Esztergom és Vidéke, 1998

1998-08-06 / 30-31. szám

1998. augusztus 6. Esztergom és Vidéke 5 Tamási Péter festményei a Rondellában Július 24-én a Vármúzeum Rondellájában az érdeklődők csak egy része kapott helyet, ezért Tamási Péter kiállításának megnyitóját áthelyezték a Várudvarba. Horváth Béla múzeumigazgató köszöntötte a nagyszámú közönséget, kísérő műsorszámként Demeter László, a Honvéd Táncegyüttes szólistája és konzervatóriumi hallgató fia Telemann Fuvolakettősét játszotta, majd Horányi László színművész Viszockij Emlékmű című versét mondta el. Simon Tibor tanár a megnyitójában így fogalmazott: - Felkészülés a számadásra ... invitál a meghívó. Készülődés úgy ötvenen túl, még hatvanon innen... (...) S még mindig a meghívó gondolatánál maradva, bizonyosan sokunkban asszociálódott Csoóri Sándor esszékötetének címe. Csak amíg Csoóri készülődik, addig Tamási Péter felkészül. Aki készülődik, az komótosan, ráérősen körbenéz, rakosgat, rendezkedik, aki viszont felkészül, az tudatosan és célirányosan cselekszik, s igyekszik a találkozáson a lehető legteljesebb és legmeggyőzőbb képet kialaktíani. Tamási Péter is ennek szellemében gondolkodik, ő most hiányt pótol, azt rakja össze és azt teszi elénk, amit eddig döntően még nem láthatott tárlaton a nagyközönség. E művek jó része megszületésük óta intézmények, hivatalok, magángyűjtemények díszei és félteve őrzött kincsei. Ez az anyag reprezentálja tehát munkásságát... Táblaképek sora tekint reánk körben a falakról, melyek közös témája a város. A város, nem mint a modern kor urbanizációs termékének „óriási, művi barlangja", hanem mint a nagybetűs, az egyetlen, az ősi misztikum, minden erőt adó kötődés és táplálék forrása, az emlékekben tovább élő, feloldódó vagy felrobbanó, a fontos kulcs a múlt és a jelen hangulatainak megértéséhez... Tamási Péter nagybetűs városa Esztergom. Kövek, lépcsők, tornyok, kupolák, korpuszok. Képei előtt megállva, a hajnal tuzcsóvái mögött felsejlő Bazilikában, a Várhegy évezredes falainak fényében, a Szent Tamás hegyi lépcsősorban, a Víziváros színes mozaikjaiban szépség és kopottság, fény és fénytelenség, arányosság és aránytalanság, emelkedettség és földhöz ragadottság - maga a kövekben lüktető város. (...) Ám a művész kérdésfeltevése azt is sugallja, hogy a felkészülésnek még több állomása is lesz, mindannyiunk várakozásteli, nagy örömére. Kívánjunk ehhez Tamási Péternek sok erőt, egészséget, töretlen munkakedvet, egy talán a mainál szebb arcát mutató, vidámabb és boldogabb Esztergomot, és a mai alkalomhoz hasonló érdeklődést és sikereket. A kiállított 30 olajképet augusztus közepéig láthatjuk. Pálos A festő erdeje Azon kisszámú esztergomi magyar közé tartozom, aki időről időre felmászhat a vörös csigalépcsőn egy műteremként is használatos szobába, ahol Tamási (Tomasz) Péter dolgozik, amelyet két tacskólány tart ellenőrzés és terror alatt, és belesüppedve a mélybarna bőrkanapéba, megnézheti, a festő külön bejáratú erdejének melyik részletét, annak melyik új megközelítését tartja fontosnak adott időszakban. A szeles, déli platánost, a központi, Szent Tamásként aposztrofált romos-lépcsős-kanyargóst, netán a marótiként jegyzékbe kerülő Duna-központút, esetleg az erdő lepke-populációját regisztráló Pillangóst fösti éppen. Ilyenkor, amikor ott ülök és nézek, ennyi év után már bevallhatom, rendszerint hülyének érzem