Esztergom és Vidéke, 1997
1997-09-18 / 38. szám
1997. szeptember 301. Esztergom és Vidéke Száz éves a Pilis első turista háza Prokop Géza, a közalapítványi uradalom pilisszentkereszti királyi erdőgondnokság vezetőjének emlékeiből: „Egy verőfényes szép májusi délután 1888. május 21-én két vándor kopogtatott be pilisszentkereszti házam portáján... Az egyik, a hatalmasabb termetű dr. Téry Ödönnek mutatkozván be, arra kért, hogy engedjem meg neki és kísérőjének a közalapítványi erdőn való átmehetést, mert - úgymond- Dömösre igyekeznek. Természetesen az engedélyt a legnagyobb készséggel és előzékenységgel megadván, kalauzul az urak mellé egy erdőőrt rendeltem ki. " A nagy találkozást számtalan közös kirándulás követte. Ezeken határozták el, hogy a Magyarországi Kárpát Egyesület osztályaként egy egyesületet alakítanak. Ez lett a Magyar Turista Egylet. „Dr. Téry Ödönnek a természetimádata volt az az erő, mely az egyesület létesítésének eszméjét folyton napirenden tartotta és valóraváltását óriás mértékben előmozdította. - Egy gondolat bánt engemet, mondá egy ízben nekem, szeretnék a Dobogókőn menedékházat építeni, de a nagy baj abban rejlik, hogy nincs hozzá területem, ahol felépülne. - Ne búsulj Ödön, felelém neki, adok én neked egy kis területet a menedékházhoz, de ahhoz a feltételhez kötöm, hogy a menház Önagyméltósága báró Eötvös Lóránt úr nevét viselje. Éljen - mondá barátom. Az építés megkezdődött, s rövid pár hónapra rá hirdette is Dobogókő ormán az egyesület életvalóságát." Korabeli beszámolók szerint a megvalósítás útjába már csak a ma is ismert nehézségek álltak: a megszerzendő telek zűrzavaros tulajdonjogi viszonyai, a vadászok ellenállása, a Pilisvidék útjainak használata, a fuvarosok összefogása, (idegen fuvarost a Dobogókőre nem akartak engedni) a Mátrából hozott ácsmester lustasága... Végül a közalapítványtól szerzett épületfából, Phinn József tervei szerint egy Esztergomból hozott vállalkozó 1897 őszére becsüOnagy Zoltán Nap. 36. lettel elkészíti a kőből épített ház mellett jelenleg is álló, kis kétszobás faházat. Teljesült Prokop Géza kérése: a Dobogókői turista központ báró. Eötvös Lóránt nevét viseli. Dr. Téry Ödön (1856 — 1917) ősei a XVIII. században MaiüZból költöztek báró Sina Obébai (Toron tál megye) birtokára, ahol Téry édesapja tiszttartóként működött. Itt született Téry 1856-ban. Apja nyugdíjazása után költözött a család Budára 1865-ben. A gimnázium VII. osztálya elvégzése után rendkívüli hallgatónak iratkozott az egyetem orvosi karára. Figyelme a közegészségügy felé fordul. Szakterületén, az egyetem közegészségtani intézetében dolgozott, majd 1880-tól a Selmecbánya melletti Stefultón elnyeri a bányaorvosi állást. Ekkor alapította meg a Magyarországi Kárpát Egyesület Szittya osztályát, ezzel az egész jövőjére kiható turista érdemeket szerzett. 1884-ben újra a fővárosba kerül. 1890-ben közegészségügyi felügyelővé nevezik ki. Az állásával járó sok utazás természetjáró tapasztalatainak bővítését is szolgálta. 1903ban miniszteri osztálytanácsos lett, általános közegészségügyi munkát végzett, elsősorban a járványok ellen küzdött. 1916 telén több dunántúli fogolytábor (a legnagyobb Esztergomban volt) felülvizsgálata alkalmával szerezte azt a végzetes hatású meghűlést, mely betegségének kezdetét jelezte. Ez, és a hadba vonult két fiáért érzett aggódásból eredő szervi bántalmak ágyba kényszerítették. 