Esztergom és Vidéke, 1998

1998-01-15 / 2. szám

6 Esztergom és Vidéke 1998. február 12. A II. magyar hadsereg kétszázezer katonája a Don-kanyarban a németek oldalán súlyos vereséget szenvedett 194243 telén. Egyre kevesebben vannak az akkori katonák közül, akik ma is hitelesen szólhatnak a történtekről. Közéjük tartozik dr. Gaál Károly közgazdász, aki 55 évvel ezelőtt a 125. hadihídoszlop parancsnokaként ott volt a doni harcmezőn. Az orosz hadjáraton készített naplóját sikerült megőriznie, az ott leírtakkal frissíti fel az egyre homályosuló emlékezetet. - Mit érez ezekben az „évfordulós" napokban? - Gyakran szállnak meg régi nyomasztó emlékek. Az ágyúdörgés, a hófúvás, a dermesztő hideg, megfagyott katonák, megcsonkított lótetemek, zsúfolt éjjeli szállásokon elcsiReményvesztett emberek, megfagyott katonák, ágyúdörgés... - mondja a doni ütközet 55. évfordulóján dr. Gaál Károly, az egykori parancsnok lott három ló, öt pedig megsebesült. Használhatatlanná vált két hadikocsi, a többiben kisebb-nagyobb károk keletkeztek. A robbanás után a vasútvonal mindkét oldaláról, a közeli erdőből sűrű géppisztolytüzet kaptunk. A gyorsan megszervezett ellenállás egyórás tűzharc után a partizánokat visszavonulásra késztette. A támadás sikeres elhárítása annak volt köszönhető, hogy mindnyájan le tudtuk győzni a félelmet, és ezzel úrrá tudtunk lenni nehéz helyzetünkön. gázott, reményvesztett emberek. Az állat, a gép kimerül,^de az emberi akarat még hajtóerő. Űzi a katonákat a hazaváró anya, a hitves, a gyerekek fel-felbukkanó képe, a nap mint nap felhangzó ima: Istenem, segíts meg újra látnom őket! Felelevenedik bennem a párkánynánai állomáson búcsúzó anyák és feleségek fájdalmas kívánsága a fiatal 24 éves parancsnokhoz: Hadnagy úr, hozza vissza őket! És ezernyi veszedelem, megpróbáltatás után egy kivételével teljesült is az akkor teljesen lehetetlennek látszó kívánság. Hogy miként sikerült mindezt elérni? Hittel, emberséggel, mindenkor példamutató magatartással. És kiváló segítőtársakkal: Szederkényi Imre hadnagy oszlopparancsnok-helyettessel, Barlal Imre őrmester szolgálatvezetővel, Tulipán László szakaszvezető oszlopmesterrel, a nagyezüst vitézségi éremmel kitüntetett Mohai Endre szakaszvezetővel, Brass János tizedessel, az örök jókedvű Gersner István tolmáccsal és az ezermester Volenszki Mihállyal. De a feltörő emlékek mellett sem szabad megfeledkeznünk azokról, akiknek a visszatérés nem sikerült, a legmélyebb tisztelet és elismerés őket illeti. - Párkánynánán 1942 .július 8-án búcsúztatták a frontra utazókat. Úgy tudom, néhány nap múlva már életveszélybe kerüllek. Mi történt? - Oszlopunkat még 1942. július 13-án a brjanszki erdő mellett partizántámadás érte. A robbanás érzékeny károkat okozott: meghalt egy honvéd, heten megsebesültek, elhulKatonáimat ezután is mindig arra oktattam, ha háború idején bármilyen küzdelemben helyt akarnak állni, le kell győzniük a félelmet. - Hol voltak elszállásolva, s hogyan boldogultak idegen földön? -Jómagam a 125. hadihídoszlop parancsnoka voltam, és több más hídoszloppal együtt tartalékot képeztünk. Mint nem harcoló alakulatot, nem lett volna szabad 16-20 kilométerre az első vonaltól elszállásolni. Szálláshelyünkön, Repjewka környékén szeptember végén a harcok miatt még lábon állt a határban az őszi árpa és a zab. A községnek egyetlen lova nem maradt, férfi lakossága két fiatalabb és két idősebb emberből állt. Megállapodva a helyiekkel learattuk és behordtuk a termést, melyet megfeleztünk. Ez lehetővé tette lovaink jó ellátását úgy, hogy azok a nagy hideget és a megerőltető meneteket is bírták. Hasonló lehetőség sok más szomszédos községben is fennállt, de az oda beszállásoltak nem éltek vele. Az orosz lakossággal továbbiakban is jó kapcsolataink voltak. Segítettük őket sóval, dohánnyal, fuvarokkal és néha még kenyérrel is. Tőlük cserébe rozsot, kölest és mézet kaptunk. - Milyen emlékei vannak az orosz télről? - A hideg hamar beköszöntött. Viharos