Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-18 / 51-52. szám

Esztergom és Vidéke Biennálé után!... és előtt? 1997. december 18. -Az 1997-es Esztergomi Nyár művészeti szempontból egyik kiemelkedő rendezvénye volt a III. Országos Pasztellbiennálé a Keresztény Múzeumban és a Vármúzeumban. Hogyan jött létre ez a kiállítás? - kérdezem Virág Jenő tői, a kiállítás főszervezőjétől. - Már a '80-as évek második felében felmerült bennem - látva jó néhány, főleg vidéki városban rendezett országos képzőművészeti kiállítást hogy megyénkben is szükség lenne olyan képzőművészeti tárlatokra, melyek jelentősége túllép a szűkebb régió határain. A megye képzőművészeti hagyományait és művészeti életének helyzetét tekintve erre csak két város aspirálhatott: Tata és Esztergom. A legfontosabb - a megyei önkormányzat támogatói szándéka - a '90-es évek elején adott volt e kezdeményezés megvalósítására, s így szinte egyidőben kezdtük meg a két országos tárlat létrehozását. A tatai Vaszary-hagyomány felélesztésére Wehner Tibor művészettörténész a „Hommage á Vaszary" -kiállításnak a tatai Várban történő megrendezését, míg Pogéiny Gábor a pasztelltechnikával készült országos műalkotások esztergomi bemutatóját javasolta. Ez utóbbi ötletből született meg a most harmadízben megrendezett pasztellbiennálé. - Adottak voltak-e a feltételek egyegy nagyobb léptésű - mind a kiállító művészek s a kiállítandó művek számát, mind a rendezés egyéb körülményeit tekintve - országos tárlat megszervezéséhez? - Ezt akkor nem igazán mérlegeltem. Úgy gondoltam, a megye művészeti-szellemi életének fejlődéséhez szükség van olyan tárlatokra, melyeken országosan ismert alkotók állítanak ki, s ezzel minden megyei művész, s minden tárlatlátogató szembesülhet. Ezek a művek, s a kiállítások nyilván mércét is jelenthetnek, értékszemléletet sugallhatnak, s ezzel hatást gyakorolhatnak a környezetre. Elegendő bizonyíték végiglapozni a katalógusokat, melyek jól dokumentálják - ha teljes mértékben visszaadni nem is tudják - a tárlatok, az egyes művek színvonalát. Visszatérve azonban a kérdéshez: csak a szervezőmunka közben jöttem rá, hogy sem az intézményi, sem a személyi háttér nem biztosított kellőképpen a tárlatok megszervezéséhez. A Vaszary-kiállításnál a feltételeket időközben sikerült részben megteremteni, de a pasztellnél ma sem megnyugtató a helyzet. Egyrészt Esztergomban hiányzik a megfelelő nagyságú kiállítóterem egy országos, esetleg nemzetközi biennálé megrendezéséhez, másrészt kevésbé érzékelem a helyi vezetés szándékát arra, hogy megfelelő erkölcsi és anyagi támogatást biztosítson a rendezvényhez. Míg a megyei önkormányzat 1,1 millió forintot biztosított, s további 1 milliót „szerzett" pályázatok útján, a város mindössze 200 ezer forinttal járult hozzá a megrendezéshez. Márpedig ez a biennálé elsődlegesen a város érdekeit szolgálja! -Mi az oka ennek az áldatlan helyzetnek? - A helyi okok feltárása nem az én tisztem, de mindenütt azt látom, hogy napjaink átpolitizálódott közélete, az emberi kapcsolatok érdekviszonyokká való leszűkülése, a vadkapitalizmus negatív tendenciái a kultúrát, a művészetet „haszontalan iparcikké" degradálták. Legfeljebb addig fontos a kultúra, ill. egy-egy kulturális esemény, amíg napi érdekek érvényesítésére tudják felhasználni. Hiányzik a polgári társadalmakban meglévő értékszemlélet hiányzik