Esztergom és Vidéke, 1998

1998-02-26 / 8. szám

TARKA - B A R K A „Eljön még ennek a böjtje" - mondjuk az ismert szólással élve, mikor azt akarjuk érzékletesen kifejezni, hogy a vígság, a jólét nem tart örökké, utána gyakran szomorúbb, szerényebb időszak következik. Vagyis: Egyszer hopp - máskor kopp. A címbeli szólás a farsangra s az azt követő nagyböjtre utal. A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig tart, ezt követi a 40 napos böjt - egészen húsvétig. A farsang az egész világon régtől fogva a vigasságok, bálok, karneválok időszaka. Hazánkban ma már csak az emlékeztet a régi farsangokra, hogy ilyenkor vannak az egyesületi, iskolai bálok. Dehát hol van ez attól, amit a régieknek jelentett a farsang!? Egy mai fiatalnak, aki szinte hetente jár diszkóba, ma már az iskolai farsangi bál csak egy a sok „bulizási" lehetőség közül. Mégpedig nem is a legjobb, hiszen a tanári felügyelet olyan „ciki"! Milyen is volt régen a farsang?... Igazi népünnepély! Különösen faluhelyen. Bár, mint említettem, a farsang több héten át tartott, a legszilajabb vigasságok többnyire a végére maradtak. „Farsang utójjának" hívták a szezon utolsó napjait: a farsangvasárnapot, az ezt megelőző szombatot, s az ezt követő hétfőt és keddet, melyet „húshagyónak" is neveztek, hiszen másnap, hamvazószerdán már kezdődött a böjt. Az utolsó nagy falatozást - nem egyszer disznótorral egybekötve - a farsang utolsó csütörtöki napján tartották, sok helyen „zabálós csütörtöknek" is nevezték. A farsangi időszak kezdetén a fiatal legények házról házra jártak, mondókákkal, rigmusokkal gyűjtögettek enni-innivalót. Másutt a leányok tiszte volt ez a gyűjtögetés. Az így összegyűlt adományokból rendeztek aztán mulatságot a fonóban, a kocsmában vagy más alkalmatos helyen. Fontos időszak volt ez a serdülő legények és az eladó-sorba került leányok életében. Az előbbieket - 16-17 éves korban - ilyenkor avatták legénnyé. Ettől kezdve járhattak kocsmába, bálba, ihattak, dohányozhattak, s nyiltan tehették a szépet a gyöngébbik nemnek. A lányok életében még fontosabb volt a farsang, hiszen akkor „kelt el" a legtöbb „eladó lány". A párválasztásnak sajátos rítusai voltak - vidékenként más és más. Ha tetszett a legény, többnyire csokrétát, szalagot vagy kendőt kapott, amit aztán kalapjára tűzött, ha komolyak voltak a szándékai. A csinos, szorgalmas lányok hamar férjet találtak, de akiknél „hibádzott" valami - a szépség, a sudár termet, a szerénység és a szorgalmatosság -, vagy ha nagyon felvágták az illető „fehérszemély" nyelvét, az bizony pártában maradt. Persze a „módos jányokra" így is akadt vevő!... Hanem akinek éveken át sikertelenek voltak a próbálkozásai, bizony kijárt néki a „leánycsúfoló". Se szeri, se száma az ismeretlen poéták ránkmaradt tüskés zöngeményeinek. íme mutatóba egy részlet: „...Az fársáng is imhol jön nagy lassan, Szinte most volnék virágkoromban, De férfival nem fekszem egy ágyban. Megepedek sok gondolatimban. Ha szabados volna, megkéretnék, Egy deákot, bizony, választanék, Akár vargát, azzal sem gondolnék, Csak az fejér vénségre ne jutnék..." Megihlette a pártában maradt vénlányok „szenvedelme" több nagy költőnket is. Legismertebb talán Csokonai Dorottyája. Az 1799-ben írt vígeposzban a 65 éves vénlány bosszút esküszik Karnevál ellen, amiért a tréfás kedvű farsangi társaság csúfot űzött belőle. Csokonai művében a szereplők nemes urak és hölgyek, ami azt mutatja, hogy a farsangi szokások nemcsak az egyszerű nép körében „dívlottak". Környékünkön is ismert volt több farsangi népszokás. Ezek közé tartozott az asszonyfarsang, avagy a „gúnározás", melyről Tisovszki Zsuzsanna így ír egyik néprajzi tanulmányában: „... Tokodon gúnározásnak nevezik az asszonyok farsangját, mivel e hagyomány szerint amelyik asszony ilyenkor nem megy ki a pincékhez mulatni, annak nem lesznek kislibái. (...) Az asszonyok különböző maskarákat öltenek magukra, s a lényeg, hogy ne legyenek felismerhetők. Elváltozott hangon, mutogatással értetik meg magukat, vagy némán teszik meg az utat pincétől pincéig, nehogy felismerjék őket. (...) Az utolsó pincénél... a duhaj férfiak még egyszer jól megszorongatják az álruha alatt remélt asszonyokat. Néhány maskarából azonban - nem kis meglepetésre, és a férfiemberek csalódására - legények bújnak elő." Rímes meghívó is dukált egy ilyen asszonyfarsanghoz. Ugyancsak Tisovszki Zsuzsanna gyűjtéséből való az alábbi „asszonycsalogató" versrészlet: „ Vidám gágogással töltsük meg a völgyet, Igyuk meg a hordóból az utolsó csöppet! Jaj a gúnároknak, kik közénk merészkednek, Mert gatyától, gúnyától megfosztjuk mi őket!" De nemcsak a „fehérnépeknek", a férfiembereknek is meg volt a maguk „mulatozása". Borovszky néprajzi gyűjteményében, az „ Esztergom megye népe" című kiadványban olvasható Móricz Zsigmond egyik tanulmánya. Ebben Móricz többek között megemlíti a „kakasnyakazást", amit ő a sváb falvakban tapasztalt népszokásként ír le, de sok más feljegyzés szerint a magyarlakta falvakban is eljászották a „kakasütést" (nem „sütést", „ütést"!). Móricz szavaival élve: „... Mikor a kakas megvan, kimennek vele a falu végén egy szabad térre, s nagy mulatság közben beássák a kakast nyakig a földbe úgy, hogy csak a feje van ki. Erre karikába állnak a kakas körül a legények. Egyikük, mint rendező, előszólít közülük valakit, s a kakashoz vezeti. Ott beköti a szemét kendövei, s elvezeti 10-12 lépésre, akkor háromszor megfordul vele, s egy hosszú kardot vagy kaszát ad a kezébe, s felszólítja, hogy fejezze le a kakast..." Máshol bottal végzik e nem éppen állatbarát tevékenységet Brigitte Bárdot fel is emelte ellene a szavát, mikor meghallotta, hogy még ma is előfordul egyes falvakban ez a durva népszokás. A lényeg: addig próbálkoznak a legények - miközben kinevetik a célt tévesztőket -, míg végre valakinek sikerült a dolog. „... Ekkor a kakast kiássák a földből, ... megsüti etik, s hatalmas dáridót csapnak... így van meg ez a szokás az összes német falvakban, Dorogon, Csolnokon, Kírván, Leányváron." Móricz megemlékezik egy másik - szintén elég durva - népszokásról is, mikoris a legények a kocsmában eltemetik a farsangot „Éjfélfelé a legbambább legényt, vagy valami részeg embert befektetnek egy teknöbe, s halotti énekeket énekelnek fölötte. Mikor vége van az éneknek, rdöntenek ... egy dézsa vizet, mire az nagy kacagások között, de agyonrémülve ugrik ki a teknőből." Szentgyörgymezőn a farsangvégi bőgőtemetés volt szokásban. A zenészek bőgőjét az asztalra fektették, leterítették lepedővel. Aztán valaki beöltözött papnak, ketten meg ministránsnak. A többiek meg „óbégattak", siratták a bőgőt. így búcsúztak a farsangtól. A régi maskarás mulatságok máig megmaradt szolidabb változata az álarcosbál. De a maskarás bolondozások, utcai felvonulások szokása még ma is több helyen elevenen él. A velencei, ariói karnevál világszerte ismert de nekünk sem kell szégyenkeznünk, hiszen a mohácsi „busójárás" ugyancsak nemzetközi hírnévnek örvend. Szentgyörgymezőn is divatban volt a „maskaraság". Tisovszki Zsuzsanna így idézi egy tanulmányában az egyik szemtanút, Nádler Józsefiét: „... Fejszenyelire kötöttek tollsöprüt, hogy kétfele állt, mintha kecske szarva lett vóna. A fejsze fokára ráterítettek egy lepedőt, s az alá bújt egy férfi, fogva a fejsze nyelit, igazgatta, egy másik meg vezette itet, hogy árulja a kecskét. - Én megveszem! - Mit adsz érte? - így csapkodtak egymás kezibe. Meg úgy tettek, mintha megpróbálnák megfejni, hogy nem-i rúg. Akkor aztán kirúgott!..." Sok helyen divatja volt az ún. „rönkhúzásnak". E farsanghétfői népszokásra akkor került sor, ha a községben a farsangban nem történt házasságkötés. Lukács László í^y ír le egy 1924-es eseményt „... A felső faluvégról indulva áfát lovakkal végighúzták a falun. A fa törzsén a vőlegény szerepét alakító idősebb legény... ült... A fát kétoldalról a vőfénynek és fehér ruhás koszorús lányoknak öltözött alsóőri legények s lányok kísérték... Az őrállási legények lómaszkba bújtak... A menet Alsóőr főterén ... állt meg. Itt a nászapa beszédében megrótta az alsóőri legényeket, mivel nem mertek megházasodni... így a vőlegénynek most az ide vontatott fenyőfa-menyasszonyt kell feleségül venni. Az évgyűrűkön megszámolták, hogy a menyasszony 103 éves." A vőlegény is beszédet mondott, leszólván az alsóőri leányokat majd nótaszóval a kocsmába vonultak és ott mulattak húshagyó keddig. Végezetül hadd álljon itt egy legénycsúfoló merthogy a pártában maradt lányok nyelve alsóőrön is csípős volt, s a rönkhúzás ceremóniája után nem kímélték a „málészájú legényeket": „... Szégyelljétek magatok! Ti vén, rusnya kopaszok! Tuskó-menyasszonyt húztatok. Legyetek véle boldogok!" Ahogy az esztergomi anyakönyvi hivatal legfrissebb adatait elnézegetem, az itteni fiatalembereknek is kijárna efféle „legénycsúfoló". Szába „Farsang útójja" - tavasz kezdete (Fotó Bánhidy)