szél kíséretében már november 6-án leesett az első hó. November vége felé kb. 30 centis lepel borította a talajt, az utakon a szél méteres akadályokat emelt. A hó okozta közlekedési nehézségek elhárítása érdekében 26 szánt és négy hóekét készítettünk. Az ekékkel naponta megtisztítottuk az utakat. Előrelátó, gondos hadvezetés az utak rendszeres hóeltakarítását az egész magyar sereg területén elrendelhette volna. Ez esetben nem fordulhatott volna elő, hogy a január 13-án megkezdődött gyors visszavonulás alkalmával a méteres hótorlaszokon keresztül nem tudtuk hadihídanyagunkat magunkkal hozni. Zavartalan közlekedés csupán egy-két kiemelt fontosságú útvonalon volt, de itt a nagy forgalom állandó torlódásokat idézett elő a 20-30 fokos hidegben. -Mennyire kerültek közel a tűzvonalhoz, találkoztak-e orosz katonákkal? - A 26 fős rohamosztagunk egyedül nyomult előre a Don felé. Az előőrs a szomszéd községben már orosz katonákat észlelt. Rajvonalba fejlődve több sortüzet adtunk le rájuk, majd támogatás és további parancs hiányában visszavonultunk. Szerencsére a későbbi visszavonulás alatt is éreztük a lakosság támogatását. Ezt főleg annak a tíz volt orosz katonának köszönhetjük, akik velünk jöttek. A visszavonulás megkezdésekor létszámhiány miatt menetképtelenek voltunk. Nem maradt elegendő emberünk a lovak befogására. Ekkor jelentkezett nálam az a tíz orosz katonaszökevény, akik községünkben húzták meg magukat. játszott Panfilov tábornok gárdahadosztálya. A tábornok tisztjeit, katonáit arra oktatta, hogy ne féljenek az ellenségtől, hiszen az is fél, minden katona fél. Sikerrel azonban csak úgy tudják életüket megvédeni, a csatát megnyerni, ha legyőzik félelmüket. Másik figyelmeztetése az volt, hogy neki olyan parancsnokokra van szüksége, akik alakulatuk életét feleslegesen nem veszélyeztetik. Neki nem hősi halottak, hanem bátor, élő katonák kellenek. Ezeket az elveket tartottam én is - ösztönösen, józan paraszti ésszel - az egész hadjárat alatt szem előtt. Hősi halottunk kevés volt, de derék, fegyelmezett katonám annál több. Sajnos, a magyar hadvezetést nem vezérelték ilyen elvek, mikor a hadsereget tehetetlen, élő emberfalként használták az orosz előnyomulás fékezésére. Hozzá kell tennem azt is, hogy az egész magyar hadsereg sem felszerelésében, sem lélektanilag nem volt alkalmas a nagy megpróbáltatások elviselésére. Részt vettünk egy céltalan háborúban, melynek sikere érdekében igen kevesen voltak hajlandók életüket feláldozni. Nekem sem volt más célom, mint a rám bízott embereket a lehető legkisebb veszteséggel hazahozni. - Önben most milyen gondolatokat ébreszt a doni katasztrófa? - Időszerű a magyar hadsereg tragédiájának okait alaposan tanulmányozni, és abból levonni a tanulságokat. Most is - bár béke van élethalálharc folyik fennmaradásunkért. Gazdasági helyzetünk, közállapotaink egyre romlanak, közben egymásra mutogatunk. Mindenki a kormánytól vár megoldást, holott a és kérték, hogy velünk jöhessenek. Kaptak katonaköpenyt, sapkát, és magyar katonaként jöttek velünk vissza. A lovakhoz kiválóan értettek, és a távollevők helyett a rájuk bízott lovaknak hű ápolói lettek. Márciusban, Kijev elhagyása után vettek búcsút tőlünk. - Milyen kapcsolata volt a katonákkal, Iwgyan viselték a háborút? - A háború után hozzájutottam Beck: A volomkalamszki országút című könyvéhez, melyben leírja, miképp hiúsították meg az oroszok a németek Moszkva elleni támadását. E siker elérésében döntő szerepet piacgazdaságban a siker az egész társadalom hasznos munkájától függ. Sajnos, még mindig a régi beidegződött reflexek uralkodnak. A selejtes, hanyag termelés tovább folyik, az állami vagyonnak még mindig nincs megbízható kezelője, rohamosan romlik a társadalom erkölcse. Sikert csak példamutató, okos, lelkiismeretes vezetés és szorgalmas munka hozhat. - Dr. Gaál Károly közel a 80. évéhez most is dolgozik, saját utazási irodáját vezeti. Kívánjuk, hogy még sokáig teljék benne öröme. Pálos