Esztergom és Vidéke, 1999

1999-09-09 / 36. szám

Esztergom és.Vidéke_ 1999* szeptember $. Ahogyan én látom Szobrintsunk egyet! A legenda közismert - azok kedvéért idézem csak fel, akik nem ismernék. Állnak a firenzei nagyurak, magisztrátusok, pén­zeszsákok, kereskedők a szobrász hatalmas műhelyében, s nézik az elkészült megrendelést: Miche­langelo Dávidját. Mindenki szólni akar - a leghangosabb az egyik tudatlan, műveletlen, iskolázatlan szenátor: „Nagy az orra!" A töb­biek döbbenten nézik, van, aki persze rögtön tamáskodik, beáll a sorba - erre a mester gyorsan létrát kerít, a szoborhoz támasztja. Fel­kap egy vésőt és egy kalapácsot, felmászik a három méter magas alkotás fejéhez - és ütemesen ko­pácsolni kezd. Hull a finom kőpor vésője alól. „Na, most jó! Most már elég! Jó! Úgy átvesszük!" ­kiáltja ugyanaz a vadbarom. A töb­biek is bólogatnak. Michelangelo Buonarotti elége­detten, somolyogva mászik le a létráról. Hozzá sem ért a véső a kőhöz. Mikor a szerszámokat fel­kapta, egy kis márványport is mar­kolt hozzájuk, volt ott elegendő. Ütötte a véső fejét, s szépen csur­gatta le a finom port az alant állók fejére. Csak úgy prüszköltek. És Dávid orra megmenekült. Sajnos, Vigh Tamás nincsen ab­ban a helyzetben, hogy Városala­pítójával ekkora kunsztokat csi­náljon. Pedig a „hozzáértők", hogy finom legyek, most is szépen sorban állnak. Egyszerűen felfog­hatatlan, ami ekörül a szobor körül történt. Ma már persze születnek a mosakodó magyarázatok és kima­gyarázkodások, sorban, mert mintha ráébredtek volna eltávolí­tásának kezdeményezői, mekkora bakot lőttek. Nem is minősítem ­remélem, előbb-utóbb Esztergom minősít. Ugyanis lassan már csak a királyváros polgárságának józan ítélőképességében bízhatunk... Csak a letörött kőlap sorsára utalok. Felhasználták a finnek ajándékszobra alá. Ennél pitiáne­rebb tempót még nem tapasz­talhattunk. Ez olyan, mintha vala­ki összetörné kocsija bal oldalát, s a szervizben egy hét múlva nem­hogy nincsen kész, megegyezés ellenére, de nem találja a két jobb­oldali ajtót sem. „Hol van?! Nem volt semmi bajuk!!!" - üvölti. „Uram! Kellett egy másik kocsi­hoz!" - mondja a karosszériás. Csakhogy: autólakatosok között ilyen ócska ember nincs. Ott: nincs. „Szobrintsunk egyet!" - mon­dotta annak idején egri főiskolás szobatársam, Jószai Zsolt leendő szobrászművész, ha rájött az ihlet. És mi hoztuk a gipszet, az agyagot, hívtuk a lányokat modellt állni. Az esztergomi „Szobrintsunk egyet!" nagyon másképpen néz ki. Másmilyen, de nagyon ismerős. Kétségbeejtő. Rafael Balázs Munkák és (születés)napok Esztergomtól Hévízig - Morvay Lászlóval 1998. szeptember 4. - A festő-, gra­fikus- és tűzzománcművész szüle­tésnapi dátummal adta be az esztergomi Városházán azt a pályaművét, amelyet a Bazilika Duna felőli kapuzata elé ter­vezett. (A helyi millenniumi emlékmű megalkotását célzó, a nyár kellős köze­pén - igencsak sietősen - kiírt országos pályázatra, amelynek látványos ered­ményét a választások előestéjére remél­ték felmutathatónak...) Morvay nem plasztikával pályázott, hanem egy „köz­térre" kitett hatalmas tűzzománc tábla­képpel. Témájául a koronázási jelvé­nyek közül a leghitelesebben Szent Ist­ván korabeli palástról, a minden bi­zonnyal első királyunkat ábrázoló rész­letet választotta. A 12 x 10 méteres fel­nagyítás és az általa kikísérletezett zo­mánc-sgrafitto technika megkívánta ,.