Esztergom és Vidéke, 1999

1999-06-03 / 22. szám

1999/12 • IDŐ-MŰ-HELY • 15 6 Értékőrzés - értékvesztés: 1848/49 és tovább... 1861-ben az ifjabb Palkovics Károly (aki ekkor a vármegye első alispánja) kezdeményezése nyomán készült el Szentgyörgymezőn az oroszlános emlékmű. 1867. május l-jén Molnár János helybeli plébános szentelte fel egyházilag a Honvédtemetől. Ettől kezdve a márciusi ünnep városi rítusába iktatódott második főhelyszínkcnt, amelyet a Széchenyi tcrrel évről-évre nemzeti lobogós, gyalogos-lovas tömegfelvonulás kötött össze. Többé nem kellett „titkolni" a kegyeletet: ünnepi kifejezését 1949-ig - a világháborús évek kivételével - legfeljebb a nagy tavaszi esők, zivatarok akadályozzák; 1949 után, a '80-as évek közepéig a kedvezőtlen politikai „időjárás" is, amely zord tiltásból lassan fordult hűvös tűrésbe... Az emlékhely eszmei-erkölcsi értékeinek kiemelését szolgáló tárgyi jelek folyamatos gondozása: a kultusz hétköznapi oldala. A közösségtől ugyanúgy megőrzést, ápolást kíván, amelynek eredményessége sokkal inkább függ az emberi kulturáltság szintjétől, mint a politikai helyzettől. Az értékgazdálkodás számvetése ezért mindenkor kettős: már szinte a kezdetektől súlyos veszteségek is kimutathatók. „Elhagyatottság, feledés honol a hon védői emlékének senki által nem ápolt hantjain. (...) Durva garázdálkodás űzi féktelenségeit" olvashatjuk (április 22-ei számunk mellékletében hosszabban is) a helyi sajtó 125 évvel ezelőtti beszámolóját. Ennek is része lehetett abban, hogy a vármegyei hatóság - amelyre ekkor a gondozás feladatai hárultak - költségvetést készített az emlékhely fenntartásáról. A kártevőket azonban a közfelháborodás sajtóhangjai nem háborgatták „működésükben", amelyre öt év múltán (a fenti számunkban szintén idézeti) újabb híradás figyelmeztette a szentgyörgymezői „elöljárókat". Esztergom városának már hivatalos „gazdaként" is szembesülnie kellett a mindmáig ismétlődő ténnyel: vannak, akik a közérdeket nem „veszik szívükre". (Márcsak azért sem, mert a helyi sajtót sem olvassák...) Az 1897-ben elhunyt Palkovics Károly a Honvédtemetőt választotta végső nyughelyéül. Sírjára a következő évben kőemlékoszlopot állítottak, amelynek lábánál 1848 utáni várfogságát egy széttört rabbilincs jelképezte - amíg nem vált valaki(k) magántulajdonává, aki(k) számára csak a vas anyaga jelentett értéket. Ugyanezért az obeliszk feliratos márványláblái közül is „privatizáltak" kettőt. A városi hatóság az emlékhelyet 1933-ban vette körül fakerítéssel; ezt az idők során részben összetörték, nagyobb részét azonban széthordták. Ahogy a közösségi értékek kultusza, a magánérdekű „újrahasznosítás" hagyománya is öröklődik: a '60-as évek vége felé készült újabb kerítésből csupán a kapuívet hagyta meg eredeti helyén. A hősi emlékmű körül műkőből készült egy alacsony kerítés: akik időről-időre ezt is megrongálták, azokat még csak önző haszonlesés sem ösztönözhette. Pusztán „erejüket" fitogtatták, öncélúan és gyáván, hiszen kockázatuk legfeljebb annyi volt, hogy a nemzeti címert haldokolva is tartó oroszlánszobor megelevenedik... Akikben a közösségi kultusz - tartalom és jelképeinek együttese - eleven maradt, szintén tették dolgukat. Előfordult, hogy - valóságos hatalomtól tartva - ők is a sötétség „leple alatt". Bélay Ivántól tudom (akinek az emlékhellyel kapcsolatban más adatokat is köszönhetek), miként történt 1974-ben, hogy a Honvédtemető elkorhadt nagy fakeresztjét újra cseréltek. Mezei Mihály, a Balassa Bálint Általános Iskola tanára kezdeményezte és szervezte az akciót, persze csak bizalmas ismerősei és tanítványai körében. Az erdészet adta a fát, Gál Antal szentgyörgymezői ácsmester ingyen megmunkálta. Sötétedéskor lombokkal gondosan „álcázva", lovaskocsin szállították ki, és néhány tanuló segítségével a régi helyére állították. Diákcsapatok máskor is, „nyilvánosan" is közreműködtek az idő okozta természetes károsodás helyrehozatalában. Tavaszonként gyomláltak, gereblyéztek; a városvédő táborok résztvevőiként újra festették az emlékművek (megmaradt) feliratait. Évtizedünkben a tűzoltóság is rendszeresen részt vállal az emlékhely társadalmi gondozásából: ők állították a három zászlórúdat, és évről-évre nekik köszönhető az. ünnep előtti „nagytakarítás" elvégzése. Ok és mi a többség vagyunk, akik a helyi kultuszt szellemi és tárgyi mivoltában egyaránt fenntartjuk. Ez sajnos be kell látnunk, hiszen mindenkor látható - azt is jelenti, hogy helyreállítjuk, amit nem tudunk megőrizni a töredéknyi kisebbségtől. Az 6 természetük - amely nem fogadta be az értéktisztelet, -őrzés, -ápolás közösségi normáit - többet