magam. Aki híján van örökérvényű művészettörténészi sablonoknak, melyek gond nélkül ráhúzhatok bármely irányzatra, szándékra, törekvésre, nem talál szavakat addig, amíg a színek és a formák meg nem szólalnak benne. Amíg a színek és formák meg nem szólítják, rá nem förmed a kép: Te, lépj már hátrébb, az isten áldjon meg, engem nem lehet ilyen közelről nézni! Vagy azt: Engem úgy nézz, légy szíves, mintha nem is néznél. Ez a fajta személyes kontaktus, amikor a néző döbbenten hallja, a kép kommunikál vele, az szavatoltan azt jelenti, nincs olyan nagy távolság közte és a kép közt. Némi állítás a frekvenciakeresőn, hogy a szóértés könnyebben menjen. Tamási erdeje nem ismeretlen erdő. Ötven körül a festő nem foglal el új fenyvest a Magas-Tátrában, sem brazil dzsungelrészietet. Erdeje Észak-Magyarország jól körülhatárolható, ismerős lombosa. Erdejét néha megtépi a vihar, fát csavar, ágat tör, a festő megtalálja, megfesti. Tisztásán valami szorgalmas vakondcsalád dombokat túrt, Tamási rátalál, beírja az életműbe. (Az ügyetlen párhuzamokat nézzék el, kérem. írhatnám azt is: barnára mázolnak egy kaput Szent Tamás valamelyik utcájában, ez a festőt megállítja, keresi a szöveget, mert az egyetlen kapu színeváltozása új értelmet ad a látványnak, megváltoztatja az összhatást.) Nem tudom, érthetően fogalmaztam-e: számomra közeli az a fajta művészet, amely a szépségről, a gyengédségről, a harmóniáról, ezek kiteljesedéséről beszél. Közeliek az ívek, a vonalak, a választott színskála, ezek zavartalan állandósága. Rám hat a szép. Ezért nehéz is beszélni róla. A szépség szuverén fogalom. Mindenütt másképpen működik. Most persze nem tudhatni előre, hogyan érint husz év válogatott termése a Rondella különleges levegőjében. Hogyan viselkedik a szépség ilyen mennyiségben. Hiányzik-e a kanapé könyéktartója, a hamutartó, a kutyák, a bensőségesség, a beavatottság tudata - a harmóniához. Onagy Zoltán „Borús nap: de kezd már derülni..." - idézi a Babits Mihály munkásságát értékelő első könyvecske szerzője, Juhász Géza a sűrűn nyomtatott pályakép zárófejezetének élére egy 1923-ban született vers címét 1928 márciusában - napsütést ígérve és reményteljesen. A hetven év előtti nyár a költő számára valóban teremtő derűt hozott. Ötödfél évtizedének felénél járt, életszekerét sorsa a korábbi kátyús-latyakos, olykor zúzottköves vagy éppen kíméletlenül sziklás kaptatok és meredélyek labirintusából egy lapályosabbnak és egyenletesebbnek tűnő vidék irányába látszik fordítani. Láthatóan ,Jcezd már derülni" a viharos, majd eléggé borongós esztendők után. A megriadt cigány a siralomházban úgy érezheti, szusszanásnyi időre elkerülte végzetét. Szükségtelen sorolni itt az ekkor már lassan másfél évtizede tarajló hajsza hullámzásait, amelyeket aligha csupán a tutaját vesztett Odüsszeusz teremtett maga körül. Inkább a remények ellenében ítélte hányódásra a lázas és lázongó történelem. Egy-egy jelhagyó gödörbe zökkenve olykor majdhogy tengelyét törte, utasát még nagyobb mélységek felé lökve az említett életszekér. Közben növekedtek a magángondok is. Nyomukban a fáradó test egyik első jelzése: a nehezen kihevert ízületi- és szívizomgyulladás 1924/25 fordulója körül. Előtte az mint egy görög isten...!' ifjú házas fészekrakó dilemmái az esztergomi megtelepedés idején. Az ébren töltött éjszakák: önromboló biztonságkeresés. A sötétlő erdőn" sokan