Esztergom és Vidéke, 1997

1997-09-18 / 38. szám

1997. szeptember 301. Esztergom és Vidéke Száz éves a Pilis első turista háza Prokop Géza, a közalapítványi urada­lom pilisszentkereszti királyi erdőgond­nokság vezetőjének emlékeiből: „Egy verőfényes szép májusi délután 1888. május 21-én két vándor kopogtatott be pilisszentkereszti házam portáján... Az egyik, a hatalmasabb termetű dr. Téry Ödönnek mutatkozván be, arra kért, hogy engedjem meg neki és kísérőjének a közalapítványi erdőn való átmehetést, mert - úgymond- Dömösre igyekeznek. Természetesen az engedélyt a legna­gyobb készséggel és előzékenységgel megadván, kalauzul az urak mellé egy erdőőrt rendeltem ki. " A nagy találkozást számtalan közös kirándulás követte. Ezeken határozták el, hogy a Magyarországi Kárpát Egye­sület osztályaként egy egyesületet alakí­tanak. Ez lett a Magyar Turista Egylet. „Dr. Téry Ödönnek a termé­szetimádata volt az az erő, mely az egye­sület létesítésének eszméjét folyton na­pirenden tartotta és valóraváltását óri­ás mértékben előmozdította. - Egy gon­dolat bánt engemet, mondá egy ízben nekem, szeretnék a Dobogókőn mene­dékházat építeni, de a nagy baj abban rejlik, hogy nincs hozzá területem, ahol felépülne. - Ne búsulj Ödön, felelém neki, adok én neked egy kis területet a menedékházhoz, de ahhoz a feltételhez kötöm, hogy a menház Önagyméltósága báró Eötvös Lóránt úr nevét viselje. ­Éljen - mondá barátom. Az építés meg­kezdődött, s rövid pár hónapra rá hir­dette is Dobogókő ormán az egyesület életvalóságát." Korabeli beszámolók szerint a meg­valósítás útjába már csak a ma is ismert nehézségek álltak: a megszerzendő te­lek zűrzavaros tulajdonjogi viszonyai, ­a vadászok ellenállása, a Pilisvidék út­jainak használata, a fuvarosok összefo­gása, (idegen fuvarost a Dobogókőre nem akartak engedni) a Mátrából hozott ácsmester lustasága... Végül a közala­pítványtól szerzett épületfából, Phinn József tervei szerint egy Esztergomból hozott vállalkozó 1897 őszére becsü­Onagy Zoltán Nap. 36. lettel elkészíti a kőből épített ház mellett jelenleg is álló, kis kétszobás faházat. Teljesült Prokop Géza kérése: a Dobo­gókői turista központ báró. Eötvös Ló­ránt nevét viseli. Dr. Téry Ödön (1856 — 1917) ősei a XVIII. században MaiüZból költöztek báró Sina Obébai (Toron tál megye) bir­tokára, ahol Téry édesapja tiszttartóként működött. Itt született Téry 1856-ban. Apja nyugdíjazása után költözött a csa­lád Budára 1865-ben. A gimnázium VII. osztálya elvégzése után rendkívüli hall­gatónak iratkozott az egyetem orvosi karára. Figyelme a közegészségügy felé fordul. Szakterületén, az egyetem köz­egészségtani intézetében dolgozott, majd 1880-tól a Selmecbánya melletti Stefultón elnyeri a bányaorvosi állást. Ekkor alapította meg a Magyarországi Kárpát Egyesület Szittya osztályát, ez­zel az egész jövőjére kiható turista érde­meket szerzett. 1884-ben újra a főváros­ba kerül. 1890-ben közegészségügyi felügyelővé nevezik ki. Az állásával já­ró sok utazás természetjáró tapasz­talatainak bővítését is szolgálta. 1903­ban miniszteri osztálytanácsos lett, álta­lános közegészségügyi munkát végzett, elsősorban a járványok ellen küzdött. 1916 telén több dunántúli fogolytá­bor (a legnagyobb Esztergomban volt) felülvizsgálata alkalmával szerezte azt a végzetes hatású meghűlést, mely beteg­ségének kezdetét jelezte. Ez, és a hadba vonult két fiáért érzett aggódásból eredő szervi bántalmak ágyba kényszerítették. 