árt, mint „az idő vasfoga". A helyreállítás is jóval költségesebb, ezért a közpénzek állami, önkormányzati forrásaiból is jelentős hozzájárulást igényel. A jubileumi teljes felújítás pontosan 2 667 000 forintot. Az áprilisi mellékletünkben már közölt számot egészítse ki most a számvetés. Az eddigi veszteségek sorolása után hadd könyveljük el ezt a legutóbbi nagy nyereséget, amelyről lapunk kérésére Molnárné Király Éva, a városfejlesztési iroda tanácsosa adott részletes tájékoztatást. Az önkormányzat még 1997 novemberében - az akkori millenniumi emlékbizottság által kiírt pályázaton nyert el 800 ezer forintot: a szükséges kiadások 30 %-át. (Feltétel volt, hogy a többit helyi erőből kell biztosítani.) A pályázati anyag összeállítását, a munkák előkészítését és szervezését - a műemlékvédelmi hatóság szakértő közreműködésével - a városfejlesztési és azoktatási-közművelődési iroda közösen végezte el. A négy síremlék renoválására a budapesti Reston Kőrestaurátor Kft. jelentkezett a legkedvezőbb ajánlattal; így e cég szakemberei újították fel az összes (mű)kő- és márványfelületet. „Tetőtől talpig" letisztogatták valamennyit (beleértve a festékszórókkal rögtönzött „írásművek" eltávolítását), újra festették a vésett betűket, elvégezték az impregnál ás t is. (Amely eljárás sajnos - csak az időjárás káros hatásait képes mérsékelni...) Munkájuk 1 865 000 forintba került A kertészeti és famunkákra - együttesen 802 ezer forintos végösszeggel két pilismaróti cég nyerte el a megbízást. A Sylvania Kft. készítette el félbehasított akác ágfákból a 210 fm-nyi új kerítést a hat tömegsír tölgyfakeresztjeit Az út és az ünnepi műsor színhelyének területét - vegyszeres gyomtalanítás után - 8 köbméter kőzúzalékkal borították. Az egész nyáron át tartó munkálatok zárásaként november elején ők ültettek el 25 hársfa-csemetét. A famunkák legszebbike Botka János vállalkozónak jutott: idén az ünneplő közönséget már az ő új faragott fakapuja várta, ívén a vésett felirattal: „Honvédtemető - 1848". Vajon „unokáink is látni fogják"? Akár két-három nemzedéket is még ugyanez a kapu fogadhat-e, az egyre terebélyesebb hársfákkal együtt?... Csak remélhetjük. Remélhetjük? A szabadságharc másik esztergomi emlékhelyére az Aradi vértanúk terén 1995 őszén a Polgármesteri Hivatal 13 kis tujafát telepített. November 8ára virradó éjjel mind egy szálig eltulajdonították. ,JCiáltó hiány - írtuk akkori jegyzetünkben. - (...) A jelenség nagyon is felismerhető, a tettes ismeretlen. Mit tegyünk? Mit tehetünk? Ki ellen kérjünk körözést? Hiába a fájdalmas kiáltás. A közösség fái magánkertekben is hallgatagok..." (A következő évben megismételték a díszfa-ültetést. Mára ezek sem maradtak meg - valószínűleg a közparkok ápolásának, öntözésének hiányosságai miatt...) Szintén 1995-ben, a belvárosi temetőben alakították ki a II. világháború német katonahalottainak méltó emlékhelyét, jelentős németországi adományok és közpénzek felhasználásával. A sírokat jelölő magas alumíniumkeresztek nagyobb részét 1997ben vandálul „begyűjtötték", nyilván további „értékesítés" céljára. (Az emlékhelyet azóta - fakeresztekkel - felújították.) A német katonasírokhoz egészen közel - egy téglakerítés túloldalán van a régi zsidótemető. Idén, március idusa után két héttel húsz márvány, illetve beton síremléket döntöttek le, rongáltak meg az arcátlan arctalanok. Tettükkel egy - nem sok helyen kifüggesztett - rendőrségi felhívásban találkoztam, amely 50 ezer forint jutalmat ígért a nyomravezetőnek... És ha a többségünkből bárki nyomra találna, sőt megkerülne egy-egy tettes - ez mennyire lenne győzelem?... Esztergom legrégebbi történelmi emlékhelye, a szentgyörgymezői Honvédtemető megnyert csaták nyomán létesült; a legújabb, az aradi vértanúké arra emlékeztett, hogy „a háborút elvesztettük:". 1861-ben az, oroszlános emlékmű felállítását a kiegyezés reményében kezdeményezték, amely áldozataink, vesztességeink Jóváírását" ígérte: a viszonylagos győzelem történelmi lehetőségét. Emlékünnepeink és hétköznapjaink sora - emlékhelyeink sorsa: ugyanígy történelem. Pusztítás, helyreállítás - kultusz és kulturálatlanság: egyaránt a mi vereségeink és győzelmeink. Folyamatos küzdelem, végső győzelem nélkül. Mert hogyan is győzhetnénk magunkon: bár kisebb, de rosszabbik (ellen)fel ünkönl... Próbáljuk megőrizni értékeinket többnyire hiába. Cselekvő reménnyel helyreállítunk hát és fákat is ültetünk - újra meg újra. A legújabb hírünk, hogy az szentgyörgymezői Kertbarátkörben szép tervet fontolgatnak: hársfasor telepítését, a Bandor-kereszttől a Honvédtemetőig vezető út teljes hosszában. Nagyfalusi Tibor