Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-22 / 42. szám

4 Esztergom és Vidéke 199& december 17. História est magistra vitae - kalapálta a latint sem tanulók gyerekfejébe dr. Csonkás Mihály tanár űr minden kamaszfélelmünk kiváltója, egyben legemlékezetesebb mesterünk - az egykori főreál falai között. Vélem, valaki hasonló hatással szolgált a mátészalkai gimnáziumban is, ahol dr. Szállási Árpád maturált. Új könyve borítóján életútját jegyzi, de az Osvai László\dl folytatott beszélgetésben arról is árulkodik, hogy az ekkori szándéka szerint „bölcsésznek készülő orvost" miként érintette később a cicerói igazság teljesebb igézete. Hiszen ebben a mondatban a história nemcsak ,/nagistra vitae", hanem ,az élő emlékezet a múlt hírnöke, az idők tanúja és az igazság világossága" együttesen, állandó forrás, amelyből merítgetünk (De oratore II.). Nem kevés párhuzam képződhet a friss mindennapokban: Marcus Tullius mester megdönthetetlen érvényű ítéletek bölcs és szép szavú orátora volt. De értelmezéséből elhagyta, ami természetes: csak a történelem bizonyíthatja méltóképp, ,/ninl meni a világ elébb". A haladás leginkább a visszatekintések fókuszaiból tapasztalható, bár főként az univerzálisabb históriát lapozgatva gyakran szorongat hiányérzet, szégyenkezésre is támad bőséggel okunk. Kevésbé így a szaktörténetek tanulságaiból, bár a felleltek elfogadása körül oly sok örömóda alig zenghetett: a szőttes fonákja gyakori tragédiákról tanúskodik. Gondoljunk itt a Szállási által sokszor idézett Semmelweis Ignác működésére, harcaira. Nem kevés leckével szolgálnak a kellő tudománytörténetek: pl. Simonyi Károly felülmúlhatatlan remekműve a fizikáról (1978), az orvostudományról Székely Sándor ma már kissé túlzottan vonalasnak tűnő históriája (1960), utóbb mások szakszerű krónikái - megannyi élmény a maga idejében. Benedek István, Levendel László, Szent-Györgyi Albert, Vekerdi László, Gazda István és társaik - közöttük Szállási - e tárgyú tanulmányai alapforrásaim, néhányukat ismétlőn átforgatom. A medicina magyar gyakorlatáról szólókat elsődlegesen. Nemrégiben a kitűnő Bor Ambrus remek kisregényének olvasása közben (Morion), mert itt az is megfogott, hogy a Bécsből fiatalon száműzött Gruby Dávid (1810-1898) Párizsban Balzac és Hugó, Dumas és Musset, Liszt, Munkácsy és mások gyógyító orvosa, közben jóbarátja lett, a jól ismert kör állandó tagjaként. Búcsúztatóját itthon a nagyszerű Korányi Frigyes írta, máig talányos életútját majd többen ismertették, egy alapos tanulmányban Csillag István tudománytörténész legutóbb. Szállási egy Grubyról szóló mondat mellett arcképét közli „a dermato-vcnerológusok" kiválóságaként. Ez idő tájban mindenki viszketett. Az említettel együttesen sokan voltak és lettek „az idegenbe szakadt hazánkfiai" bőséges sorában jelentós tisztségeket és tisztességet elért orvosok (is), sorsuk felderírése megannyi kitűnő téma, működésük megismerése gazdagító öröm. Bár a külhonokból sem kevesen munkálkodtak nálunk főként a középkorban, majd még a 18-19. század előtt. E felemás kölcsönösséggel sorsokat és értéket kutatón Szállási már régóta foglalkozik. Ezúttal a helyi Kór-Lap 19911997 közötti számaiban megjelentjeit gyűjtötte egybe, kínálja reménnyel a szakértékű lap néhány száz példányban olvasható „mozaikjait" a kívülállóknak is. A szerkesztő által biztosított kötetlenség színes és változatos témavilágot teremtett a gyógyászattörténet lehetőségei között: Hippokratész\ő\ az orv o störténés z és jóbarát A ntall Józsefig. Közben nyúlfarknyi fejezetek (a lapban előbb havonta egy) szólnak eszközökről és gyógyszerekről, a medicina régmúlt vagy napjainkban is eleven szokásairól és módszereiről, misztikus gyógymódokról a végtelen históriákban, kivételes esetekről vagy éppen az egyház és a kórház változó kapcsolatáról, és persze kiváló felfedezésekről, biológusokról és orvosokról világszerte és nálunk - négy teljes könyvoldalt tesz ki az eléggé pontatlan névmutató. Szívesen említjük a könyvből Balassa János, Lumniczer Sándor, Lenhossék Mihály, a Korányidé, mellettük Zsámboky János, Méliusz Juhász Péter, Pápai Páriz Ferenc, Körösi Csorna Sándor, Bugát Pál, vagy éppen DenisDiderot, akár az esztergomi Gönczy Béla nevét, kiemelten Johan Béla, Haynallmre, Szent-Györgyi Albert, Sántha Kálmán sorsát, sokféle okból magánkedvenceim. Közöttük a közösen gyászolt helyi orvosok, akiktől Szállási búcsúzott a Kór-Lapban és az Esztergom és Vidéke számaiban. Nem csekély érdeklődéssel olvastam Szállási korábbi könyvét Esztergom egészségügyének históriájáról, méginkább a költők és írók (Ady, Babits, Németh László), mellettük mások (pl. Széchenyi) betegségéről írt krónikáit az Orvosi Hetilap Horus-rovatából, évkönyvek különnyomataiból, a Természet Világa lapjain és másutt, nevük mozaikköve felcsillan ebben a könyvben is. Azon kevesek egyike vagyok, aki az egyidejű diákkor lapjaiból még verseire is emlékszik. Szívesen vitatkoznék így Osvai Lászlóval a könyvben olvasható „röpték" értékeiről. Egy szakmabéli szemszögből véleménye talán megalapozott lehet, de az írások legtöbbje a távolabbról böngésző számára nem kevés nóvumot, élményt tartogat. 1994 óta Szállási orvostörténeti kollégiumot vezet Debrecenben, szakmai tanulmányai színhelyén. E tárgyú munkássága korábban eléggé szűk körű nyilvánosságot kapott, sokszor elérhetetlen publikációkban teljesedett. Megértem hallgatói bőséges érdeklődését, amikor a gyűjtemény akár legapróbb írásait olvasom. Örömmel forgatva az értőn válogatott reprodukciók, fényképek lapjait még akkor is, amikor néhány, nyilván a lehetőségek szorítása miatt elmaradt alkalom okán berzenkedem. A szakkollégium felvétele - úgy tudom - nem kötelező. De eredményeit olvasva szívesen ajánlom mindenkinek. Az okból külön, amit itt a névmutatóból szintúgy kimaradt Jézus „orvosi szemmel vizsgált kereszthaláláról" olvasok. A téma kiváltképp „szaktudományi mélységű" elemzést érdemelne, megtették már sokan és sokféleképp. De nemrégiben a jeruzsálemi Israel Museum egyik munkatársának beszámolója került a szemem elé (Múlt és Jövő, 1991/4.sz.), VassiliosTzaferis eddig az egyetlen régész, akinek az e tájon akkor sok ezer ekként kivégzett eddig nem háborgatott maradványát állt módjában megtalálni az illő újratemetés előtt. E páraüan lelet alapján az orvosszakértők vizsgálati eredménye eléggé eltér attól, ami a korábbi feltételezések alapján kialakult. Mégis módfelett elgondolkodtató, amit a maga olvasmányai alapján Szállási erről és a torinói lepel körüliekből felidéz. Nyilván mindketten szívesen lapozgatnánk A Messiás halála című, Jeruzsálemben