Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-29 / 43. szám

ív rM I í? If IWIfí Hi J V M- 1 Q ^ fi { üft« f'V* . > . JCrf IVi Jb J& IV ^ JVI tJ^jtltvl^lL Wl^^ö-^iyíFO - * * m | A mai hadsereget nem lehet a nép ellen felhasználni — mondotta az esztergomi honvéd-nap 1948 szónoka A .Száz évei a magyar honvédség' országos ünnepi hét keretében a honvédséggel ét a rendőrséggel karöltve Esztergomban a Szabadsagharcos Szövetség rendezett henvédnapol szeptember L2-én. Az esztergomi honvédnap ünnepségei már 11-én megkezdődtek. A honvédség és a rendőrség szombaton este koszorút helyezett el a 43-as hősi temetőben a Hősi Emlékművön majd a Széchenyi téren lévő Centenáris Emlékművet koszorúzták meg. A Széchenyi itrer mintegy 2CÖ0 főnyi dolgozó sorakozott fel, hogy meghallgassa a szónokok beszédéi A dolgozók kóré, mintegy védőbástya, egyik oidalrol á honvédség, másik oldalról a rendőrség díszalakulatai sorakoztak fel. Dr. Szűcs Károly beszédében vázolta az 1848 a* dicső eseményeket. kiemelve a dátumot, aaiikor C» * •) Ez a mai hadsereg a továbbvivője az 1848-as szellemnek. Ez a hadsereg • nép hadserege. A honvédek kezében lévő magyar puska, kizárólag a magyar érdekeket fogja védeni. Es ezt a hadsereget soha nem lehet o nép ellen felhasználni. Esztergomban lévén, beszédében kitért arra. hogy akadnak még olyaaok. akik nem ünnepelnek a honvédség ünnepén. Sajnálattal, de ke? meny szavakkal állapította m«f, hogy Esztergom város vezetősége nem kapcsolodott be a honvédnap ünnepsegeibe. Ugyancsak lávoltartja magát az ünnepléstől az egyház if. Magas ideológiai szárnyalású beszéde végén dr. Tarján Imre kifejtette, hogy a magyar hadsereg bál 46-as honvédségünk örökét folytatja, de mindenben olyan kíván leani, mint a hazánkat felszabadító Vörös Hadsereg. szeptember 19. Iget. É 42 évvel ezelőtt nemcsak a megszállók - a cári hadsereg utódai hanem a 48-as honvédek örököseineknyüvánítoxt egyenruhások is lövetnek és lőnek a felkelt népre. A sötétkapui sortűz egyik legfiatalabb áldozata: Homor Ottilia Mária 1956. október 28-án halt meg a városi kórház műtőasztalán. Húsz éves lett volna azév karácsonyán, - amikor már formálódott a szervezett megtorlás: internálások, a koncepciós perek előkészítése. A helyi munkástanácsok és a Nemzeti Tanács (N.T.) legtevékenyebb tagjait két perben állították bíróság elé. Az ítéletek 1957 vége és 1958 ősze között születtek meg. Horváth Csabának - a N.T. titkárának - és négy társának börtönbüntetését a Legfelsőbb Bíróság a többszörösére emelte fel. (Horváth Csabáét négy évről tíz évre.) Szalay Ferenc - a N.T. elnök-helyettese - és társai másodfokon, 1958. október 27-én, 40 évvel ezelőtt enyhítésben részesültek. (A következetlenség, a kiszámíthatatlanság a diktatúrák alaptermészetéből ered...) Szalay Ferenc - Fakász Tibor által megszerkesztett visszaemlékezéseiből tavaly, október 23-ai mel

lékietünkben közöltünk először egy hosszabb részletet. Kossuth Lajos létrehozta a magyar honvédséget. (•") ,Nincs igazi katarzis, amíg az igazi tanúk nem szólalnak meg (Litván György történész) Börtönélményeim (Folytatás a III. oldalról) Ekkor én kiléptem a sorból, magamra vállalva az ablaknyitás vétkét. A „Kabinos" és társai kivittek a folyosóra, ahol lelki és testi masszázsban részesítettek. (Szidtak és vertek.) E bátor kiállásomért társaim közt megnőtt a becsületem. Nemsokára átszállítottak a tököli internálótábor építkezésére, „technikusnak". Őreim ugyanis fölfedezték a nyilvántartásukban, hogy technikumban dolgoztam, tehát - szerintük