Esztergom és Vidéke, 1998

1998-01-22 / 3. szám

1998. február 12. Esztergom és Vidéke 5 Onagy Zoltán AZ ÖNTÖRVÉNY-OFFENZÍVA (Sárándi új kötetén könyökölve) Tán tíz éve lehet (A Felelet a kérdezőnek megjelente idején), amikor egy civil azt mondja, azért szereti Sárándi költészetét, mert olyan pozícióból vizsgálja a világot, amilyen pozícióból ő maga - a civil - is tenné, ha merné. Nem értettem egyet, de nem vitatkoztam. Civillel és magyartanárral-nóvel nem vitatkozik jóérzésű irodalmár, mert könnyen sértődés születhetik az egyet nem értésből, ami pedig nem érdeke senkinek. Irodalomkedvelő civil, irodalomkedvelő tanár közelítése, viszonyrendszere, aspektusa más. Más élet a hentesé, aki öli a birkát, más a vendégé, aki pirosra sütve látja, rizzsel, pároltkáposztával, omol a birkacomb a szájában. Más az a szerelem. Mert miből készül egy költő? A költő minden ellenkező híreszteléssel szemben különös anyagok összeséből szabatik, ez számára nem kétséges. A költő a maga váteszalapvetésével sokban emlékeztet a forradalmárra, és a látvány életben tartásához meg is tesz mindent a különlegesség kedvéért. Amit a kedves olvasó vizuálisan érzékel, az már kész figura. De a költő elsősorban egoból áll. Énből. Önnön rezdüléseire, ítéleteire figyel, ritkán máséra. Úgy véli, ha mindenki véleményére figyel, ha arra koncentrál, más mit gondol a világ bizonyos szeletkéiről, nem marad ideje saját ítéletei rendszerezésére, regisztrálására. Minél jelentősebb százalék szerkezetében az ego, annál biztosabban marad a pályán, annál kevésbé sodorják magukkal, alakítják saját képükre a nagymesterek, a szakmai elődök, annál nehezebben kényszeríthetik rá akaratukat a szerkesztő-hivatalnokká vált vénavesztett, elfuserált költők, akik minden megszerkesztett kötetben saját feltételezett tehetségük reinkarnációját látják. Egy ifjú költő 60 százaléknyi egoja bíztató kezdet. Ezen, ha nem pszichológus a szemlélő, csodálkozhat rendesen. Főleg anyukák forgatják a szemet. Anyukáék nemigen bírják az öntörvényt. Másodsorban tradícióból, konvencióból, magyarán hagyományból. Földrengés után újra felhasználják borult életvitel, a borult házak tégláit, relikviáit, homlokzati díszeit, de könnyen előfordul, hogy a klasszicista angyalszobor alaptömörítő bazaltkőként funkcionál a következőkben. Az építőmester öntörvénye. A költő harmadsorban költőből áll. Ami nem mindig ugyanaz. Az egyik költő rosszkedvű, gyomorbeteg teve, a másik zajos seregélyraj, a harmadik a bölcs és hallgatag. Nepomuki szent János faszobra a Vámdombon. Nem hasonlítanak egymásra, ez eredendő követelés. (Költőt először látni, miközben tíz éve ismered az általa képviselt lírai szemléletet, nagy élmény, rendszerint komoly csalódás. A költő ugyanis - papírja előtt - alak, amit ő gondol magáról. Démon. Don Jüan. Demi Moore. Himalája-mászó machosztár. Fekete Tulipán. Nem zavarja, illetőleg alig zavarja a vállalt forma, és a látható fonna közti antagonizmus. Persze a jó költő nem is attól jó költő, hogy a vonatkozó rációnak behódol, arról nem is beszélve, a költő végsősoron a jól választott szavak embere, nem a figuráké.) A költő annak köszönhetően költő, mert bárhonnan szerez, de szerez erőt, türelmet, időt, hogy minden önképét zavaró bonyolult és koordinálhatatlan