angolul (1994), Stuttgartban németül megjelent gyűjteményt (1996). Létéről egy biblikus könyvszemléből értesültem nemrégiben. Szerkesztője Kai Kjaer-Hansen, a nevet innen tudom. És persze akár ez is bizonyíthatja, hogy a „magistra vitae" állandóan jelen idejű. Hatása folyamatos, akár az őselemeké. Fékezhető, de sohasem legyőzhető. Bodri Ferenc = Orvostörténeti mozaikok Esztergom, 1998.208 1. IVÁNYI PÁL 1920-1998 Az esztergomi repülés népszerű Iványi Palija - fegyelmezetten viselt betegség után - október 10-én, 78 éves korában elhunyt. A gyilkos kór néhány hónap alatt legyőzte. Kisgyermek korától a repülés szerelmese volt. A 30-as évek elejétől lelkesen szervezte barátaival a kis modellek építését. Később, az esztergomi Repülő Klub tagjaként, a vitorlázórepülés örömteli, de sok munkával járó évei következtek. Ahol repülőgépet lehetett látni, ő ott volt. Ezekben az években az akkor még repülőtérrel nem rendelkező egyesületek szívesen látogatták az esztergomi vitorlázó röpteret, a ma is sokat emlegetett Strázsa-hegyet. így került kapcsolatba a cserkész-repülők és a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület híres vezetőivel, a sportrepülés szervezőivel: Almási Lászlóval, a Magyar Aero Szövetség felügyelőjével, vitéz Hefty Frigyessel, a kiváló vadászpilótával, Tasnádi Lászlóval és Kertész Károllyal, a neves sportrepülőkkel. A különböző oktatói, csörlőkezelői, típusismertető táborok segítői az esztergomi fiatalok voltak. Közülük szorgalmával, szolgálatkészségével, fegyelmezettségével Almásinak feltűnt a fiatalember. Beszélgetéseik során kiderült, hogy Iványi Pali szeretné a repülést a légierőnél folytatni, de a túljelentkezések miatt erre kevés a reménye. Almási felkarolta, és a szimpatikus fiatalember 1940ben már a pécsi kiképző repülőtéren rója az iskolaköröket. A továbbiak már egyenruhában történnek Ungváron. Kiképzése befejeztével a budaőrsi repülőtéren működő futárszázadhoz vezénylik. Itt kerül kapcsolatba Bánhidy Antallal, a magyar repülés karizmatikus doyenjével. A légierőnél használt híres JU-52-es gépekkel tartják a kapcsolatot a front és az anyaország között. Szállítanak minden időben és mindent, ami belefér ezekbe a kissé elavult, de megbízható gépekbe. A háború végén az immár két Signum Laudis-szal kitüntetett repülőhadnagy pályafutása három év orosz hadifogsággal folytatódik. Hazaérte után az Országos Magyar Repülő Egyesületnél működik oktatóként Esztergomban és Békéscsabán. Majd a MASZOVLET következik, ahol az akkoriban szokásos „tisztogatások" során megválnak tőle. Az ÉDÁSZ, majd a Granvisus vállalatoknál végzi becsülettel a rábízott feladatokat egészen nyugalomba vonulásáig. Tevékenységét szeretett városa érdekében folytatja. Alapító tagja az Esztergom Barátai Egyesületnek, a Balassa Bálint Társaságnak. Személyes példamutatással igyekezett város szépítése érdekében közmunka-lehetőségeket szervezni. Szerette volna azt a virágos, tiszta várost látni újra, ami egykor volt. Örömmel és nagy felkészültséggel mutatta be szülővárosát az idelátogatóknak. Odaadó munkáját Pro Urbe kitüntetéssel honorálta a város vezetése 1998. március 15-én, amikor még egészsége teljében volt. Családja, tisztelői és - a levegőben - a Repülő Klub gépe kísérték utolsó útjára. Nyugodjék békében! RexaIván