Esztergom és Vidéke, 1999

1999-08-05 / 31-32. szám

• Esztergom és Vidéke III iwfc augusztus & 7«//«5 24-én, Szent Kinga ünnepén, a Lengyel Nagykövetség kíséretében küldöttség érkezett a lengyel Ószandec városából Esztergomba. Díszes fekete márványtáblát hoztak, amelyen Szent Kinga képét lengyel és magyar nyelven a következő felirat veszi körül: A magyar nemzetnek Ószandec tartománya. Ez a terület Krakkótól délre, a Kárpátok, vagyis a történeti Magyarország határa mentén fekszik. Egyik központja Ószandec városa, ahol Kinga, IV. Béla királyunk lánya, mint lengyel királyné klarissza kolostort alapított, és ahová, férje halála után, ő is belépett. Itt halt meg 1292. július 24-én. A természeti kincsekben gazdag Ószandec tartománya különösen hálás Szent Kingának, mert e területet V. Boleszláv király az 1257-es korcsini országgyűlés határozata alapján egy március 2-án kelt oklevéllel feleségének ajándékozta. Kinga ezután fokozottabban segítette e vidék gazdasági és kulturális fejlődését. Az ószandeci művészeti iskola fogalom volt a XIV-XV. században. A lengyel nép azért tiszteli oly nagyon Kingát, 707 év távlatából is, mert valóban édesanyja lett minden lengyelnek. Jótékonysága, szeretete minden képzeletet felülmúlt. Kórházakat alapított, betegeket ápolt, megszervezte a szegények támogatását, vagyis tette mindazt, amit nagynénje, Szent Erzsébet tett Wartburgban és Marburgban, de ó országos méretben. Példát adott az uralkodás igazi tartalmára: szolgálni a népet Mindezt a felfogást, lelkületet a szülői házból, Lengyel-magyar ünnep Esztergomban * NARODOWI WtGIERSKIEMU ZIEMIA SADECKA 19^ | íff w * A MAGYAR NEMZET RÉSZÉRE ADOMÁNYOZTA SADEGXA FÖUUE SW. KINGA - SZENT KINGA TABLICi; POSWIfCIl PAPIE2 JAN PAWH II - STARY SACZ - 16.06.1999 r. * Szent Erzsébet ferences szellemiségéből vitte magával Kinga Lengyelországba Ezt jöttek most megköszönni a lengyelek Magyarországnak Esztergomba, az akkori fővárosba. Az emléktáblát a Bazilika jobb kereszthajójában álló Szent Kinga szobor közelében helyezték el. A leleplezésre az ünnepélyes főpapi szentmise után került sor. A szentmisét dr. Dékány Vilmos püspök celebrálta a város és a környék papságával együtt. A püspök úr kiemelte Kinga életpéldájának aktualitását. Ez az, amiért ez év június 16-án II. János Pál pápa a régmúlt idők eszményi alakját az oltárra emelte. Kinga szenttéavatásával ismét szorosabbra fűződik az ősi lengyel-magyar barátság. A Lengyel Köztársaság nagykövete, Grzegorz Lubczyk nevében Karol Bachura tanácsos köszöntötte a püspök urat és a megjelenteket. Kifejezte a lengyel nép örömét, hogy újabb lengyel-magyar szenttel lettünk gazdagabbak. Kinga ma is eszménykép mindannyiunk számára Majd az ószandeci Szent Kinga Társaság elnöke, Mieczylaw Witowski ismertette a Társaság célját: Szent Kinga tiszteletének elmélyítésével a jövő emberét kívánják gazdagítani. Kinga életének titka az igazi keresztény hite. Ez a hit volt a pillére mindkét nemzet ezeréves történetének. Az emléktábla elhelyezésével a magyar testvéreknek is szeretnék hálájukat kifejezni az ószandeciek. Valamennyi magyar résztvevő szívét jóleső büszkeség töltötte el, hogy Árpád-házi Kingának, már több mint 140 éve, oltáron álló márvány