átírásban" képzelte el a várhegyi lanká­ra „ráteríteni". Ország-vüág szeme előtt, de a legteljesebb látvány lehetősé­gét a „felülnézetre" bízva f így jelölte volna meg az ezeréves koronázási ese­mény színhelyét. Miután az összesen nyolc beérkezett mű terveit a Városhá­zán kiállították, hogy a „köz" is megnyi­latkozhasson, a szakmai zsűri október 12-én eredménytelennek ítélte a páláy­zatot. Javaslatuk, ületve a közönségsza­vazatok alapján a város két pályázónak alkotói díjat adott: egyikük Morvay László volt {EVID, 1998. okt. 15., 22.) Az idei születésnapra mégis meg­született a mű: a palástról,idézett" ki­rály-ábrázolás (néhány, a lényeget nem érintő módosítással, 6x4 méteres nagy­ságban) felragyogott a zománc tüzes színeiben. A jó hírt, hogy van hová elké­szülnie, alkotójától már júliusban hal­lottam; a múlt pénteken, szeptember 3­án az MTV1 is beszámolt róla. (De há­nyan nézik Esztergomban a körzeti hí­radókat!...) A zománcképet Hévíz fo­gadta „örökbe": a balatoni város mai, egésznapos ünnepe ennek leleplezésé­vel kezdődik. A hat kilences jegyében, tehát 1999. 9. hó 9-én, reggel 9 órakor. A városháza - amelynek odalhomlokza­tát díszíti millennniumi emlékműként ­szintén teljesen új: 11.30 órakor Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatal veze­tője fogja felavatni. (Riportfotónk a kép felemelésének első pillanatait mutatja, jobbszélen a művésszel.) Morvay Lászlótól már nem egyszer hallottam, hogy „addig nem akarok meghalni, amíg Esztergomban nincs köztéri müvem"... Sok, teljes alkotói erőben megélt születésnapot kívánunk ennek megvalósulásához is. (Remélve, hogy jóval kevesebb is elég lesz, mint amennyi még vár rá...) Addig szülővá­rosának lakói rátalálhatnak alkotásaira például Nagyvárad, Harkány, Puszta­szer és - mától - Hévíz közterein. N.T. Figyelem az embereket Megszülettek, ugye, itt a város kö­zepén is a közlekedési lámpák. Nem könnyű megszokni sem autósnak, sem gyalogosnak. Kétségtelen azon­ban, hogy az autós fegyelmezettebb, legalábbis ebben az esetben. Na­gyobb hajlandóságot mutat arra, hogy kivárja a sárga, illetve zöld jelzést, mint a gyalogos. Múltkorjában példá­ul sokadmagammal türelmesen vára­koztam (gyalogosként), hogy átkel­hessek a Belvárosi Kávéház oldalára, mikor két fiatal lány minden további nélkül átsétált a piros jelzésen. Elké­pesztő nyugalommal, lassan, kényel­mesen. Szerencséjükre épp nem jött autó egyik irányból sem. Más alka­lommal egy fiatalember lépett le a járdáról a piros jelzésbe; őt kishíján elgázolta egy szabályosan közlekedő autó. Mindennapos látvány az is, hogy a zebrától néhány méterre sasszéznak át a autófolyamon a gya­logosok. Mintha bizony a Kánaán várná őket a túloldalon, ahova minél előbb érdemes eljutni. Eltűnődtem a jelenségen. Ilyen borzasztó türelmetlenek vagyunk? Ilyen fegyelmezetlenek? Vagy netán a tiltás (piros lámpa) elve ösztönöz a szabályszegésre? Azelőtt is voltak zebrán kívül kalózkodók, de nem ilyen mennyiségben. Ilyen sürgős lenne? Hogy testi épségünket (vagy pénztárcánk tartalmát) is kockáztat­va, juszt is, csak azért is néhány má­sodperccel előbb tegyük lábunkat a másik oldal járdájára, mint a szabá­lyosan várakozók? Miért? Nos, ezek nem főbenjáró bűnök, tudjuk valamennyien. De óhatatlanul megfordul a fejemben, hogyha valaki ilyen könnyen belegyalogol egy piros lámpába, mi tartja vissza egyéb sza­bálytalanságok elkövetésétől. Hol az a határ, mi az a határ, ahol és amikor feltétel nélkül elfogadunk és betar­tunk egy