bárányfelhőt átfordítson a maga nyelvére, világára. És mondjuk, viharfelhőt formáljon belőlük. Nyilvánvaló, a kortárs szava soha nem értékmérő irodalmi alkotások megítélésében. A kortársi kapcsolat furcsa, törékeny, az általános emberi gyarlóság valamennyi látványos virágával feldíszítve. És persze egyetlen mű sem jobb attól, ha dicsérik, nem rosszabb, ha szidják. Ezért nem bolházgatok a kedves versek, a kiemelkedő sorok között. November vége óta végigolvastam az elmúlt években megjelent Sárándi-köteteket. Az ívet, a szerkezetet, a nyelvhasználatot, a kristályosodást, az egyszerűsödést látva egy filosz előre kiszámíthatta volna, ide jut el. Kötelező harag, kötelező szentségelés, kötelező hangütésű versek - az előzmények ismeretében. Befejezésül csak annyit Sárándiról: ötvenkét éves. Egy ötvenkét éves költő nem tesz udvarias sasszékat, tiszteletköröket, ha valaha tette volna is, régen leszokott. Rövid, pontos, kíméletlen, indulattal teli. (83 oldalon 97 vers, két rövidpróza. Nem a balladai versforma a jellemzője.) Ha helyet talál, magával szemben is kőkemény. Szesz, nő, munka, hatalom, barmok, hájfejűek, irónia, önirónia, halhatatlanság. A pokol összetevői. Időről időre megjárja a poklot, pontosan, stációszerűen fogalmazza. Egy, az öregkori bölcsesség toleranciája felé ballagó költő azt mondja, a Kapcsos könyv, az Epilógus és a Tölgyek alatt megírása előtt kiáltok még egy rettenetest, hogy a fejetekhez kapjatok magyarok. A Mi az, hogy halhatatlanság című kötet összefogottsága a A barbárság korára emlékezteti az olvasót. Csakhogy 1980-ban másképpen működött Magyarország, másféle szerepet töltött be a költő, a költészet. Félő, az új kötet nem robbant bankot, nem nyit országos vitát, nem vonatja össze a megyei párttitkár bozontos szemöldökét, Aczél elvtárs 97-ben nem üzen le, ugyan, fiúk, lépjen már valaki a fickó nyakára. Egy új világban élünk, csak a betonba ágyazott lábak, kezek és a morál maradt a régiből. „Hölgyem! Szabad egy arcképet?" Egyetemista leánykám úgy tíz évvel ezelőtt rakoncátlanul göndör haját fodrásznál rendbehozatta, s betért egy pesti fotószalonba. A fényképész leültette, profilját jobbról-balról alaposan megszemlélte, majd a fodrászati remekművet két kezével alaposan összeborzolta. „Bízzék bennem, Honthy Hannát és Ruttkai Évát is én fényképeztem" - fogalmazta meg saját ajánlását lányom nem csekély megrökönyödésére Szipál Maca, az ismert debreceni fotódinasztia egyik tagja. A végeredmény valóban csodálatos lett: a diákpofikából igazi, nőies sztárfotó kerekedett. Ez a kis családi történet idéződött fel emlékezetemben, amikor a napokban meghívást kaptam Martin S. Martin, azaz Szipál Márton hollywoodi sztárportré- fotóművész január 19-ei kiállításának megnyitójára az esztergomi Dobó Galériába. Hogy kicsoda is ő? Maca bátyja, aki 1956 karácsonyán érkezett meg Amerikába, s megkapaszkodott. Fotóstúdiót nyitott Los Angelesben. Képzettségét tekintve ugyan banktisztviselő, ám a családi örökség, a tehetség kitört és eget kért. Jövendőbeli alkotói tevékenységét már ifjú korában tudományosan megalapozta: filozófiát és pszichológiát tanult..., a technikai fogásokat p>edig édesapja műhelyében leste el. Különösképpen az emberábrázolás, a portréfényképezés vonzotta. Ennek titka: az ember belső világának, jellemének, érzéseinek bemutatása, s nem csupán a külső szépség vagy csúnyaság pillanatnyi megörökítése. Martin S. Martint sok évvel ezelőtt a világ legjobb fotóművészei közé választották Amerikában. 