szobra van az esztergomi Bazilikában. Scitovszky János érsek készíttette az 1850-es évek elején, a Bach-korszak legnehezebb éveiben. Bátor hazafiságának ékesszóló bizonysága - többek között - a Bazilika oltáraira állított magyar szentek sora. A főoltáron a négy szent püspök: Adalbert, Gellért, Márton és Mór. A jobb kereszthajóban a nagyméretű oltárkép Szent Istvánt ábrázolja, amint felajánlja hazánkat a Magyarok Nagyasszonyának. Alatta a három kassai vértanú szobra áll az oltáron, akiket tavaly avatott szentté a pápa. Két oldalt Szent Erzsébet és Szent Margit szobra külön talapzaton kapott helyet Az ettől jobbra álló meUékoltárón, Szent Márton püspök jobbján jelenik meg Kinga és balján a húga: Boldog Jolán, akinek élete szorosan kapcsolódott Kingáéhoz, ó is lengyel fejedelemasszony lett, majd férje halála után nővérével együtt klarissza szerzetes ószandecben. A lengyel küldöttség - amelynek sorait népviseletbe öltözött gyermekek színesítették - díszes emlékkönyvben örökítette meg a táblaelhelyezést Ebben magukkal vitték a jelenlévők aláírásait is. Az ünnepség a lengyel és a magyar himnusz hangjaival fejeződött be. Dr. Rrokopp Mária A visszavonulás és a debreceni csata augusztus 2-án A visszavonulás napról-napra folyt. A hadsereg visszavonulását, mint utóhad az első hadtest fedezte. A nagy és gyors járatok, valamint a hiányos és rossz élelmezés kimerített minket és bizonyos csüggedtség szállta meg a szíveket. Mi sem a görömbölyi, sem a zsóczai harcokban részt nem vettünk, csupán a geszthelyi rövid összecsapásban, hol a helyi állásokat foglaltuk el. Az egész csatában az orosz gyalogságot csak távolból láttuk; s így az inkább csak ágyúharcnak és lovas manővernek volt nevezhető. Úgy látszott hogy az orosz hadsereg főereje a lovasságban és az ágyúkban volt. Ezután átkelve a Tiszán, Hadházán kaptuk meg a tábori postát, mely tisztté történt korábbi keletű kinevezésünket és a tisztikar fokozatos előléptetését hozta. Itt találkoztam Pór Antallal, a később jeles történetíróval és esztergomi kanonokkal, ki gyermekkori ismerősöm volt, s ki alkonyatkor felkeresett a táborban. Ó, ha jól emlékszem, az Újházi vadász zászlóaljnál tizedes volt míg nekem akkor már, mint hadnagynak pallosszerű kard csüggött az oldalamon. Ugyancsak itt ért bennünket utol Tarcal város két átalag bor küldeménye, melyet a város fogata hozott utánunk, a tarcali harc emlékezetéül. Másnap reggel, azaz augusztus 2án Debrecenbe értünk, s oda érkezve mindjárt hadvonalban foglaltunk állást, annál is inkább, mert az orosz lovasság egy ütegágyútól kísérve köHorváth Géza: Az 184849. évi hadjáratbani részvétem emlékei zelgett s néhány lövést tett felénk, mit tüzérségünk azonnal viszonzott. A huszárság egy része előre vágtatott és megtámadta őket. Az orosz lovasság rövid ellenállás után visszavonult Úgy látszik, küldetésének célja nem a támadás, hanem kémszemle volt. Ezután egész délig, vagy talán délután egy óráig nyugodtan táboroztunk, úgy lévén elhelyezve, hogy megtámadásunk esetén azon pozitióban maradjunk. Zászlóaljunk tisztikara besietett Debrecenbe ebédelni, én pedig, mint inspectios tiszt azzal bízattam meg, hogy azok visszatértéig a rendet tartsam fenn. Ezalatt a debreceni