Esztergom és Vidéke, 1999

1999-05-06 / 18. szám

1999. május 13. Esztergom és Vidéke 3 A repülős Major Ferenc emlékére A Belvárosi temetőben gyászolók sokasága előtt, tiszteletkört leíró repülőgép zúgásától kísérve helyezték végső nyugalomra Major Ferenc repülő-oktató, géptervező hamvait. A sírnál Bende Lajos tervező-mérnök, a barátok és a kollégák nevében mondott búcsúztatót. Az ő mondataiból idézünk: - A repülés elkötelezettje volt már gyermek korától, előbb mint repülő modellező, majd repülő asztalosként dolgozott. Az AERO-EVER repülőgépgyárban olyan közegbe került, ahol a minden iránt fogékony ifjú ember sokat tanult szakmailag és elméletileg is, többek között olyan kiváló szakemberektől, mint a magyar sportrepülőgépek megálmodója, Rubik Ernő. Hamar bekapcsolódott a sportrepülésbe, annak is a motornélküli vitorlázórepülő ágába, amelynek elsajátítása az ember semmivel össze nem hasonlítható, határtalan szabadságvágyát adta az ifjú repülőnek. Nagy szorgalmának köszönhetően úgy sajátította el a repülés tudományát, hogy nemsokára már ő oktathatta a feltörekvő ifjúságot. A gyárban nagyon sokat dolgozott, és főnökei hamar felfigyeltek a hihetetlen kézügyességű, precíz, rendszerető ifjúra, és később Rubik Emő kiemelte őt a repülőgép-fejlesztők közé. Sajnos, a háború vége felé ő sem maradhatott itthon, a válogatás nékül mindenkit összeterelő szovjet katonák elvitték a messze Kazányba, az ottani fogolytáborba. 1948-ban tért haza a hadifogságból. Itthon az időtájt kezdték újra megszervezni, romjaiból feltámasztani a magyar sportrepülést. A Sportárutermelő Vállalatnál a munka megindulásától Feri barátom ismét bekapcsolódott a faépítésű repülőgépek, csónakok és egyéb termékek gyártásába. Az 1956-os forradalom után a repülőrészleget áthelyezték a repülőtéri üzembe. Feri ide került, ahol ezekben az években már csupa fémkonstrukció készült. Szerkesztő-csoportvezetőként dolgozott, míg aztán 1973-ban itt is profilváltás történt. Hosszú betegeskedés után 1975-től ismét repülőgépeken kezdett dolgozni, előbb Nyíregyházán, majd az esztergomi Labor MIM-ben, ahol szerkesztő-rajzoló egészen 1990-ig, az üzem felszámolásáig. Ekkor Ferit is, másokkal együtt elküldték, és azóta is otthon, családja körében élte nyugdíjas napjait. Sajnos, betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta, mígnem ezév március 23-án, életének 74. évében a beteg test egészséges lelkét visszaadta teremtőjének. Nyugodjék békében! Pálos Imre Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei Komárom felmentése. April 26-án. Ezután Komárom felmentésére siettünk. Előhal adásunknak a Garam, Zsitva és Vág folyók áradása némi akadályul szolgált, aminek elhárítására a vezérkar részéről a kellő intézkedések megtétettek. A víz által átszakított utakra deszkákból rögtönzött átjárót készítettek. Gyakran térdig érő vízben kellett folytatni utunkat, s ha emlékezetem nem csal, ápril 20-án bevonultunk a Vágduna mentén Kormáromba, miután az ott zárttartó osztrákok ellentállás nélkül visszahúzódtak. Komárom városa azonban kevés kivétellel romban hevert, a lakosság nagy része, mely vidékre költözött, vagy a belsővár körüli épületekbe húzódott, avagy a lővonalon kívül táborozott. Az osztrákok bombái oly rombolást vittek véghez, hogy az előbb virágzó város romhalomnak volt nevezhető, s csak imitt-amott volt található hely, hol a honvédség fedél alá húzódhatott. (...) Április 25-én délután sorakozva álltunk az utcán, midőn megjelent közöttünk Zákó István alezredes, a zászlóalj volt őrnagya és szép beszédet intézve hozzánk kellemes csengésű hangján, melyben hazafiságra, hősies bátorságra szólított fel bennünket, parancsul adta, hogy este tíz órakor a vár udvarába hangtalanul vonuljunk be. Mi, miután tudomással bírtunk arról, hogy a talphíd elkészült, ebből kifolyólag gyanítottuk, hogy kitörés készülődik. Az időre pontosan megjelentünk a várban, s kívülről még három zászlóalj érkezett oda, nevezetesen a 3-dik, 9-dik és a Schw arzén berg ezred harmadik zászlóalja és a valóban hűvös éjben, éjfélig dideregtünk ott. Midőn Knézits ezredes megérkezett „Rendre fiúk, indulj!" halk, majdnem suttogó vezényszavára megindultunk és a másik három zászlóalj kis időközben követett bennünket (...) halkan kiadatott a parancs, hogy tömeget, azaz rohamoszlopot képezzünk, de egyidejűleg az is meghagyatott, hogy az első fölszólító lövésre, a majdan felmerülő sáncokat rohanjuk meg. Midőn más a sáncok közelébe értünk, észrevettek bennünket, mert három puskalövés intéztetett felénk a sáncőrök által. Knézits e pillanatban az első és második századnak Újszőny-felé előnyomulást parancsolt, a hátramaradt négy század pedig a sáncot rohanta meg. A rohamra vezényelt négy század macska-gyorsasággal hágta meg a sáncokat, s mielőtt a princ Hohenlohe ezred negyedik zászlóalja álmából felébredve erélyesebb ellenállást fejthetett volna ki, az osztrákokat lefegyverezte, az ellenállásra buzdító őrnagyot pedig lelőtték és ez által a vár felé irányzott ostromágyúkat is elfoglalta és az imént említett zászlóaljat fogollyá tette. Ugyanekkor a bennünket követőleg átjött három zászlóalj hangját is meghallottuk, mely „Éljen a magyar" riadalommal hatolt be a nekik kitűzött sáncokba. (...) Azonban alighogy az ellenséges gyalogságot a sáncból kiűztük, velünk szemben egy osztrák tábori üteg mozdonyzott le és megkezdte a kartácsolást. Nem tehettünk mást, mint lefeküdtünk a sánc fala mellé, s onnan folytattuk lövéseinket, melyek egyike-másika, miként hallani lehetett, az osztrák ágyúkon kopogott. Életemben ilyen erős kartácstűzben többé soha sem voltam. Szerettem volna olyan lapos lenni, mint a garas, hallva annak berregését s látva, hogy közvetlen közelemben miként verte társaimat. A menekvésre is gondoltam, de méltán tarthattunk attól, hogyha felkelünk, biztosan ér a golyó. Schwaizer kapitány is minduntalan kiáltá: „Maradj fekve!" Valóban gondolkodóba estünk a további teendők iránt, miközben öt Koburg huszár fedezete alatt két vetágyú (haubicz) érkezett meg segítségünkre, és az osztrák üteget oldalba fogva megkezdte működését és oly bámulatos sikerrel lőtt, hogy az osztrák ágyúk között robbantak el gránátjai, ami által az osztrák üteg körül nagy zavar támadt és lövéseit beszüntette. Ekkor Schwaizer, a vezénylő kapitány aki 19-20 éves lehetett (bányász akadémikus) elkiáltotta magát: „Utánam fiúk, rohamra!" s mi is vérszemet kaptunk és rendszeres hadoszlop alakítása nélkül az elnémult ágyúk felé rohantunk, de két ágyúnk ez alatt is hatalmasan dolgozott és az időközben rendbe szedett gránátosokat ismét szétszórta. De az ellenséges tüzérség is felmozdonyozott rémületében és az ácsi erdő felé vette futását két vetágyúnk üldözése közt, mialatt megérkezett rakéta állványunk is, mely a szétszóródott gyalogságot sistergő hangja által vad futásnak indította. harmadik kusztusi kereszt Gyermekkori emlékeim leltárában a kusztusi út mellett három kőkereszt állott. A középsőről az Esztergom és Vidéke 17. számában megírtam, hogy eltűnt. A harmadik keresztet is kerestem az út mellett, de nem találtam. Ferenc öcsém viszont váltig állította, hogy a kereszt még áll, tudja is, hogy hol van. Április végén el is vitt luxustraktorján a kereszthez. Valóban ott van, de a szokástól eltérően nem a keresztet vitték el az út mellől, hanem az utat vezették más nyomvonalon, örültem, hogy megtaláltuk, és le is fényképeztem. A magas homokkő-kereszten az öntöttvas Krisztustest még rajta van, valószínű csak azért, mert nem bronzból készült. Alatta egy szobrocskatöredék, majd ezalatt Szűz Mária szobra. A kereszt alsó harmadában a lábazaton a feliratból csak nagyon keveset sikerült kibetűznünk. Kiderült azonban belőle, hogy a keresztet Verloczky György állíttatta 1860-ban. A több, mint 100 éves homokkő keresztet az időjárás igen megviselte. A corpus vakrozsdás, a keresztről és a szobrokról kisebb-nagyobb darabok málottak le, de hála istennek, vandál kezek nem bántották. Az eredeti utat a bozót, a gaz benőtte, de a kereszt előtt egy kis japánbirs bokor néhány virágos ágacskája küzd a fennmaradásért, a talpazat körül gyöngyvirágszőnyeg illatozik. Örülök, hogy leltáramba bejegyezheztem: ez a kegytárgy is megvan. Bélay Iván