technikus vagyok. Tökölön sokadmagammal szöget egyenesítettünk egy brigádban. Amikor már elég sok görbe szeget kiegyenesítettem, a ruharaktárba helyeztek. A raktári munka egyszerű és kényelmes volt. Ebben a táborban háromemeletes vaságyakon aludtunk, én a harmadik szinten, Geletei Ervin szomszédságában, ahol felülnünk se nagyon lehetett, mert a fejünket bevertük volna a plafonba. Még ez év őszén elvittek az esztergomi Megyei Börtönbe. A zárkák dugig voltak bírósági tárgyalásukra váró 56-os politikai foglyokkal. Az emeletes vaságyakon öten aludtunk két ágyban, s még az ágyak közötti padlón is feküdtek. Mi voltunk a kilenc millió magyar forradalmár közül kiválogatott bűnbakok, akiket az új hatalom szolgálatába szegődött bíróságnak el kellett ítélniük Komárom megyében. Elmondhatom, hogy itt is kiváló társaság volt egybezárva. Egymást türelmesen és szeretttel elviseltük. Napközben nagy beszélgetésekkel töltöttük az időt, a hosszú esték csöndjében pedig szomjas érdeklődéssel hallgattuk egymás kiselőadásait a természet, a tudomány, a gazdaság, a művészet különböző izgalmas kérdéseiről. Megpróbáltuk emberi méltósággal elviselni áldatlan helyzetünket és a ránk mért sorscsapást. Engem - az akkori séma szerint „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével" vádoltak, s az elmúlt hónapok alatt találomra „bűntársakat" válogatva mellém, összetákoltak ellenünk egy hat vádlottas „56-os" bűnpert. (Vádlott-társaim közül csak Nemesi Bélát ismertem személy szerint.) Úgy látszik, a hatalomnak az volt a koncepciója, hogy valakiket meg kell büntetni a Dunamenti Központi Munkástanács létrehozásáért. Bünperünk első (zárt) tárgyalása 1958. január 27-étői február 17-éig zajlott Esztergomban. Végül is engem - mint I. rendű vádlottat - elítéltek 8 év 6 hónapi börtönre, mellékbüntetésként tíz évre eltiltottak politikai jogaimtól, Esztergomból öt évre kiutasítottak, a nevelői foglalkozástól végleg eltiltottak. Vádlott-társaimat - akiket alig ismertem - Tasnádi Lászlót (gépész az Eternit Művekben), Hrobarek Tibort (gyári munkás az Eternit Művekben), Nemesi Bélát (MAV főintéző a Dorogi Vasútállomáson), Papp Antalt (gyári munkás a Lábadani Épületelemgyárban), Barna Albertet (számlaellenőr a Lábatlani Cement és Mészművekben) szintén elítélték. Az általunk nem sokra becsült ügyészünk ugyan súlyosbításért fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság 1958. október 27-én mind a hatunk büntetését mérsékelte. így lettem én végül is öt év börtönre ítélve. (Társaim enyhébb büntetést kaptak.) Börtönbüntetésem nagyobb részét a váci fegyházban töltöttem. Itt különböző munkahelyeken dolgoztam, rabtársaim között érdekes embereket ismertem meg. Például a zárkában az emeletes ágyon fölöttem aludt egy fiatal tatabányai munkás, Fehér János, aki a magybátyja helyett vállalta a büntetést. A nagybátyját is Fehér Jánosnak hívták, s ugyanabban a hosszú házban laktak. Amikor a pufajkások jöttek a nagybátyját letartóztatni, ő jelentkezett helyette. Amint nekem megvallotta, ezt azért tette, mert a nagybátyjának már volt egy kisgyereke, s miért nőjön az fel apa nélkül, inkább ő mint legényember leüli helyette a büntetést. A váci börtönben töltött raboskodásom idejében váratlanul ért házasságom felbontása. Feleségem kétségbeeshetett első bírósági ítéletem hallatán, s valószínűleg valakik meg is győzték, hogy ostobaság évekig várnia rám, s hátrányos helyzetbe kerülnie „ellenforradalmár" férje miatt, ezért válópert indított ellenem. Vácott az volt a szokás, hogy már kora reggel kiszólították a zárkák elé a folyosóra azokat a rabokat, akiket aznap valahová el kellett szállítaniuk. 