1916-ban nyugdíjazását kérte, azonban a háború izgalmai teljesen összetörték. 1917. szeptember 11-én meghalt. Nagy szerelme a Tátra volt, ahol emlékét őrzi, illetve őrizte a Téry-csúcs (Pysny-stit), a Téry-horhos (Baraniesedlo), a Téry-menedékház (Téryhochata), a Pilisben pedig a dobogókői Téry-emlékkő, valamint a DobogókőDömösi Téry út. Rexa Iván Nemere István REJTEKUTAK (12.) Kicsiny halhatatlanság Kora tavasszal ő az első, amely felüti sárga fejét az elvadult pázsiton. Nem érdekli, mikor süt a nap - voltaképpen minden kis virága egy miniatűr nap, maga is ugyanolyan színnel világít. A pitypang az elvadult kertek és mezők egyik ura. Nálunk ez biztosan így van. Egyik barátom már évtizede feladta a küzdelmet - inkább megtanult örülni neki. Nyaranta büszkén mutat a kertjére: nézd, milyen szép sárga...! És tényleg sárga, hisz a pitypang aztán tudja, mi a teijeszkedés, a túlélés. Nem kell vetni, magától nő. És ha tavaly csak a kert egyik sarkában volt tavasszal, nyáron már ott van az egészben. Sőt, mielőtt eljön az ősz és hűvösödnek a reggelek, még távolabb is felbukkan. Szüntelenül terjeszkedik. Ha kerítés állja útját, azon is áthatol. A soha nem háborgatott gyökerek szépen vastagodnak a földben... Ráhajlok, letépem. Szakad ugyan, de a gyökér a földben marad. Ha kiásom, talán meghal - az az egyetlen darab. Bár gyanítható inkább, hogy gyökerének egy része így is, úgy is a földben marad. És ismét életet ad majd. Kedves kis virágja itt-ott kandikál, megél a magas fűben is. Gyomnak nevezik - de mi az, hogy gyom? Emberi szóhasználat, emberi osztályozás. A kényelmetlen, vagy közömbös. Ami él, nem igazán lehetne ellenség - mégis az. HáborítaÜanul ejtőernyős gömbbé lesznek virágai, nagyon hamar. És aztán a kis repülők meg sem állnak. Néha maga a gazda indítja őket a fűben sétáló lábával. Arrajáró macska is megteszi, de legjobb a szél. A köménymagnyi kis barna ejtőernyős száll, száll. A legtöbb elveszik, aszfaltra, háztetőre sodródik, tán folyóba, pocsolyába veszik. De mindig marad elég, amely megkapaszkodik, földbe jut, és élni kezd. Él akkor is, amikor félméters hóréteg van fölötte. És ha kinőtt, hetente átvészeli a fűnyírást is. Kattog a gép, lemetszi kiálló leveleit, virágját. Mégis, egy-két nappal később újabb aranysárga gömbök nevetnek a fűben. Tavasztól őszig bírja a csapásokat, még a szárazság sem végezhet vele. A pitypang a halhatatlanság kicsiny harcosa, lehetne az optimizmus jelképe is. Jöjjön hó, jég, pusztítás, növényi éhezés, szomjazás vagy bármilyen csapás - a gyökereit mélyre eresztette, utódait elküldte hódítani, és már nem pusztulhat ki. Talán, ha az ember is ilyen erősen kapaszkodna a Föld felszínébe...! Zene a földön Ritkán esik (eshetik) meg az átlag magyar állampolgárral, hogy egy héten belül a földdel is, az éggel is közvetlen (érintő) kapcsolatba kerüljön. Egy átlagosan rosszkedvű középkorú magyar augusztus végén már a szeptemberrel birkózik, az iskolai kiadásokkal, és folyamatosan elképed, a nagyurak Európa felé tartanak az árakkal, ő pedig, aki kimaradt az európai seregből, szüntelenül és kisstílűén a bevételhez viszonyít. Bevételközpontú magyarként, akinek nem rezeg a szíve Európára, sem az ég, sem a föld nem fogadja könnyen. Áldozni kötelező valamit. Időt, pénzt, kendermagos csirkét, fehér mént, hóbárányt, kinek mije van. Lemegyek a Kalifa rendezte Nyárbúcsúztatóra. Zenekarok hangoskodnak majd, én pedig hosszú évek óta nem