segítik át nem ritkán kéretlenül, közöttük az esztergomi jóbarátok is. Utóbb a Baumgartenalapítvány váratlan kurátorság a ígér állandóbb biztonságot a magánlét terén. És nyújt is majd később nyugtalan hónapokat és éveket A botcsinálta „szabadúszó" postásvárása 1928 folyamán véget ért, utóbb már nyugdíjat is kapott. A hivatalosság fagyosszent-távolságtartása érezhetően oldódik a pokoljárt költő körül. Az irodalmi társaságok lármája halkul „a kizárt tag" előtt, már csupán kilincsre zárják a kapuzatot. Feltűnően szaporodnak „a nemzeti költő és szellemi irányító" könyvei és műveinek idegen nyelvű fordításai: a kortársi magyar elbeszélőket, majd a költőket bemutató francia antológiákban a Babits-művek vezető helyre kerülnek (Párizs, 1927). A sokfelől tapasztalt érdeklődés és sugárzás növelik szellemi biztonságát, további erőt adnak igényes választásaihoz. Még a magánélet sztoicizmusa is az öröm lehetőségébe vált váratlanul: 1923. március 12-én „a családba költözik" Ildikó, aki majd szeptember 5-én kapja meg új előnevét. A Sziget és tenger gyűjteménye (1925), a teljessé formált Halálfiai kötete (1927) a sikerrel együtt méltóságot is teremtenek. Szerzőjük csendesen készül munkássága negyedszázados jubileumára, 1928 őszére kiadója az „összes költemények" megjelentetésével (Versek 1902-1927) tiszteli meg. Az évfordulót méltón ünnepli majd a Nyugat-barátok köre 1929 elején, az elmúlt esztendő végén pedig „a helybélit" tagjai sorába hívja az esztergomi Balassa Társaság. 1928 tavasza mégis bajjal érkezett: Babits, majd felesége március végén egyaránt kórházba került. De felépülnek hamar, április végétől Velencéből, majd több olasz városból üdvözlik képeslapokkal az otthoniakat. A közel egy hónapig tartó ekkori itáliai utazás Velencétől-Velencéig tart, Nápolyból végül elhajókáznak Palermóba, innen Taorminára is. Pár napos időzések a közbülső városokban a két „alapkikötő" között - elképzelhető-e ennél ígéretesebb tavaszvég-nyárelő? Hazatérésük után pedig az esztergomi béke ideje érkezik. De itt már szorgos munkával kezdődnek reggeleik: a ház és a kert alakítgatásával, majd a hőség elől az árnyak alá húzódva Julién Benda záport ígérő könyvének (Az írástudók árulása - 1927) olvasásával és értékelésével, más művek fordításával, az eredmény majd a Nyugat és az Est-lapok számaiban lesz ősztől olvasható. Közben versek és novellák természetesen. Majd hamarosan nyomdába kerül az Istenek halnak, az ember él gyűjteménye a sok esztergomi verssel. (Ezek némelyike ugyan már az említett „öszszesben" is olvasható.) Ennek alapján ír Illyés Gyula, majd Elek Artúr a jóbarát munkásságáról összefoglaló tanulmányt a Nyugat év végi számaiba, az addigi teljességet elemzően, a szivárványos ünneplés helyett. Aligha indult tehát álmosan az esztergomi nyár: „... mióta hazajöttünk a hosszú utazásról - írta „a nyaraló" Édesanyjának augusztus elején -, kis esztergomi tanyánkat akartuk rendbehozni, és evvel olyan felfordulásba, építkezésbe, annyi gondba és tennivalóba bonyolódtunk, ami egész mostanig tartott..., tele volt a házunk különböző mesteremberekkel..., olyan lármát, kopácsolást csináltak reggeltől-estig, hogy azt sem tudtuk, hol a fejünk...". Más levelekből tudható: az Einczinger-fivérek, Sándor és Ferenc vezérelték és biztosították a helyi munkálatokat, a kertbővítés lehetőségeit. (Folytatása következik) Bodri Ferenc