1996-ban tért vissza onnan - véglegesen. Kitüntető számunkra, hogy első magyarországi kiállítását éppen Esztergomban mutatja be. A képeket megpillantva azonnal észleljük, hogy nem mindennapi látáskultúrával van dolgunk. A művész ún. rendező típus: modelljei küllemét maga szépítgeti. Lelkileg is felkészíti őket: elbeszélget velük, megnyugtatja és feloldja bensőjüket, hogy felszabadultan, önmagukat adják majd a képen. Technikai előkészítéssel kiemeli a beszédes szemeket: ha kell, rembrandti hatást keltve árnyékolja, vagy még jobban megvilágítja a fél arcot, közel hozza a nemes vagy jellegzetes arcvonásokat; meztelen csípőre rántja a lenge, félhosszú szoknyát, ám legyezőszerűen kiteríti a spanyolosan rózsásat; sötét ruharedőkbe vonja egy fiatalasszony szomorkásán komoly tekintetét, nemzeti karaktert villant fel néger, hindu és indián szépségeken. S felismerjük-e például az áttetsző gyöngyök mögötti arc egyszerű szépségében Somát, a vicces kedvű, pajzánkodó életművészt? Mindez többségében fekete-fehér képeken. Más fényhatást és más fényerőséget, s ugyancsak más papírt kap a szőke és a barna nő, a fehér és színesbőrű férfi híresség... Az aktfotók igen esztétikusak. Különösen szép Brenda Venusnak, Henry Miller utolsó élettársának és leányának madonnásan összefonódó anya-gyermek párosa. Sokatmondó, gazdagságot és bőséget felmutató szociofotók az ún. divatképek: az oroszlános lány (a hölgy Sylvester Stallone első menyasszonya, akit szülei annak idején nem engedtek férjhezmenni egy éhenkórász színészhez), egy barna hajú hölgy a Forum Romanumon... A fotóművész korábbi önmagát látjuk feleségestől, jelmezbe öltözötten a páros képeken: Bibivel, múlt századi úrként, és maszkabálba menet Bethany-val spanyol grandnak öltözve. Fiát, Pétert, aki húsz éve él Amerikában és ugyancsak fotózik, fényképe alapján akár oroszlánszelídítőnek is vélhetnénk... A falakon függő óriásportrék pedig nemcsak a művész személyes ismerősei, hanem ismeretlenül - de a tévéből, filmekből - a mieink is a modellek: a Jennát és a Katherinát megtestesítő színésznők a Dallasból, a tinilányok kedvenc férfiszépség-ideálja a Kék lagunából, Zefirelli ártatlan szépségű Júliája... Igazán nem mindennapi látvány számunkra ez az arcképcsarnok, érdemes megnézni! Megtekinthető február 15éig. Horváth Gáborné dr. Esztergomi műhelyek A városi könyvtár Esztergomi műhelyek című sorozatában január 27-én, kedden 17.30 órakor az érdeklődők Brassai Gabriellával, illetve kamarakiállításon bemutatott alkotásaival találkozhatnak. Házigazda: Nagyfalusi Tibor. A fiatal művész Olaszországban egy évig festészetet tanult, majd 1996-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola tipográfia-grafika szakán diplomázott; 1995-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Hangverseny Január 25-én 19 órai kezdettel az Esztergomi Városi Szimfonikus Zenekar Téli Hangversenyt ad a Szent István gimnázium dísztermében. Műsoron Brahms: Tragikus nyitány, Hidas Frigyes: Ballada csellóra és zenekarra, valamint klasszikus szerzők keringői.