Esztergom és Vidéke, 1999

1999-07-08 / 27-28. szám

8 Esztergom és Vidéke 1990, jüliuS & Végvári János-emlékkiállítás A Pince Galériában július 14-én, 17 órakor Weiner Tibor művészettörténész nyitja meg Végvári János emlékkiállítását, amely három héten keresztül lesz látható. - A kiállítást sem évforduló, sem egyéb alkalom nem indokolja - mondja Ferenczi Gábor, a galéria tulajdonosa egyszerűen csak felhívás arra, hogy nem feledkezhetünk meg olyan emberekről, akik fontosak voltak egy város és a művésztársadalom számára. Nem tehetjük meg ezt azokkal, akik már nincsenek köztünk, mert akik még itt élnek és alkotnak, joggal tehetik fel a kérdést: ugyan kinek és minek, ha úgy is a felejtés homályába, sötét raktárak mélyére kényszerülnek majd az alkotások. Valójában nem ismertem a mestert, csak a munkáit, amelyeket a műteremlakás mélyén találtam akkor, amikor megkaptam festőállványát és rajzbakjáL Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: miért nem láthatják ezeket a képeket mások is? Úgy gondolom, hogy egy város megítélését nemcsak műemlékei és múzeumai befolyásolják, hanem az ott élő, alkotó művészek, az ők alkotásai s azok megbecsülése is. Amíg Esztergomnak nem lesz lehetősége egy városi galéria létrehozására, a Pince Galéria tekinti feladatának az ilyen megemlékezéseket. (-ál) Fejezetek az Olvasókör történetéből A Gazdakör valójában a Katolikus Olvasókör jogutódja. A mi Olvasókörünk több mint 110 éves múltra tekinthet vissza. Talán érdemes feleleveníteni néhány adatot e tekintélyes múltból. Dóczy Antal sütőmester lakásán fogalmazódott meg az a gondolat, hogy szükség lenne egy polgári társalgókörre, mely szórakoztató és érdekvédelmi szándékkal jönne létre. Végül is 1882. február 2-án 35 fővel tartotta meg alakuló ülését a Polgári Társalgókör. Székházul Dóczy lakásának két szobáját használták. Taglétszámuk az év végére elérte a 109 főt. A Kör munkájába dr. Fehér Gyula prépost is bekapcsolódott, akit 1893-ban elnökké is megválasztottak. Vaszary Kolos hercegprímás ezidőtájt fogadta el a fővédnökséget. Ezzel a Kör teljesen egyházi irányítás alá került. Tisztújító gyűléseiket mindig karácsonykor tartották, nevüket pedig 1902-ben Katolikus Olvasókörre változtatták. Létrehoztak egy dalárdát is, mely több ünnepségen is fellépett a városban. Az évszázad elején megvásároltak egy közelben fekvő épületet a Burány-örökösöktől székház céljára. A város elismerve a Kör áldásos tevékenységét 1912-ben a Simor János utcában biztosított telket egy új székház felépítéséhez. A terveket Adorján János építész készítette, 60 473 koronában jelölve meg a költségeket. Az alapkőletétele 1914. július 5-én történt, ünnepélyes keretek között. Az épületet 1919. november 23-án szentelte fel Kohl Medárd püspök. Az Olvasókör az akkori város legnagyobb és legkorszerűbb egyesületi székháza volt, nagy színházteremmel. Itt székelt a Földműves Ifjúság Egyesület is. Területi fekvése miatt leginkább a paraszti társadalom érdekeinek és kultújánának védője és ápolója volt. Itt tartotta gyűléseit a 20-as években szerveződő Faluszövetség és Földműves Szövetség is, de tárgyaltak a körben a vadkárokról, az árvíz okozta problémákról is. A gyűléseken szó volt a tejszövetkezet megalakulásáról, a halastó hasznosításáról, a közbirtokossági legelőkről, a gombabetegségek elleni védekezésről, a mezőgazdasági adóterhek enyhítéséről is. Kedvezményes áron osztottak a tagságnak facsemetetét, takarmánylisztet és lucernamagot. Foglalkoztak a kosárfonással, a seprűkészítéssel, mint téli jövedelemszerzési lehetőséggel. 1929-ben már egy 150 kötetből álló gazdasági népkönyvtár is állott a tagság rendelkezésére. A háborús évek a szociális problémákra irányították a figyelmet. De később is sok segítséget adtak adományaikkal a Kör tagjai a rászorulóknak. Szóda Ferenc és felesége például 1931 karácsonyán 16 rászoruló gyermeket ruházott fel és részesített ünnepi vacsorában. Ugyanekkor két és fél mázsa lisztet osztottak ki a szegényeknek.A kihasználatlan termeket hétközben különféle tanfolyamok céljára hasznosították. A tagság ugyanis főleg vasárnap látogatta a Kör helyiségeit. 1942-ben nagy ünnepségek voltak a Kör fennállásának 60. évfordulóján. Jelen volt a hercegprímás, a főispán, a polgármester és sokan mások. A megemlékezést Pifkó János másodelnök tartotta, aki később, a koalíció éveiben elnöke lett a Körnek. 