Esztergom és Vidéke, 1998

1998-05-28 / 21. szám

Esztergom és Vidéke im május 21* A „Kakalh" településnév történelmünkben először/. Géza király garamszentbenedeki alapítólevelében fordul elő (1075), a sokszor megkínzott, mégis terebélyesedett városka neve a mai térképen Párkány-Sturovo jelzéssel található. Az elnevezések között közel 925 év, 16-17 emberöltő legalább. Nem csekély részben olyanok, amelyek bőséggel megsokszorozhatok az itt élők tapasztalatai szerint. Bodor Antal „honismereti bibliográfiájában" (1527-1944) egy Nagyszombatban megjelent és német nyelvű mú kivételével Párkány, Bény és Sárkányfalva címszavai alatt kizárólag csupán Haiczl Kálmán (18661952) kötetkéi találhatók, más könyvek társaságában Garamszentbenedek, Érsekújvár, Léva és több további település „helytörténeti bemutatói" között. Nevét és munkásságát mégsem tartják számon az újabb lexikonok történetíró... Hercegprímási levéltáros volt Esztergomban, 1921ben plébános lett Magyarországon. Léva és Érsekújvár történetével foglalkozott" - közölte róla legutóbb az Új Idők Lexikona (1938). Utóbb egyetlen Érsekújvárról szóló tanulmány-gyűjtemény szerepel a bibliográfiában 1942-ből a Gazda István által gondozott reprint (1984) „pótlásai" között. Az említett helységekről tehát Haiczl Kálmán kismonográfiái, 1930-1939 között a pozsonyi Magyar Minervában megjelent tanulmányai a mai történetírás számára is alapforrásoknak számítanak Garamszentbenedekxő1 még a nyilvánvaló példakép, Knauz Nándor csupán töredékben kiKakath és Párkány között adott díszalbuma (1890) után is tudott, feldolgozva ismét az ő eredményeit, 1913-ban értékeset, kiadásra méltót nyújtani. Mögötte is a prímási levéltárban eltöltött néhány évtized szorgos aprómunkája és csendes gyűjtögetése, „a vetés" majd akkor szökken kalászba, amikor önálló lelkészi munkára a történész a Duna balparti településeire került. Az egykori múlt serény felmutatásával a megváltozott környezetben pontosan érthette feladatát: füzetkéi nemcsak máig érvényes helyi forráskiadványok, de mindkét folyamparton ösztönző példák lehetnek folyamatosan a hasonló indítékú kutatások előtt. Hiszen aligha vitatható, hogy egy-egy tágasabb földrajzi vagy történeti egység átfogóbb históriája csupán „a részletek" alapos feltárása nyomán épülhet biztonságosan - ahol pedig fehér folt maradt, helyét nyomban elfeketítheti bármiféle koncepció. A legszebb gyümölcsfa is a talajban megbúvó gyökérzetéből él. Az érett eredmény így valójában a mélységben fogan, a színpompás gyümölcsöt ugyan már a látható környezet érleli. Az elmondottak hátterében korántse gyanítsunk sejtelmes gondolatokat. Az pedig mindenképpen bizonyos, hogy a Bazilikával és a prímási levéltárral, a Bibliothékával és a papképzéssel a múlt század második harmadától Esztergom valóban szellemi fókusszá növekedett, az ideköltözött tudósokkal és tanítványaikkal megteremtette többek között azt a „történetírói iskolát", amelynek a nagy nevű elődök nyomdokában Dankó József, Knauz Nándor, Villányi Szaniszló, Pór Antal, Vaszary Kolos és mások tagjai lettek, közöttük dr. Haiczl Kálmán, akinek gazdag termésű pályaképét egy három, aprón is jelentós művet egybefoglaló, Párkányban megjelent könyvecskéje bevezetőjében (1997) egy ma élő párkányi tanár, szerkesztő és történész, Himmler György írta meg. Összefoglalóját akár át is vehetnék a napjainkban még foghíjas lexikonok. Az ismételt kiadás nemcsak az egykori Magyar Minerva lapjain olvasható, utóbb önállóan is megjelent tanulmány (1937) változatlan és változatlanul érvényes adatait és remek jegyzetanyagát nyújtja a kisváros történetéről böngészőinek, de megtoldja a bényiprépostság temploma (Gálánta - 1937), majd Sárkányfalva történetét feltáró füzetke (Budapest 1944) szövegével, végül a Párkány históriájával foglalkozó újabb kiadványok jegyzékével is. Közöttük a jelhagyó előd műveinek új kiadója, Himmler György összefoglalója városáról (1995), az általa szerkesztett Párkány és Vidéke 1991-től eleven évfolyamai, a Párkányi Szemle 1993as és 1996-os értékes gyűjteményei. A híd ugyan még csonka, de a kompjárat mellett az említettek is együttes erénnyel erősítik a szellemi összetartozást. És bár a túlnani várnak már szinte nyoma sincs (viharos sorsa a kiskönyvben olvasható), de az itteni Várhegy és építményei az egykori metszetek alapján „Esztergom átellenében" , a síkságról pompázatosabbnak tűnnek, jobban is láthatók. Avval, hogy "...a komáromi Alapy Gyulával összehasonlítva Haiczl Kálmán provinciálisabb történetíró, stílusa adatközlő jellegű, kevésbé koncepciózus ..." (mint Csanda Sándor írta) - aligha vitatkozhatunk. De mindenekelőtt adatközlésből épül a történettudomány, a „kismesterek" koncepciótlansága számomra inkább öröm. Egy kissé olykor ugyan megvisel a tényközlések sótlansága, egyegy