szabályt, rendeletet, tör­vényt? Még akkor is, ha nem értünk egyet vele, még akkor is, ha rossz! Nem akarok bolhából elefántot csi­nálni, csak arról van szó, hogy a gya­logátkelőnél a zöld jelzésre várva meglódultak a gondolataim. Mivel­hogy volt időm gondolkodni. A köz­lekedési lámpa ugyanis kissé elfogult, mégpedig az autósok javára. Ugyanis az a helyzet, hogy kétszer indul meg az autóforgalom a Bástya felőli sá­von, mire a szép számú gyalo­gossereg átkelhet a túloldalra. Ma­gyarán: kimarad egy gyalogosoknak járó zöldjelzés. És mikor végre felvil­lan a várva-várt szabadot jelző fény, gyorsan fel kell hagyjak a tűnődéssel. Szedni kell a lábam. Az úttest széles, az átkelésre engedett idő rövid. Nor­mális tempóban úgy az út közepére érek, mikor figyelmeztetőleg villogni kezd a zöld. Aki idős, nehezen jár, vagy netán két-három gyereket von­szol magával, bizony bajban van. Mintha hátrányt jelentene, hogy az ember gyalogosan közlekedik. Mint­ha nem lennénk egyenrangúak. Annyiféle megkülönböztetés dívik köztünk, sokukat nehéz is kiirtani a köztudatból. Ezen a megkülönbözte­tésen viszont könnyen lehetne segíte­ni. Csak a közlekedési lámpákat kéne helyesen beállítani, ahogy azt e hasá­bokon már más is javasolt. Úgy tűnik, ez már nem is olyan egyszerű... Várady Eszter Idősek Eve Az öregségtől mindenki fél. Én is féltem, míg el nem értem. De ma már nem félek. És más se féljen. Nincs mitől. Pláne, ha a nyugdíja áüagon aluli. Ma már nem vitatkozik egyik nő sem a másikkal azon, hogy me­lyikük kozmetikája drágább, mert egyiknek sem jut rá. Aztán, mivel púder és rúzs nélkül ugye nem lehet sehova sem menni, nem kell új ruha sem. Piacra meg jó az 50 éves, jobb sorsra szánt kosztüm is. Pláne, ha magunk húzzuk a kis kézi kosarat Ötezer forintos cipő sem kell, mert hátha már holnap feldobjuk a talpun­kat és akkor mi lesz a kis cipellővel, ami nem kell senkinek, mert ócska Az idősek alakja nem attól véko­nyodik, hogy nincs mindig kaviár. Eddig sem volt. Nem jutott rá. So­sem ettük, nem hiányzik. Nincs töb­bé fogyókúra sem, mert az ablakon át nézett habos sütemény nem hiz­lal. Csibeláb-pörkölt se, pláne, ha előtte már leves is volt belőle. Apro­pó: liba és kacsa van még? Netán még máj is? Ha van, írják rá, hogy melyik mi, mert mi már a nyugdíjas idő óta meg sem ismerjük. Hallgatom a TV-ben, hogy az üle­tékesek tudni szeretnék: hány nyug­díjas utazik vonaton és buszon? Merthogy - szerintük - ráfizetésessé teszik a szolgáltató cégeket, ergo: fizessen a jegyért minden nyugdíjas utas! Fölösleges. Van két kitűnő tip­pem: minden utazó nyugdíjas húz­zon egy strigulát krétával felszállás­kor a vonat vagy a busz ajtajára. A másik: szedjék le minden ilyen jár­mű még meglévő legalsó lépcsőjét, mert akkor már többé egyetlenegy sem fog utazni. Sehová. A strigulá­kat aztán adják össze, ha nem egye­zik, váltsák le az illetékeseket, vá­lasszanak másikat, hadd találjon ki más is valamilyen meglepetést az időseknek. Még van rá idő évvégéig. Szóval, nem kell félni az öregség­től! A nyugdíjunkat el- és beosztja a gáz-, a villany-, a lakbérbeszedő, úgy, hogy gondunk nincs rá. A ma­radékra sem, mert az sincs. És nem kell félni, azért sem, mert még akadnak, akik gondolnak ránk, öregekre, nyugdíjasokra, hiszen Idő­sek Éve van, érezzük, hogy gondol­nak ránk. És vajon kinek, rrnvel ju­tunk még eszébe az Idősek Évében: 1999. december 31-ig? Trexlerné Z. Gizi

Next

/
Oldalképek
Tartalom