1958. június 16-án engem is kiszólítottak a zárka elé, hogy elvigyenek Esztergomba a válóperi tárgyalásomra. A többi zárka előtt is állt egy-egy rab. Vártuk az indítást. Órákig vártunk. Láttuk, hogy őreink susmutolnak. Aztán visszazavartak bennünket a zárkába. Később tudtuk meg, hogy aznap volt Nagy Imre kivégzése, s emiatt központilag letiltották a rabok szállítását. így aztán Esztergomban „távollétemben", meg nem jelenésemet terhemre írva, kimondták a válást. Különben is ebben az időben - pártbizottsági sugallatra - bíróságaink készségesen, minden akadályt elhárítva, azonnal felbontották a „bűnös ellenforradalmárok" házasságát. (Volt feleségem rövidesen féijher is ment egy esztergomi tanárhoz. Született két gyermekük, s ők nevelték az én két fiamat is.) Lassan teltek a börtönnapok. Vártuk a szabadulást. Minden szocialista ünnepen amnesztiában reménykedtünk, de a hatalom nem szándékozott kegyelmezni. A börtönben ülő pedagógusokat felhasználták arra, hogy az írástudatlan és iskolázatlan köztörvényes elítélteket taníttassák velük. Engem is elvittek 1959 őszén Nyíregyházára, a börtönbe, a köztörvényesek iskolájába tanítani. 1960 tavaszán aztán váratlanul elszállítottak a kőbányai gyűjtőfogházba. Onnan helyeztek szabadlábra 1960. április 4-én. összesen ültem három év két hónapot, s valószínűleg , jó viselkedésemért" nem kellett letöltenem ötéves börtönbüntetésemet. A szabadulás boldog érzetével utaztam haza Rákosligetre, a szüleimhez. Aztán Esztergomba siettem, hogy láthassam fiaimat. Éppen játszottak az udvaron. Ferike megismert, hozzám szaladt. Én megöleltem őket, de nem maradhattam ott, mert nem volt ajánlatos Esztergomban mutatkoznom. Epilógus - életem második feléről Mint börtönviselt „ellenforradalmár" szüleimnél leltem otthonra, és sürgősen munka után kellett néznem. Sorstársaimhoz hasonlóan nem nagyon válogathattam, sőt örülhettem, ha a legalantasabb munkakörben alkalmaztak. Különböző magasépítő, mélyépítő, illetve gépgyártó vállalatoknál dolgoztam segédmunkásként, betanított munkásként. Később szakmunkásvizsgát is tehettem. „Elvált férfiként" is csak tengtem-lengtem, nem találtam a helyemet. Sorsomban változást győri barátom, Szabó Jóska értesítése jelentett. Tőle tudtam meg, hogy első szerelmem, Ellyke férje autószerencsétlenségben meghalt, s Ellyke gyermekeivel magára maradt. A véle való többszöri találkozás, beszélgetés után mindketten úgy gondoltuk, hogy egymással új életet tudunk kezdeni, s 1966-ban házasságot kötöttünk. Két év múlva, 1968-ban megszületett kislányunk, Emőke. Sikerült Győrben munkát találnom, technikusi vizsgát tettem, s dolgoztam. Gonddal teli, de boldog családi életünk volt. Ma, harminc év múltán - minden gyermekünket figyelembe véve - tizenegy unokát mondhatunk magunkénak. Igaz, közben nekem az évek során több agyérgörcsöt, bénulást, szívinfarktust kellett átvészelnem. Sikerült rajtuk úrrá lennem, megvagyok. Az egyik súlyos nyavalyámból való lábadozásom idején kerestek meg régi győri osztálytársaim, s az ő segítségükkel kerültem képesítésemnek megfelelő munkakörbe a városi sportéletben. Félév múlva a Megyei Sporthivatalba helyeztek atlétikai szakfelügyelőnek.. Innen vonultam nyugdíjba 1984-ben. 1990 óta meghívnak Esztergomba október 23-ai nemzeti ünnepünk rendezvényeire, s mint 1956-os forradalmárt tisztelettel fogadnak. Nagy elismerés számomra, hogy 1994-ben Esztergom Város díszpolgárává minősítettek.