lakosság valóban dicséretes buzgósággal sietett az ebéd kiszállításával s én ügyeltem arra, hogy étel mindenkinek jusson, miben panasz nem is volt, mert az egész zászlóalj jó és elegendő étellel láttatott el. (...) Mi, a táborban lévők már befejeztük ebédünket, midőn az oroszok zöme megérkezett és az előttünk lefolyt lovassági felvonulással az orosz ütegek megkezdték működésüket. Mi is azonnal talpra ugrottunk. Zászlóaljunk képezte a balszárnyat és a közel hozzánk felállítva levő gyalogüteg erősen és határozott kitartással kezdte meg működését. Az ágyútól jobbra nem nagy távolságra egy svadron Kóburg huszár állt. A megkezdett támadás zajára a tisztikar azon része, mely a városban ebédelt, futva sietett a zászlóaljhoz, elfoglalandó helyét, midőn már a zászlóaljat a vett utasításhoz képest zárt sorokba állva találta. Sebes vágtatva érkezett meg Nagy Sándor is, hogy a hadsereg állása felett szemlét tartson, és midőn zászlóaljunkhoz ért, megállította lovát s egy levelet vett elő zsebéből, s jobb kezével reám ütve, így szólt: „Urak, parancsot kaptam, hogy a csatát minden áron fogadjam el, holott velünk szemben hatvanezer ember áll, abból tízezer lovas és 160 ágyú, mi pedig mindössze nyolcezren vagyunk, ötszáz huszárral és harminc ágyúval." Majd keserű hangon így folytatá: „De azért, fiaim, jól tartsátok magatokat!" Kiérzett a tábornok szavából és hangjából, hogy ezen intézkedést oktalanságnak tartja, mert a centrumban és főleg a jobbszárnyon beállott vérengzés nem is volt egyébnek mondható, mint Görgeynek Nagy Sándor elleni személyes bosszúja, ki gőgjében szívtelenül áldozta fel majdnem ezer ember életét tudva, hogy Nagy Sándor sem hívei, sem bámulói közé nem tartozik, sőt Görgey eljárását gyanúval kíséri, s hogy Klapkával együtt ő volt az, ki a kormány tervei szerint az összes hadsereg egyesítését óhajtotta, mi kitűnik Bátorkesziig történt levonulásából. (...) De visszatérek a harc folyamatára. Szerencséje a zászlóaljnak az volt, hogy az oroszok iszonyú ágyútüze elől, egy kivájt derékig érő mélyedésbe vonhatta magát s így állását a balszárny majdnem setét alkonyatig megtartotta, habár az ott lévő huszárság velünk együtt nagy veszteséget szenvedett az orosz golyóktól és röppentyűktől. A zászlóalj ennek dacára kitartóan megállta helyét, ütegünk pedig bámulandó hősiességgel majdnem alkonyatig folytatta a tüzelést Hogy a központban és a jobb szárnyon mi történt annak tudomásával nem bírtunk, csak később hallottuk, hogy a muszka haderő által átszárnyaltatott mi pedig az orosz haderő általános előnyomulásának előnyét felhasználva, kellő rendben megkezdtük visszavonulásunkat és csak akkor vettük észre a Pokorny őrnagy által vezetett 51. zászlóaljnak a kukoricából történt rendszeres hátrálását Mi azt hittük, hogy kívülünk a hadtestből senki sem menekült meg és Derecskének vettük utunkat Mielőtt azonban a kukoricások között vezető keskeny útra huszárságunk is bevonulhatott volna, egy osztag cserkesz lovas vad üvöltéshez hasonló csataordítással támadta meg őket A támadás hevessége huszárainkat pillanatra zavarba hozta, de magukhoz térve, azokat visszaverték. A zászlóalj és különösen az én századom csatárláncban födözte a viszszavonulást. (Folytatjuk)