az a felismerés, hogy egy-egy település (s persze az ország is) nemcsak tárgyi-anyagigazdasági, hanem szellemi környezetből is áll, mely nélkül csak egy hidegszívű és üresfejű társadalmat építhetünk fel. Tudom, hogy mindenütt vannak megszállott emberek: zenészek, fotósok, építészek, képzőművészek és mások, akik mániákusan teszik a dolgukat s úgy tűnhet, akkor minden rendben van. De gondoljuk meg, mit jelenthetne Esztergomnak egy anyagi feltételeit tekintve félprofi zenekar és énekkar léte, mit jelenthetne, ha fotósai nem máshol keresnék érvényesülési lehetőségeiket, hanem például léteznének helyi megbízások, ha egész évben működhetne színház (befogadó jelleggel), ha... és folytathatnánk a sort. Szóval a közkultúra mellett - nem mintha annak állapota ideális lenne - a magas kultúrára is szükség van. S ebben a képzőművészet most éppen a pasztellbiennálé, fontos helyet foglalhatna el. - Mit kellene hát tenni, hogy Esztergom művészeti élete színesebb, értékorientáltabb legyen? - Nincs birtokomban a bölcsek köve, s megvallom, sokszor értetlenül nézem, hogy mindaz az érték, ami a város köveiben, falaiban, múltjában megtestesült miért nem érzékelhető a mai szellemi-kulturális-tudományos közéletben? Kételkedhetnék persze: jól érzékelem-e, nem bennem van-e a hiba? De barátaim is hasonló érzéseket, gondolatokat fogalmaztak meg beszélgetéseink során... Mondhatnám, leegyszerűsítve a problémát, hogy több pénzre lenne szükség. Ez persze igaz, de nagyobb összefogás is kellene a már említett egyéni érdekek helyett (mellett), a város érdekében. Ha a művészeti életről beszélünk: miért nincs legalább művészeti és kiadói alapítvány; miért nincsenek ösztöndíjak, megbízások, vásárlások, kiadványok; van Technika Háza, lehetne egy Művészetek Háza is! Úgy hallom, többen szeretnék, ha a Szabadidőközpont alagsorában egy nagyméretű kiállítótermet alakítanának ki. Meg kellene vizsgálni e lehetőséget s ez talán megoldaná mind a pasztell-, mind a fotóbiennálé elhelyezésének gondját. 5 - Visszatérve a III. Országos Pasztellbiennáléra: hogyan értékeled e tárlat anyagát? - Természetesen elfogult vagyok, hiszen sok munkával járt a megvalósítás, s jó néhány mű szinte bennem „él". A visszajelzések is megerősítették, hogy az eddigi legszínvonalasabb anyagot tudtuk kiállítani. A 220 pályázó munkájából a zsűri által kiválogatott 110 kiállító művész az alkotásaival - s az egész tárlattal - azt bizonyította, hogy egy jelentős művészeti fórum jött létre. Lóska Lajos művészettörténész a katalógus előszavában nem véletlenül fogalmazott így: „... örömmel kell jelentenem - ugyanis nem volt mindig így hogy a szakmai zsűrinek sikerült felülemelkednie a helyi és az egyéni érdekeken, és jó szemmel és empátiával ítélte oda a díjakat, sikerült a legegyénibb és legeredetibb alkotásokat kiválasztania." - Miben tért el ez a mostani kiállítás az első kettőtől? - A realista, hagyományos szemléletű alkotók ezúttal kisebb számban jelentkeztek, s a frissebb szemléletű, a modern stílusokhoz szorosabban kapcsolódó művek domináltak. - Mindent összevetve: milyen következtetéseket vonsz le az eddig három tárlat sikeréből? - A fokozatosan növekvő érdeklődés, a jelentkező művészek emelkedő száma azt bizonyítja, jó döntés volt a megyei önkormányzat részéről, hogy olyan országos művészeti fórumot hozott létre és finanszírozott amely a város és