rosszul faragott mondat és nem ritkán az iskolás kérdésfeltevések és válaszok gyakorisága is. De tudom, hogy kiknek szánta elsősorban füzetkéit a történetíró, feltétlen bizalmat igényelve adatainak pontossága iránt. Amiről adata nincs, arról nem is nyilatkozik. A legnagyobb öröm az, hogy feléledni látszik azon tájon is a helyi történetírás, bár erről korábban meggyőztek a Párkányi Szemle tanulmányai. Az már minderre szinte ráadás, hogy az időközben teljesen eltűnt könyvecske ismételt kiadását a pótlásokkal együtt lapozgathatom. (Kakath-Dsigerdelen-CsekerdénPárkány - kiadta a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás 1997-ben; szerkesztette Himmler György, 112 1.) Bodri Ferenc 50 éve szüntették meg a Szent Imre gimnáziumot Szép hagyomány, hogy a Szent Imre gimnázium öregdiákjai június első vasárnapján minden évben összegyűlnek a világ minden tájáról emlékezni régi iskolájukra. Most különös igyekezettel készülődnek a szervezők, hiszen 50 éve annak, hogy az akkori politika megszüntette Alma Mater-üket. Pálmai László nyugalmazott vállalati főmérnök, az utolsó érettségizők egyike így emlékezik a régi napokra: „Az 1848-as szabadságharc 100. évfordulóját ünnepelte az ország, amikor Esztergomban egy 91 éves gimnázium utoljára bonyolított le érettségi vizsgákat. 1948. május 15-én vettem búcsút társaimmal az öreg iskolától. A 40-es években a Szent Imre gimnázium másik három középiskolával együtt meghatározó volt a város diákjainak életében. Kezdetben mint reáliskola működött, majd reálgimnázium, később gimnázium lett. Kiváló tanárok működtek itt, akik számos később közismertté vált szakembert neveltek. Az iskola a mai levéltár épületében működött." Az 1947/48-as tanévről készült iskolai évkönyvben dr. Szabó Lajos iskolaigazgató így írt: „A tanév lezárása után megtörtént a magyar közoktatásügy történetében a legnagyobb horderejű döntés, az összes nem állami iskola államosítását kimondotta, ill. törvénybe foglalta a magyar országgyűlés az 1948. XXXIII. tc.-ben, s ezzel az esztergomi államilag segélyezett községi Szent Imre gimnázium 91 éves fennállása után állami gimnáziummá minősíttetett át. Egy új, virágzóbb fellendülési lehetőséget nyitott meg számunkra a magyar demokrácia." Az igazgató úr ekkor még nem tudta, hogy éppen azt a gimnáziumot szüntetik meg rövidesen, amelyikben sok kisember fia is tanult több mint kilenc évtizeden át. Június 7-én, vasárnap reggel 9 órakor ünnepi diákmisével kezdődik a jubileum a ferences templomban, majd a volt iskolaépületben (Deák Ferenc utca 2.) folytatódik a megemlékezések sora. Déltájban a belvárosi temetőben lesz koszorúzás, majd közös ebéddel és baráti beszélgetéssel zárul a jubileumi nap. -los Elhunyt dr. Eggenhofer Balázs főorvos kor édesapánk, dr. Eggenhofer Béla kórházigazgató főorvos - az itteni koncepciós perek első áldozata 1950-ben szívinfarktusban meghalt Attól fogva felelősséget érzett özvegy édesanyánk és két kisebb testvére iránt, miközben már készült az orvosi pályára. 1954-ben érettségizett a Szent István (akkor I. István) gimnáziumban, majd a budapesti Orvostudományi Egyetem Altalános Orvosi Karán végzett 1962-ben. 1963-tól dolgozott a hévízi kórházban, ahol a reumatológiai szakvizsga megszerzésével 1972-től főorvos, majd haláláig az intézet főigazgató-helyettese volt Aktívan részt vett a szakmai és tudományos életben, előadásaival és közleményeivel, mint a Magyar Reumatológusok Egyesületének vezetőségi tagja. Munkássága elismeréseként előbb a Köztársasági Elnöki Arany, majd a Batthány-Strattmann-emlékéremmel tüntették ki. Életét családjának, a betegek gyógyításának és a kórház munkájának szentelte. Orvosi tevékenysége ars poétikájaként azt vallotta, hogy az orvostudomány fokozatos fejlődése mellett is megmarad a három legősibb, legfontosabb gyógyír: a Hit, a Remény és a Szeretet, de köztük legnagyobb a Szeretet." A család gyászában osztoznak mindazok akik ismerték és szerették A Vaszary Kolos Kórház árbocán az elmúlt napokban érte lengett a fekete zászló. PJ. Az esztergomiakban ma is a tiszteletet és megbecsülést váltja ki az Eggenhofer név. A 40-es évek nagy tekintélyű kórházigazgató főorvosának, Eggenhofer Bélának megszámlálhatatlanul sokan köszönhetik életüket. Fia diákkorában az esztergomi ifjúság egyik vezéralakja, az orvosi egyetemet is kitűnő eredménnyel végezte el. A közelmúltban kaptuk halálhírét. Húga, Eggenhofer Kinga tanárnő mondta róla: „1998. május 18-án Keszthelyen eltemettük bátyámat, dr. Eggenhofer Balázst, a hévízi kórház főigazgatóhelyettes főorvosát. Másnap itt Esztergomban osztálytársai, ismerősei és számtalan betege búcsúzott tőle lélekben a belvárosi templom gyászmiséjén. 1935. november 28-án született Budapesten. Iskoláit Esztergomban végezte. Még nem volt 14 éves, ami-