Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-08 / 14. szám

1999. április Ő. Esztergom és Vidéke § ERTEKEINK - EMLEKEINK A Harcsa-pince rejtélyes titkáról Harcsa Gábor újságíró, a Nemzeti Sport terjesztési igazgatója itt, a királyvárosban, a Jókai utca elején gyerekeskedett, a Ferences gimnáziumban érettségizett. A nagyapa, a Harcsa-vendéglő tulajdonosa sokat mesélt neki a ház alatti pince rejtélyes középkori sírjáról, ám ő az életében elzárkózott minden nyilvánosságtól. Félt, hogy szerzett vagyonát elveszítheti. Gábor, az unoka tanulmányozta a történelmet, olvasta Heltai Gáspár 1575-ben Kolozsvárott megjelent Krónikájában IV. Béla király történetét, eltemetésének legendáját. Emlékezetében visszacsengtek a kocsmáros nagyapa meséi a ház alatti titkos sírról. Ezt a gondolatot osztja meg most velünk. - Mit tudhatunk a ház múltjáról? - A család a század elején vásárolta meg a házat (fényképünkön) a dúsgazdag Eggenhofer fakereskedőtől. Amikor beköltöztek, a hátsó pincehelyiség mélyén vörösmárvány sírkövet és csontokat látott nagyapám. A tátogó üreget, benne a kőlappal harminc lovaskocsi törmelékkel feltöltötte. Senkinek nem szólt, titokban tartotta. Később megszűnt a kocsma, lakók költöztek helyére, nem beszéltek arról, hogy mit rejthet a pince mélye. Történelmi tény, ezt Esztergomban a tudós régész Horváth István is leírta, hogy a királyi sírt a Ferencesek temploma körzetében kell keresni. A mi házunk ettől csupán 40-50 lépésnyire van. A házunk az egykori királyi város közepén áll, ezért érlelődött meg bennem évtizedek alatt, hogy nagy értékeket rejthet a föld mélye. Nem maradtunk tétlenek, a hetvenes évek elején az akkori művelődési minisztérium múzeumi főosztályának határozata alapján a földhivatal régészeti védettséget jegyzett rá a tulajdoni lapunkra. - Már nem kell félni a kisajátítástól. Mit tennének a feltárás érdekében? - IV. Béla király második honalapítónk volt a tatárpusztítás után. Közeleg a magyar államalapítás millenniuma, szeretném, ha addigra fellelhető lenne ez a királyi sír. Tudom, hogy a régészeti kutatások elsősorban a Ferences Templomban és környékén az elsődlegesek. Azt is tudom, hogy a Ferences és a Belvárosi Plébánia körzetében már több középkori sírt találtak. Arról is olvastam, hogy a vörösmárvány sírkő - ami a pincénk mélyén is fekszik - ezen a helyen nem feltétlenül királyi temetkezést jelez. Az 1508-ban temetett bizonyos Albert szabómesternek a sírköve is ebből volt, címerével, feliratozással. Szeretném, hogy a régészeti kutatásokat - ha már a két templom körzetében nem lelik a királyi sírt - a mi pincékben folytassák. Bejelentettem mindezt a Ferences Rendháznak és az Érsekségnek is, tudnak erről. Ha a sors úgy hozza, hogy lesz több pénz a régészeti feltárásra, akkor boldogan nézünk elébe. Ma már több tulajdonosa van a háznak, akik ugyancsak hajlandók arra, hogy jószándékkal fogadják a kutatásokat. Nemzeti ügy ez minden túlzás nélkül. Tudjuk, hogy várhatóan ki kellene költözni, de mindezek tudatában is vállaltam, hogy a nagyapámtól származó családi titkot az Esztergom és Vidékének, s e lapon keresztül az olvasóknak tudomására hozzam. Pálos A tavaszi hadjárat A tápió-bicskei csata Április hó 4-én hadtestünk Nagykátára érkezve, arról nyert értesülést, hogy Jellasics visszavonuló hadteste utóhadának nyomában van. Midőn zászlóaljunk Nagykátáról kiindult, Kazinczy ezredes azzal fogadott bennünket: „No fiúk, csak előre! Egy csapat horvát van itt! Jó lesz reggelire." Azonban ezen csapat húszezer emberből és számos ágyúból állt. Mi éljennel válaszoltunk és átkeltünk a keskeny, karfátlan hídon, mely a hőiétől megdagadt Tápió vizén vezetett át. Rövid idő alatt arról győződtünk meg, hogy nemcsak nálunknál nagyobb haderővel állunk szemben, hanem arról is, hogy vezéreink sem az ellenséges haderőállást, sem a haditerepet nem ismerik. Zászlóaljunk a központot foglalta el. Az ellenség a hepehupás homokbuckákba volt rejtőzve, s mintegy kétezer lépésre bocsátott bennünket előre anélkül, hogy tüzelni kezdett, vagy magát mutatta volna. A második század Csákós Sándor kapitány vezérlete alatt csatárláncba oszlott, mi pedig, az első század, a fedezetet képeztük, míg négy század a tartalékot alkotta. Utánunk egy üteg ágyú vonult. Egyszerre megszólaltak az ellenség ágyúi, erősen tüzelve reánk, mit a mi ütegünk is a túlnyomó ágyúsor ellen bátran viszonzott A balszárnyra tekintve, úgy látszott, hogy rövid harc után a hatodik zászlóalj