Esztergom és Vidéke, 1998

1998-07-09 / 26-27. szám

4 Esztergom és Vidéke 1998, július 9, Lábik János kiállítása a Rondellában Július 3-án nyílt meg a Vármúzeum Rondellájában a Párkányban élő festőművész, Lábik János gyűjteményes kiállítása. Horváth Béla múzeumigazgató köszöntötte a nagyszámú érdeklődőt, majd dr. Bárdos István főtanácsos mondott megnyitót. Méltatta Lábik városunkhoz való kötődését, aki éppen két évtizede lépett az esztergomi képzőművész körbe. Sokat tanult itt Nóvák Lajostól, Kaposi Endrétől, majd később Kollár Györgytől. Tagja volt a Labor MIM Alkotócsoportjának, gyakran megfordult a mártélyi művésztelepen. Mesterien ábrázolja a természetet, nem csupán másolja, hanem még szebbé, látványosabbá festi. Olajképei mívesen kimunkáltak, szeretetre méltóak hangzott el a megnyitóban. A mostani kiállításnak külön érdekessége, hogy Lábik János most töltötte be 65. évét. A jelenlevők melegen köszöntötték a művészt, aki életének nagy részét városunkba töltötte. A Rondellában egy hónapon át ezrek gyönyörködhetnek majd a nagyszerű párkányi művész képeiben. (Pálos) Istenem, hogy rohan az idő! Tíz éve már annak, hogy a kolozsvári magyar konzulátusra megérkezett a „Kárpátok géniuszának" parancsa: Tessék kaput zárni, országunkból haladéktalanul távozni! Július volt, forró nyári nap. Erdély hajdani szép fővárosában bódító illatot árasztottak a hársfák, mégis fagyossá, dermetté vált az emberek hangulata. A hír hallatán románok, szászok, örmények és más ajkúak sokasága a legkülönbözőbb formában fejezte ki együttérzését Erdély magyarságával, a konzulátus személyzetével. Bezárni a magyar konzulátust?! Azt az „intézményt", amely megannyi konkrét bizonyítékát adta már áldásos tevékenységének: a két nép közötti súrlódások elsimításában, a magyar nemzetiségi gondokbajok enyhítésében. Avagy éppen ezek a pozitív vonások szúrtak szemet a sovén eszme hirdetőinek? Vékás Domokos főkonzul, született székely, a mindig kimért, megfontolt diplomata nem lázongott, nem vitatkozott, csak magában füstölgött. A Ceausescu „paradicsomában" töltött idő megtapasztaltatta vele is: hiábavaló lenne minden erőlködése, a diktátorral szembeszállni nem lehet. Tette hát, amit a „leirat" követelt: kaput zárt a konzulátus, készülődött haza a kiutasított személyzet. Mint akkori partiumi lakos magam is szem- és fültanúja lehettem annak, miként fejezte ki szolidaritását Erdély jóérzésű lakossága Vékás Domokosékkal. Tömegek gyülekeztek a főkonzulátus környékén a pakolózás, költözés napján, bár ez akkor igen komoly következményekkel járhatott a „napfényes szabadság" birodalmában. S mikor elindult a diplomaták és a személyzet járműkaravánja, gépkocsik sokasága szegődött mögéjük, a szembejövő járművek pedig reflektoraik felkapcsolásával jelezték: őszintén sajnálják a köztiszteletben álló, megbízatását példaadóan teljesítő ember és munkatársai távozását... A főkonzul nem véletlenül végezL Si-imojí/V cí te példásan diplomata munkáját a/ Erdélyben élő népek-nemzetiségek megbékélésének érdekében. Nem, mert ő is ennek a szép tájnak porából vétetett. Az Udvarhely megyében fekvő Kisgalambfalván látott napvi lágot 1926-ban. Innen, aNagyküküllő völgyéből, székely paraszti sorból indult el, s lett a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulója, ahol - saját vallomása szerint - megbízható ismereteket, tudást, hitet, munkaszeretetet, becsületet, népe iránti alázatot, más népek iránti tisz teletet tanítottak tanárai. Ez az erköl csi-szellemi útravaló egész életén át elkísérte, segítette a diplomáciában való eligazodásban, a legbonyolul tabb feladatok megoldásában is. Kolozsvárról való visszatérése után sem lankadt a közért, az emberekért, ügyes-bajos gondjaiknak megoldásáért való fáradozása. A tömeges menekülés idején elsők közt segítette a bajbajutottakat, a rászorultakat új hónuk megtalálásában, háborgó lelkük megnyugtatásában. Esztergom, a történelmi levegőjű királyi város különösen közel állt szívéhez. Szinte minden fontosabb eseményen, kiállításokon, várszínházi előadáson itt volt. Az ő segítségéveljött létre 1989-ben az Esztergomi Ábel Erdélyi Közösség is, amely száznál több tagot számlált indulásakor. A közösség céljai közt szerepelt a környéken letelepült menekültek emberhez méltó életkörülményeinek megteremtése, az új hazában való beilleszkedés. Nem csak a közösség díszelnöki, Abel-fői tisztét fogadta el, de rendszeresen részt vállalt a gondok, feladatok megoldásában. Azt tervezte, itt a Duna mentén, az erdélyiekkel egy helyen építi meg házát Pilismaróton, az Ábel-szegen. Biztató szavai mindig gyógyító írként hatottak. Mikor az ide menekültek már-már minden ama reményüket elvesztették, hogy valaha is haza mehetnek, látnoki módon jósolta meg 1989. december 5-én Ceausescu közeli bukását:„Közeleg az idő..."mondotta. Nem telt bele három hét s Vékás Domokos a Zoldhazban - Mezei Attila képeslapkiállítását nyitja meg már együtt örülhettünk jóslata beteljesülésének. Ott, azon a közösségi karácsonyesten mondta el, életének még egy nagy vágya van: hogy újra kinyithassa Kolozsváron a bezárt konzulátus ajtaját, s szolgálhassa ott népe, nemzete ügyét! Sajnos, ezt már nem érhette el, 1995-ben nemes lelkét visszaadta Teremtőjének. Koporsóját százak vették körül - a világban szétszórt erdélyiek képviselői, s fogadták meg hantjánál: emlékét nem hagyják felejteni! Itthon és Erdélyben egyaránt sok a bizonyítéka annak, hogy Vékás Domokos alakja és tettei valóban ma is elevenen élnek az emberek emlékezetében. Kiss József Szerk. megj.: Özvegyétől vettük a hírt, hogy egykori iskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégumban szeptember óta működik egy célalapítvány a rátermett, de rászoruló diákok megsegítésére, s amely Vékás Domokos nevét viseli. A tervek szerint ezév októberében Sepsiszentgyörgy parkjában leleplezik gróf Mikó Imre szobrát, a Kollégiumban pedig megnyitják a híressé vált egykori diákok arcképcsarnokát. Ebben a csarnokban láthatjuk majd a Vékás Domokosról készült plakettet is. Esztergom barátai Vékás Domokos (1926-1995)