1916-ban nyugdíjazását kérte, azonban a háború izgalmai teljesen összetörték. 1917. szeptember 11-én meghalt. Nagy szerelme a Tátra volt, ahol em­lékét őrzi, illetve őrizte a Téry-csúcs (Pysny-stit), a Téry-horhos (Baranie­sedlo), a Téry-menedékház (Téryho­chata), a Pilisben pedig a dobogókői Téry-emlékkő, valamint a Dobogókő­Dömösi Téry út. Rexa Iván Nemere István REJTEKUTAK (12.) Kicsiny halhatatlanság Kora tavasszal ő az első, amely fel­üti sárga fejét az elvadult pázsiton. Nem érdekli, mikor süt a nap - volta­képpen minden kis virága egy minia­tűr nap, maga is ugyanolyan színnel világít. A pitypang az elvadult kertek és mezők egyik ura. Nálunk ez biztosan így van. Egyik barátom már évtizede feladta a küzdelmet - inkább megta­nult örülni neki. Nyaranta büszkén mutat a kertjére: nézd, milyen szép sárga...! És tényleg sárga, hisz a pity­pang aztán tudja, mi a teijeszkedés, a túlélés. Nem kell vetni, magától nő. És ha tavaly csak a kert egyik sarkában volt tavasszal, nyáron már ott van az egész­ben. Sőt, mielőtt eljön az ősz és hűvö­södnek a reggelek, még távolabb is felbukkan. Szüntelenül terjeszkedik. Ha kerítés állja útját, azon is áthatol. A soha nem háborgatott gyökerek szé­pen vastagodnak a földben... Ráhajlok, letépem. Szakad ugyan, de a gyökér a földben marad. Ha ki­ásom, talán meghal - az az egyetlen darab. Bár gyanítható inkább, hogy gyökerének egy része így is, úgy is a földben marad. És ismét életet ad majd. Kedves kis virágja itt-ott kandikál, megél a magas fűben is. Gyomnak nevezik - de mi az, hogy gyom? Em­beri szóhasználat, emberi osztályozás. A kényelmetlen, vagy közömbös. Ami él, nem igazán lehetne ellenség - még­is az. HáborítaÜanul ejtőernyős gömbbé lesznek virágai, nagyon hamar. És az­tán a kis repülők meg sem állnak. Né­ha maga a gazda indítja őket a fűben sétáló lábával. Arrajáró macska is megteszi, de legjobb a szél. A kö­ménymagnyi kis barna ejtőernyős száll, száll. A legtöbb elveszik, aszfalt­ra, háztetőre sodródik, tán folyóba, po­csolyába veszik. De mindig marad elég, amely megkapaszkodik, földbe jut, és élni kezd. Él akkor is, amikor félméters hóré­teg van fölötte. És ha kinőtt, hetente átvészeli a fűnyírást is. Kattog a gép, lemetszi kiálló leveleit, virágját. Még­is, egy-két nappal később újabb arany­sárga gömbök nevetnek a fűben. Ta­vasztól őszig bírja a csapásokat, még a szárazság sem végezhet vele. A pitypang a halhatatlanság kicsiny harcosa, lehetne az optimizmus jelké­pe is. Jöjjön hó, jég, pusztítás, növényi éhezés, szomjazás vagy bármilyen csapás - a gyökereit mélyre eresztette, utódait elküldte hódítani, és már nem pusztulhat ki. Talán, ha az ember is ilyen erősen kapaszkodna a Föld fel­színébe...! Zene a földön Ritkán esik (eshetik) meg az átlag magyar állam­polgárral, hogy egy héten belül a földdel is, az éggel is közvetlen (érintő) kapcsolatba kerüljön. Egy átla­gosan rosszkedvű középkorú magyar augusztus vé­gén már a szeptemberrel birkózik, az iskolai kiadá­sokkal, és folyamatosan elképed, a nagyurak Európa felé tartanak az árakkal, ő pedig, aki kimaradt az európai seregből, szüntelenül és kisstílűén a bevétel­hez viszonyít. Bevételközpontú magyarként, akinek nem rezeg a szíve Európára, sem az ég, sem a föld nem fogadja könnyen. Áldozni kötelező valamit. Időt, pénzt, kendermagos csirkét, fehér mént, hóbá­rányt, kinek mije van. Lemegyek a Kalifa rendezte Nyárbúcsúztatóra. Zenekarok hangoskodnak majd, én pedig hosszú évek óta nem hallottam rockot élőben. Ülök