hallottam rockot élőben. Ülök csendeskén, lógatom a lábam. Kalifánál magasak apadok. Jó óvatosnak lenni, mert erről a padról egy kor után, egy túlsúlyt elérve lebukni: életveszély. Marhagulyás. Éppen, amilyet egyszer főzni szeretnék. Sör. Éppen, amilyet egyszer főzni szeretnék. A zenészek nyomják. Csinálják. Jól van. Nem zavaró, nem hangos. Amit a szövegekből értek, az is jól van. Üldögélés, könyék, sörök, sötét, Dunapart, gyönyörű háromszög tűz, egyik szemben odaát a szigeten. Fiatalok jönnekmennek, jól van minden. Minden jól van. Szép, nyugodt, jó ötlet volt lejönni. Ám ekkor, amikor már minden lebonyolódna, haza lehetne indulni, azzal, hogy jól van, így van jól minden, ketten maradnak a színpadon, két zenész. Egy gitár és a hang. így is nevezhetem: a Blues. Valami történik. Tisztább, haragosabb, pontosabb, erőteljesebb, lüktetőbb az összhang, mint korábban. Nem az összhang. Én figyelek másként. Széttrancsírozva, besodorva a füzek alá, megbénítva. Belenyomva a földbe. Egy Fodor nevű blues, és egy Tóth nevű gitár áldoznak a deszkákon. Futkos a hideg a háton. Kiállítás az égben Ezt nehezebb lesz elmondanom, pedig hasonlóan drámai szépség. Egy ember betöltötte az ötvenet. Morvaynak hívják, barátom, grafikus, életművész és költő (most jelent meg a Szivárvány kiadónál verseskötete). A rendületlenül sír felé gyalogló ember nem érzékeli a kort, ha nem teremt ünnepet a némely napjából, illetve úgy vénül meg, hogy figyelmen kívül hagyja az obeliszkeket, melyekhez bizonyos fontos pillanatok köthetők. Ez az első, amit megtanultam szeptember 4-én. A második: meg kell adni a módját mindennek, ami az esethez tartozik, ami hozzánk tartozik, ami szerves. Végül a harmadik megszívlelendő: jókedvű emberek közé akkor is érdemes beóvakodni, ha magunkat nem tudjuk elégedettnek, jókedvűnek, s ha néha remélnénk is jókedvünket, mégis vannak kétségeink (ez a jókedv). Amikor utoljára járok a Bazilika kupolájában, teszek egy kört a kerengőn, a csigalépcső közepén egy vastag, hosszú kötél lóg le félelmetesen és végtelenül. Dagadt németek nyomulnak lefelé, ötcentis rést hagyva a felfelé haladóknak. Nekem öt centiméter kevés. Az élmény rendesen visszariaszt a további lépcsőmászástól. Egészen Morvay kiállításáig nem jutok fel az égbe. Egy hétig próbálgatom, mit mondjak, hogyan értessem meg vele, én igen nagyon félek, tériszonyom van, s ha föl is jutok valahogyan, laposkúszva, legyen olyan drága, engedje meg, hogy ne kelljen képet vinnem a kiállítóhelyre, a kerengőre, ha esnék a likon lefelé, két kézzel tudjak kapaszkodni. De olyan simán megy minden. Beállok a sorba, mert sor van kérem szépen, kezembe nyomja az egyik Kakad'jt, anélkül, hogy megszólalhatnék, és nyomás fölfelé a többiek után, akiknek éppen olyan magasan lesz az égi vernisszázs, de ők nem nyögdécselnek, nem akarják kihúzni magukat a munka alól. Csak odafönt, csak fölszuszogva értem meg, Morvay miért viszi más koordináták közé, más minőségbe tűzzománcait, vele bennünket. Mert az odafönt nem lent van. Mert odafönt minden más. Odafönt mindenki szép (tíz évre beosztható mosolyokat látok, boldog arcokat látok, embereket, asszonyokat, lányokat, férfiakat, akik elfelejtik a lentet.) Föntről a lent is szép. A város is. Ezen pedig lehet csodálkozni. „Olyan lágyat érzek a szívemben", fogalmazza a barátom igen találóan, lírikusán. Én nem így mondanám. Pedig pontosan ez van. Ez a ritka húsz perc az égben.