visszanyomja az ellenséget, míg a jobbszárnyra nézve megütközve tapasztaltuk, hogy Bátori Schulz Bódog dandára „éljen" szóval hátrálni kezd. A dolgot megmagyarázni nem tudtuk. Ekkor történt velőn, hogy amint a század közepén álltam, egy Horváth Géza: Az 1848/49. évi hadjáratbani részvétem emlékei ágyúgolyó a balról közvetlen mellettem állott három embert kiütötte, kiknek vére köpönyegemre hullott. A század ezen lövés következtében kétfelé nyüt és lebukott, csupán én egyedül tartottam meg állóhelyemet, de bevallom, hogy ezen esemény következtében egy-két másodpercre megmerevedve maradtam. Magamhoz térve, a századra kiáltottam: „Mit bukdácsolsz, zárkózz!" És a jelzett pillanatnyi merevség, mit éreztem, még inkább megállapítá egyéni bátorságom hírét, de nemcsak a századnál, hanem a zászlóalj tisztikara előtt is. Az ellenség ágyútüzét ágyúütegünkre irányítá, mely annak folytán hátrálni volt kénytelen, a fedezetül szolgáló négy századdal együtt. Ugyanekkor három határőr zászlóalj bontakozott ki a homokbuckák mellől, s iszonyú ,JHurráh!" kiáltással szuronyt szegezve rohant ellenünk. Csákós kapitány ahelyett, hogy visszavonult volna, éles hangon elkiáltá magát: ,Jde mellém, ne engedd magad, üsd!" Ezzel a két század az ellenséggel szuronycsatába bocsátkozott, főleg pedig azért, hogy Csákós kapitányt a veszedelemből megmentse, mert ily tömeggel szemben győzelemre nem számíthattunk, de törekvésünk hiábavaló volt, mert Csákós kapitány több lövéstől találva, halva rogyott össze és vele a zászlóalj legbátrabb tisztje és embere esett el. Nem mellőzhetem megemlítését annak, hogy egy határőr hasamnak irányozta szurony át, de sikerült elpariroznom annyira, hogy araiak csak hegye érinté bal combomat, de abban a pillanatban egy Csizmás nevű honvéd puskatussal úgy fejbe vágta, hogy agyveleje szétfreccsent. Harminchat halott hátrahagyásával sikerült menekülnünk. Ágyúink, töltényszekereink, nemkülönben a huszárság (látva a centrum áttörését) rémült futása következtében, miután az ellenség ágyúi folyton üldöztek, a gyalogság nagy része a Tápió folyóba vetette magát és így igyekeztek túlpartot érni. Szóval hadtestünk teljes rendetlenségben futott, sőt ágyúink a túlparton sem foglaltak állást az ellenség feltartóztatása céljából. A malomnál szélesebb lévén a víz, úgy hiszem, sokan lelték halálukat, azonfelül az ellenség golyói a vízbe is csapkodtak. Útközben kérdeztem Kovács Lajos őrmester társamat, ki zentai és igen bátor fiú volt: ,3 ele menjünk mi is a vízbe?" Mire azt válaszolá: ,A kápolnai csatában kapott lősebem még mindig varas, nem hűtőm át magamat, menjünk a hídra!" S noha az ellenség tüzérsége a hídra menekvőkre irányozta gyakori lövéseit, mégis sikerült azon átjutnunk. Alig értünk át, abban a pillanatban hasította ketté egy ágyúgolyó az út mellett közeliinkből levő egyik topolyfát, s egy futó markotányosné fejét kapta le, kinek gazdátlanul maradt készletét a szaladó honvédek azonnal elfogyasztották. (...) Az ellenség terve csakugyan sikerült is, mire hadtestünket az általános pánik szállta meg, és vad futásnak eredt, mi iszonyú áldozattal járt, és több ágyút is vesztettünk. Ekkor érkezett meg Damjanich hadteste. E pillanat valóban felséges és oly nagyszerű volt, hogy azt hiába kísérteném meg leírni. Előljárt a 9-dik és 3-dik zászlóalj lelkes éljeneket hangoztatva, tiszteik kezében felbátorítólag villogott a kard, a legénység szemében a harcvágy tüze lángolt, és oly páratlan rendben és nyugodtsággal haladt előre, mintha vidám ünnepre sietne. A közibük vágó sűrű ágyúgolyókat éljen üdvözléssel fogadta, és a hídra koncentrált ágyútűz dacára, rohamlépéssel tört keresztül a hídon. Hasonló lelkesedéssel követte őket a többi zászlóalj. Aharmadik hadtest tüzérsége is megkezdte a tüzelést, és előnyomulását, szóval az egész hadtest összműködése valóban páratlanul nagyszerű volt, de nem csoda, ott járt közöttük a mester, Damjanich, mint egy hadisten. De fájdalom, közöttünk nem láttunk vezért, intéző kezet, aki a csata kimenetele érdekében befolyását érvényesítette volna. Tartalékunk nem volt, a csapatokra hagyatott a szűk körű intézkedés, s ezért a csatát el is vesztettük. De hála Isten, Damjanich helyrehozta azt. Hadtestünk is rendben állt, s követte a csata menetét, de a nagy munkából többé nekünk mi sem jutott, mert Jellasics hadtestét Damjanich teljesen elsöpörte, és alkony tájban aTápió-Bicskén túlfekvő magaslatokon táborba szállva tölténk az éjet. (...)