a megye képzőművészeti életében meghatározó jelentőségűvé vált. Most már Esztergomon a sor, hogy a szükséges feltételek megteremtésével s nagyobb anyagi támogatással méltóképpen felvállalja e rendezvényt. Úgy kéne működtetni e fórumot (a Fotóbiennáléval s más művészeti programokkal együtt), hogy a város művészeti hagyományaira építve - meghatározó erejévé váljon szűkebb pátriánk szellemi életének, vizuális kultúrájának. Balogh Béni Még messze van az este, az mégis érződik már. Talán eleinte csak a levegőben. A délután éppen hogy megkezdődött, a fény máris csökken. Szürke felhők leplezik a decemberi hidegkék égboltot. Mennyire más ilyenkor az is, mint a nyári, forróságot ontó sugaras kékség! A föld nehezen lélegzik, a városban kevés szabad helye akad. Aszfalt hátán beton, fal mellett kerítés, kockakő és burkolat De itt fent a dombon jobban kitárulkozhatna. Am a hideg görcsös bilincsbe ver földet, levegőt, embert. A folyó ólomnehéz, olvadt fémként áll mozdulatlan, most hajók sem járnak. Éjszaka néha tompán dohog egy jókora motor, ám most csak varjak keringenek a tornyok között A városra ránehezedik a közelgő este. Bár sokan szentnek hívják - ugyanúgy közeledik, könyörtelenül és következetesen. Hozza északnyugati hűvös hadát, a szeleNemere István KARÁCSONYI HANGULAT ket. Valahol tán a hó is kifakad belőlük. A szürkülő tájban a tetők is lapítanak. Mind hallgat, aminthogy hallgat ilyenkor a város is. Az utcákon kevesen járnak, és ők is mintha szégyellnék - gyorsan inalnak saroktól sarokig, elnyeli őket egy-egy sötéten ásító kapualj, és a homály lassan szétterül a házak között. A didergő fák ágai az égre rajzolódnak védtelenül. Mind kevesebb az autó is. Innen fentről lenézve néha csúszik odébb egy lámpapár, sárgaszemű fémszörnyek másznak a távolban, aztán nyomuk és hangjuk vész. Még majdnem világos van, amikor kigyúlnak a színes lámpácskák az ablakokban. Díszes fenyők hivalkodnak le az utcákra, lámpafüzérek villognak. Szomorú lehet most otthontalanul húzódni be valamelyik sarokba. Valahol ugat egy kutya, aztán ő is elcsöndesül. Az alkony rohamléptekkel jön, egyszerre mindenfelől. Áz ég elsötétül, a házak mintha kisebbek lennének. A zajok elhalnak, már a varjak sem szárnyalnak. A folyó felé még elhúz egy vadkacsacsapat, amint leszállnak, a földi sötétség magába fogadja a csapatot Idestova kétezer évvel ezelőtt ott sokkal melegebb lehetett; a betlehemi istálló kövei egész nap itták magukba a forró fényt, hogy éjszaka aztán kisugározzák, védőn, ölelőn. Itt most a házakban lapul az ölelő meleg, gyermekek szemében csillog a gyertya Öröm sugárzik szerte, kémények fölött vibrál az éjszakai levegő. Kutyák telepednek lábtörlőkre, szagolják a bentről kiáramló illatokat. Mire mindenki fedél alá megy, odakünn csak a csönd marad. Bár az sem igazi; a folyó mellől néha szél suhan fel a keskeny utcákon, megcirógatja a tetőket, önmagát fésüli csupasz fák ágain. Az éjszaka már a város része lett egy a tájjal, egy a hegyekkel. Amikor a sötétség beteljesedik, a láthatatlan meleg kiáramlik a házakból. Valahol odafönt találkoznak az emlékek, a vágyak. Ha nem is úgy, mint Betlehemben, de most itt is fények villóznak a város fölött. És a csönd lassan megnő, elhalnak a neszek, a házak pedig eggyé lesznek a földdel és a felhőkkel. Mindenre kiterjed a gyertyaillatú este és úgy megy át éjszakába, hogy senki sem