébe kerültek. A lovak számának lecsökkenésével a patkolásra már nem volt akkora igény. így a mai gyerekeknek már ilyen élményben nem lehet részük... Bélay Iván Id. Molnár Ferenc a lovát patkoltatja Esztergomi kapualjak és udvarok A prímási palota zárt udvara ... Egyre közelebb a mához. S milyen szomorú, hogy az emlék valójában és átvitt értelemben is előrevetíti azt a sötétséget, ami a későbbiekben bekövetkezett, s amiben csak a hűséges szellem gyertyafénye jelentett valami bizakodást és eligazító fényt, jelezve azt, hogy azért mégsem az örök sötétség világa omlott ránk. Hadd idézzem fel tehát a jelenetet, amit ugyancsak még kis „gyakorlósként", talán negyedikes elemistaként éltem át. Május végefelé, vagy június elején lehetett 1948-ban. Elérkezett a végzős prepák búcsúzásának, a ballagásnak az ideje. 1945 után, még 46-ban és 47-ben sem emlékszem rá, hogy olyan nagyszabású ünnepség lett volna, mint abban az évben. De az is lehet, hogy korábban minket, kisebbeket - tehát mint másodikos, vagy harmadikos tanulókat- nem vontak úgy be a „lebonyolításba", mint ekkor. Mindenre nem emlékszem és nem is emlékezhetem, hiszen ünnepség máskor is van, beszédet máskor is hall az ember - és végülis nem én ballagtam, nem én voltam az ünnepelt. Ami azonban máig is él bennem, az a ballagásom estéjén rendezett közös gyertyás felvonulás, ahogy ismertebb nevén mondjuk: a szerenád, amit a ballagó nagydiákokkal közösen tettünk meg - először a kanonoksor házai előtt, majd végezetül a prímási palotába menve; hiszen illő és természetes, hogy a végzős diákok köszöntsék legfőbb patrónusukat, a prímást, és kérjék atyai áldását elkövetkező pályájukra. Az egész menetnek a hangulata valami rendkívüli melegséget és ünnepiességet sugárzott. A magunk mögött hagyott szenvedések, nélkülözések és részben átélt borzalmak után mintha a béke régi illata és fénye rezdült volna meg; annál is inkább, mert az idegeinkben benne volt valami előérzet, hogy most, olyan időszak következik, amikor az igazi emberi összetartozásra még nagyobb szükség lesz, az iskoláknak, a tanítóknak úgy kell majd betölteniük hivatásukat, mint az apostoloknak valamikor. A leszálló sötétség - hiszen mire odaértünk 9 óra elmúlt, tán tíz is lehetett -, s az ismeretlen, nagy palota belsejébe való özönlés, mikor a kisdiák még azt sem tudta, hogy bent vagyunk-e már, vagy még tovább mehetünk, igen rejtelmessé tették az ünneplés záróakkordját. A felmagasodó nagy falak, s az azokban hol sötéten, hol megcsillanva megjelenő ablakok mindenesetre azt érzékeltették, hogy valami zárt udvarban lehetünk és valamire, valakire várunk. Halk énekszó szállt fel a magasba, s minden tekintet azt kereste, hogy hol jelenik meg a prímás aszkéta alakja, vagy feje - s ekkor néhány foszló szó (ami jelezte, hogy hozzánk szólnak) visszhangzott a falakról, majd pedig egy keskeny áldó kéz jelezte, hogy itt van, s áldással viszonozza jelenlétünket... Előtte is, később is módom volt akár közelről is és napfényben látnom és hallanom ezt az Embert de legmélyebb nyomot mégis ez a találkozás hagyott bennem, ami több volt minden hosszú beszédnél és minden ünnepélyes eskütételnél. Majd rövidesen bekövetkezett az a rágalom- és szitokhadjárat, aminek első - de nem utolsó - áldozata Ő lett. * Tudom, sötétre sikeredett ez az írás, mint az élet maga -, de az emlékezés olyan, mint a pergő film, s én most szándékosan szeretném ezt a filmet megállítani, valahol 1948 júliusának azon az emlékezetes estjén. Hiszen ez is Esztergomban történt. Balogh Attila A Bánhidy-fototékából: Hősök tere a világháború előtt és most, a körforgalom kiépítésének munkálatai alatt