csendes­kén, lógatom a lábam. Kalifánál magasak apadok. Jó óvatosnak lenni, mert erről a padról egy kor után, egy túlsúlyt elérve lebukni: életveszély. Marhagulyás. Éppen, amilyet egyszer főzni szeretnék. Sör. Éppen, amilyet egyszer főzni szeretnék. A zenészek nyom­ják. Csinálják. Jól van. Nem zavaró, nem hangos. Amit a szövegekből értek, az is jól van. Üldögélés, könyék, sörök, sötét, Dunapart, gyönyörű háromszög tűz, egyik szemben odaát a szigeten. Fiatalok jönnek­mennek, jól van minden. Minden jól van. Szép, nyu­godt, jó ötlet volt lejönni. Ám ekkor, amikor már minden lebonyolódna, haza lehetne indulni, azzal, hogy jól van, így van jól minden, ketten maradnak a színpadon, két zenész. Egy gitár és a hang. így is nevezhetem: a Blues. Valami történik. Tisztább, ha­ragosabb, pontosabb, erőteljesebb, lüktetőbb az össz­hang, mint korábban. Nem az összhang. Én figyelek másként. Széttrancsírozva, besodorva a füzek alá, megbénítva. Belenyomva a földbe. Egy Fodor nevű blues, és egy Tóth nevű gitár áldoznak a deszkákon. Futkos a hideg a háton. Kiállítás az égben Ezt nehezebb lesz elmondanom, pedig hasonlóan drámai szépség. Egy ember betöltötte az ötvenet. Morvaynak hív­ják, barátom, grafikus, életművész és költő (most jelent meg a Szivárvány kiadónál verseskötete). A rendületlenül sír felé gyalogló ember nem érzé­keli a kort, ha nem teremt ünnepet a némely napjából, illetve úgy vénül meg, hogy figyelmen kívül hagyja az obeliszkeket, melyekhez bizonyos fontos pillana­tok köthetők. Ez az első, amit megtanultam szeptember 4-én. A második: meg kell adni a módját mindennek, ami az esethez tartozik, ami hozzánk tartozik, ami szerves. Végül a harmadik megszívlelendő: jókedvű emberek közé akkor is érdemes beóvakodni, ha magunkat nem tudjuk elégedettnek, jókedvűnek, s ha néha remél­nénk is jókedvünket, mégis vannak kétségeink (ez a jókedv). Amikor utoljára járok a Bazilika kupolájában, te­szek egy kört a kerengőn, a csigalépcső közepén egy vastag, hosszú kötél lóg le félelmetesen és végtelenül. Dagadt németek nyomulnak lefelé, ötcentis rést hagyva a felfelé haladóknak. Nekem öt centiméter kevés. Az élmény rendesen visszariaszt a további lépcsőmászástól. Egészen Morvay kiállításáig nem jutok fel az égbe. Egy hétig próbálgatom, mit mondjak, hogyan értes­sem meg vele, én igen nagyon félek, tériszonyom van, s ha föl is jutok valahogyan, laposkúszva, legyen olyan drága, engedje meg, hogy ne kelljen képet vinnem a kiállítóhelyre, a kerengőre, ha esnék a likon lefelé, két kézzel tudjak kapaszkodni. De olyan simán megy minden. Beállok a sorba, mert sor van kérem szépen, kezembe nyomja az egyik Kakad'jt, anélkül, hogy megszólalhatnék, és nyomás fölfelé a többiek után, akiknek éppen olyan magasan lesz az égi ver­nisszázs, de ők nem nyögdécselnek, nem akarják kihúzni magukat a munka alól. Csak odafönt, csak fölszuszogva értem meg, Mor­vay miért viszi más koordináták közé, más minőség­be tűzzománcait, vele bennünket. Mert az odafönt nem lent van. Mert odafönt minden más. Odafönt mindenki szép (tíz évre beosztható mosolyokat látok, boldog arcokat látok, embereket, asszonyokat, lányo­kat, férfiakat, akik elfelejtik a lentet.) Föntről a lent is szép. A város is. Ezen pedig lehet csodálkozni. „Olyan lágyat érzek a szívemben", fogalmazza a barátom igen találóan, lírikusán. Én nem így monda­nám. Pedig pontosan ez van. Ez a ritka húsz perc az égben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom