Esztergom és Vidéke, 1999

1999-05-13 / 19. szám

1999, május Soha annyi boldog embert, színpompás virágoskertet, égszínkék tiszta tavat, folyót, békés, vidám állatkákat (még ha azok hatalmas elefántok, vagy ragadozó farkasok is) nem láthatunk, mint amennyi a gyermekrajzokban újból és újból megjelennek. Ezekben a világot láttató, alkotójuk belső képernyőjéről visszavetített képekben a romos, omladozó házak pompás épületekként jelennek meg; a letarolt erdők kizöldülnek; a szennyvizekkel elárasztott tavak, folyók piszkosszürke foltjai égszínkékre váltanak, amelyeknek vízölében gyerekés felnőtt csapatok hancúroznak, fürge halak és madarak lubickolnak; a kivert, éhesen kóborló kutyák pedig visszaváltoznak azokká a boldogan csaholó társlényekké, „akik" és amelyek valaha is voltak, amíg hűtlen gazdáik el nem kergették maguktól. Ilyenképpen ez a mindennapi élet környezeti ártalmától még el nem homályosított látásmód érvényesült akkor is, amikor az esztergomi és párkányi Duna-parton Szaíonáry Piroska tanárnőjükkel sétálgató gyerekek a két részre szakadt, ámde mindkét parton egy-egy ívével épségben maradt, egymás felé nyújtózkodó Mária Valéria híd torzóját szemlélődve azt a kérés-feladatot kapták: „ rajzoljátok le a hidat". Nos, a gyerekek lerajzolták. A maguk látásmódjának egyöntetű értelmezése, következetes logikája szerint. Tehát felépítve, a partokat összekötő alakjában. Mert hát mi végre is lennének, milyen célt is szolgálnának a mederből kiálló csupasz pillérek, a parton meredező csonka ívek?! Mindazonáltal... számunkra, a megcsalatott, évek óta ámított, félrevezetett emberek számára csodát téve: az 54 éve romokban lévő hidat egyszeriben, néhány perc alatt felépítve. Igaz, kinek-kinek egyéni alkotói elképzelése szerint sokféle alakban: ívhíd, rácsoshíd, felsőpályás ívhíd, lánchíd,vasbeton-, acélgerendás- és kábelhíd „műszaki" kivitelezésében, de egyértelműen, félreérthetetlenül felépítve. És pedig abból eredően, hogy a csonka hidat észlelő lelki tudatunk nem foghatta fel másként a látványt, csak mint olyant, amely gyermeki észszel értelmezhetetlenül ostoba, ha pedig ilyen, mert hát valóban ilyen, akkor tehát az mindenképpen kiigazításra, helyreállításra, felépítésre szorul. Mert ahogy semmi értelme egy romos, omladozó háznak, kiirtott erdőnek, szennyezett tónak, folyónak olyanképpen teljesen értelmetlen dolog egy lerombolt csonka híd is! Ez a maga szemléletrendszerében a környező világot következetesen szépnek, tisztának minősítő látásmód alkotta meg - igaz, különböző alakban - azt az Esztergom-Párkány közötti régi-új hidat, amelyen a rajzok tanúsága szerint máris vidáman lehet ide-oda szaladgálni, amelynek ívein a madarak megpihennek, és amelyet a vízből kibukkanó halak is tátott szájjal megcsodálnak. A Mária Valéria híd tehát gyermekrajzokban máris felépült. Pontosabban: feltámadt! Esztergom és Párkány között - gyermekrajzokban A MÁRIA VALÉRIA HÍD MÁR FELÉPÜLT! Mindannyiunk emlékezetének a gyermekkorra visszatekintő, többékevésbé felidézhető foszlányai is tanúsíthatják: a világra-világba tekintő, csodálkozó gyermekszemek még mindent következetesen szépnek, egyszerűnek látnak. Közvetítésével a lelki képernyőre vetített világképet még nem torzítja el semmiféle keserű csalódás, álnok megcsal attatás. Ennek eseménye következtethető Illyés Gyulának az Esztergom és Párkány csonka hídjára tekintő fájdalmasan szép költői látomásából: „A csonka híd áll mozdulatlan, két ország között idegen, kitárt karokkal ég és föld közt, mint a holt Krisztus mereven." Krisztusi küldetéséből adódóan a híd tehát feltámadt. Feltámadhatott, mivel újra-alkotóinak hitét még nem tépázta meg a mindannyiunk által keserűen megélt tények tudata, az 54 éven át innen és túlról, a Dunán keresztül hömpölygő népámítás, demagógia, amely a szocialista országok testvéri barátságáról szólt, de amely a Mária Valéria híd felépítéséhez, katoAhogy én látom A határokról „Mit fog jelenteni a híd, ha újjáépül?" - ezzel a körkérdéssel tisztelt meg egy csallóközi kiadó, jónéhány neves publicista között engem is megszólítva. Válaszom fogalmazása közben villant belém: leírjam-e új keletű félelmeimet? Nem, nem Mária Valériánk kapcsán. Magától értetődő a lerombolt hidakat újjá kell építeni. Ha két ország, két nép partjai között kell feszülnie, akkor, túl a praktikumon, a jó szándék és az együttgondolkodás jeleként is. Félelmeim a szerbiai háború kapcsán fogalmazódtak meg - ott ugyanis, egy lépésre tőlünk, ugyanennek a Dunának a hidjai zuhannak hullámsírba. Nem jelképesen, hanem legbrutálisabb fizikai valóságukban. S emellett végzetesen mennek tönkre a nehezen kiegyensúlyozódott belső kapcsolatok. Es, mint a héja, csapnak le a .helyzetre" ostoba ideológusok, most éppen mifelénk, mondván: ideje a határok megváltoztatását ügyrendbe venni - ott is és másutt is. Most kell őket... Ugye, ne folytassam? Lapunk nálam okosabb és sokkal érintettebb munkatársai különösen jól tudják, mit jelentenek az ostoba, nacionalista-soviniszta indulatok. Ok, akik nem csak a második világháborúban, hanem az utána következő 50 éven át érezték és tudták, mit jelentenek ezek az elszabaduló, ordas eszmék. Ok azok, akik Trianon vérlázító igazságtalanságát nem egy másik igazságtalansággal váltanák fel, hanem a józanság óvatosságával. Mert nem elvenni, hanem együtt élni kell tudni. Mert egy határok nélküli Európába igyekszünk, ahol nem az enyém az elsődleges, hanem a miénk. Ahol a közös jövő áll a gondolkodás középpontjában. Ugyanez áll a Felvidékre is. Hiába volt valaha a magyar korona része a Pozsonytól Ungvárig, Beregszászig terjedő földrajzi terület, ott béke lett, áldozatos béke. Ott csak azért is otthonok teremtődtek, ellenére ostoba politikának, magyarnak, szlováknak egyaránt - ahogyan lengyelnek, ruszinnak, romának (itt, most roma, nem román! - R.B.) is. Párkány és a környező községek magyarok voltak - 70 éve. De azok, akik más ajkúakként odaköltöztek? Menjenek? Az otthonaikból? Mi kell hagymázos revizionistáinknak? Koszovó? Mert ennek csak az lehet a vége. Tévé, híradó: szétszaggatta sátorban ül az albán anya, vele szemben szerb férje. A fiú és a lány közöttük. Mindkét felnőtt sír. Gyerekeik még riadtabban zokognak. Ez kell nekünk? Mire fel újra ez az ostoba, dilettáns, irredenta magyarkodás? Kossuthék követelték: unió Erdéllyel. Nos, ugyanez, ma: unió magunkkal. Egymással. Európa csak ezután következik. S ha nem kellünk neki - nem elképzelhetetlen - egymással végre meglehetnénk. Rafael Balázs nai okok hiányában, mégis kevésnek bizonyult (hiszen az a híd „csak" a Duna két, szemközti partján élő emberek morális egymásra találását segíthette volna) - szemben a román Giurgiu és a bolgár Rusze közötti, valamennyi szocialista ország adakozásából elkészített ,3 arátság" híddal, amelynek létrehozását a MoszkvaSzófia vasúti összeköttetés stratégiai fontossága diktálta. Továbbá... ezeknek a Duna-partján rajzolgató gyerekeknek a látásmódját leképező lelki objektíveket még nem karcolták össze-vissza az olyan alantas gyűlöletből fakadó csapások, amelyek emberek százezreit űzték el otthonukból, amelyek egy egész népcsoportot a kollektív bűnösség vádjával sújtva megfosztották alapvető emberi jogaiktól, és amelyek a szétszakított, a Duna innenső partján élő és a túlsó parton még létező rokonságnak az egymás puszta látásra csak annyi esélyt adtak - minden egyéb személyes találkozás lehetőségétől elvágva hogy a Budapest-Esztergom hajójáratra felszállva a Párkány közelébe sodródó, lasított menetben érkező hajóról, illetve a parti sávról integessenek egymásnak. Az Esztergom-Párkány hidat mindössze percek alatt felépítő gyermekek számára ugyebár mindez felfoghatatlanul hihetetlen történet. Mégis - tudjuk jól - így igaz. Miként rideg tény az is, hogy nemrég Esztergomban a hídfeljárót még kétnyelvű tábla őrizte, riasztva el a bámészkodókat: A CSONKA HÍD FELJÁRÓJÁRA LÉPNI ÉLETVESZÉLYES ÉS TILOS! Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a hídfeljáróra helyezett magyar és szlovák nyelvű tiltótábla környezetét időnként elborították a gyermekkézzel felépített híd rajzai. Meghagyva nekünk, a sok-sok keserűségben, sok minden csalódásban felnövekedett embereknek a reményt: egyszer talán - valóban - a Mária Valéria híd mégiscsak felépül. Feltámad. * Epilógus. Nemrég, amikor egy nagyon messziről, távoli földrészről érkező ember az esztergomi Bazilika mellől letekintett a Dunára, spontán lelkesedéssel felkiáltott: - Nagyszerű! Híd épül Magyarország és Szlovákia között! (Szegény, nem tudta, amit mi már 54 éve tudunk, szenvedünk.) De hát, végtére is, a történet bizonyságul szolgál arra nézve, hogy mi, felnőttek, mégis csak megőriztünk a gyermekkorunkból valami jóra hajló, szépet látni kívánó hajlandóságot, mert hiszen az emberünk a Dunából kiemelkedő néhány pillérben és a két egymás felé nyújtózkodó csonka hídívben nem a pusztulást, a romokat, hanem az építést vélte meglátni, felfedezni. Paulus Alajos filmrendező