1950-ben belügyminiszteri rendelettel oszlatták fel a Kört. Epületét évi 1 forint bérleti díj ellenében a honvédség kapta meg. 1956 után a szovjetek tiszti klubja lett. (Kurcz) A Meszéna-ház Talán nem sokkal azután - lehet, hogy 1946 egy szép tavaszi napján -, hogy a bombázások és a háborús viharok elcsendesedtek, épp egy rokoni látogatásból hazatérőben valami megbeszélés miatt Meszéna Jolánhoz, a mindenki által csak „Joci néni"-nek nevezett kedves, halk, de energikus beszédű hölgyhöz tértünk be nagyanyámmal az említett Meszéna házba. A házba - amiről akkor még nem tudtam semmit, és lakójáról sem sokat, hiszen nem lehettem több második elemistánál. S a világ alig volt több számomra a szomszédoknál, esetleg egyik irányban: a kereskedőváros központjábn levő Stühmer boltig, másik irányban - a Várhegy felé - pedig az iskoláig terjedt. (Amiről majd a későbbiekben szólni is szándékozom.) Vagyis a belváros, de ugyanúgy más városrészek akkor még a kisgyermek számára egy külön világot jelentettek, amibe belecsöppeni annyit jelentett, mint előfeltételezni azt is, hogy esetleg valami kalandba keveredik az ember. (No ne olyan kalandra tessék gondolni, mint amilyenekről manapság tucatszám lehet hallani a TV-ben, vagy akár a környezetünkben, s amit gyakran nemcsak elszenvedője, de még a róla tudomást szerző személy sem kíván.) A kaland azonban nem akkor jön, amikor várjuk - holott ennek a háznak nem is annyira a külseje, mint a belvilág a nyújtott valami olyantitokzatosságot, amit egy kisgyerek jobban megérez, mint a felnőtt - de az is lehet, hogy mindezt csupán a képzelgés mondatja velem, ami mindenkit elfog egy ismereüen, új hellyel való első találkozás alkalmával. Esztergomi kapualjak és udvarok (I.) Tisztelt Olvasó! Sokat töprengtem azon, vajon kinek is szól majd ez az írás? Az ittlakó emberek fogadják-e melegebben, vagy a kívülállók? A „félnapos" turisták nem nagyon jutnak el odáig, hogy a házak belsejébe is bekukkantsanak - de egy-két épülettől eltekintve nem is nagyon áll módjukban, mert Esztergom ebből a szempontból sokkal zárkózottabb város, hogysem az idegenek előtt felfedné rejtett szépségeit. De az én írásom nem is fotóként kívánja bemutatni a kiválasztott helyszíneket, nem is az épületek építészet-, vagy művészettörténeti adataival kívánja traktálni az erdeklődőt, hanem élményekről próbál számot adni, amikhez a helyszín elválaszthatatlanul egyegy esztergomi ház bejárata, kapualja, s ilyeténképp - gondolom - az írás mégis csak azokhoz áll közelebb, akik úgy ismerik vagy ismerték ezt a várost, mint életük színterét, tehát képzeletük is otthonosan mozog ezeken a helyeken. Kérem fogadják ezért szeretettel és olvasás közben tartsanak velem! Ha pedig tovább is kívánnák szőni az események, élmények és gondolatok fonalát, igazából annak tudnék örülni a legjobban, mert akkor azt érezném, hogy nem hiába írtam. Egy sötét lépcsőház, régiesen kiképzett ajtók, kilincsek, s még tudja Isten mi minden - talán maga az egész kapualj, a bejárat - ami egyébként hátrébb egy nagyon barátságos, vidékies hangulatú kertes udvar felé nyílott. Arra is határozottan emlékszem - s ez ma már azt hiszem nem így van -, hogy feltekintve a kapualj boltozatára, azon először fedeztem fel lakóházban - tehát templomon és múzeumon kívül - aranyozott csillagokat kékre festett háttérben, ami tudom, hogy nekem nagyon sokáig tetszett. Ez volt az első benyomása egy 7-8 éves kisfiúnak arról a házról és annak idegenek számára ritkán látható bejáratáról, amely ház Esztergom történetében a bennlakó személyek révén a múlt század, egy kissé a századforduló fontos közéleti eseményeinek sodrában a központban szerepelt. Ebben a házban élt ugyanis Meszéna János, a megye 1848/49-es egyik alispánja, aki a detronizációt nálunk kihirdette, és ebben a házban élte gyermekéveit az az Etter Jenő, későbbi polgármester, aki a második világháborús lengyel menekülteket és helybeli zsidókat az utolsó előtti pillanatig próbálta megmenteni. De ki tudta még akkor azt, hogy az emlegetett Joci néni - aki különben tanító nénije volt sok esztergomi nebulónak, s mint ilyen köztiszteletben álló személy - rokona és gyermekkori játszópajtása volt az akkor már hadifogságban lévő Etter Jenőnek. Csupán annyit tudtunk róla, hogy mélyen vallásos, nemcsak hívője a katolikus vallásnak, hanem a felebaráti szeretetben annak gyakorlója is, ám mint olvasott és tájékozott ember, sokmindent a ráció útján is meg tud magyarázni. Azaz nem dől be - már koránál és tapasztalatánál fogva sem - az egyoldalú, de főként magát nagyhangon materialistának és emberközpontúnak hirdető 45 utáni, azonban igazából 48 után kierőszakolt új rendszemek. Hogy végül is miről beszélgettek akkor azon a délelőttön nagyanyám és Joci néni én akkor se, most se tudom, de hogy ott álltam akkor, abban a csodálatos kapualjban, amely - most már egyre jobban tudom - a múltnak a mába vezető útján állott, ahol még találkozni lehetett egy személlyel, aki sokmindent megélt, amit mi már csak történelemnek tekinthetünk - ez máig tartó élménye életemnek, és örülök, hogy most leírhatom. Balogh Attila