Esztergom és Vidéke, 1997

1997-12-18 / 51-52. szám

f IV A M fr |i r v ék ll/U^MU-jflJiLi w ZÁRSZÁMADÁS 1997/5. (Folytatás az I. oldalról) Ha valaki meglepetésszerűen rákérdez, hányadika van, esik-e az eső, decemberben tél van-e, nem képes mást mondani, minthogy a pillanatnyi tojás milyen színű, paraméterei mihez viszonyíthatok, a tojás hol kerül négyszögesítésre, és hogy Kolombusz mit csinált rosszul, amikor élére állította az asztalon, de majd ő! Bizony. A civil, aki pusztán és egyszerűen annyit kérdezett, esik-e, néz, nem szól, de azt gondolja, a pali tisztára zombi. Még egy zombi. - Láttam már írót, aki nem volt zombi. De a hírek szerint rosszkor találkoztunk. Egy zombit alkalmasint arra állítanak be az égiek, a föntebb való, hogy az adott negyedórában ne zombiként működjön. Legyen a szeme értelemmel teli. Az út, az idő, az erény és a lemén. - Az ember (amúgy író) arra ébred, hogy ellenőrizné egy tegnap délután ellenőrizetlenül leírt mondatát a feltételezett forrás helyen, mert a dolgozatot, amelyben az adatot felelőtlenül, laza erkölcsiséggel használta, legkésőbb hét végén postáznia kell. (Mit ír Borovszky Samu Benczúrfalvárói, 1908-ban, a Magyarország vármegyéi és városai-ban.) Bemén az ember önnön könyvtárába, mert tudja, kifénymásolt Borovszkyból néhány tucat oldalt Nógrád vármegye személyesen érintett falvairól. Keresi az elérhető magasságig a másolatokat. Nincs. Behozza a hokedlit a konyhából, rárakja a sámlit, húzódó vádlival felmászik, hogy az öreg lexikonok polcának tetejét megtapogassa. Egy Esztergom a honfoglalásban feliratú mappában „Törzsök erdő" címmel poros dolgozatra bukkaník. Leül, többéves tervek, átalnézi, belejavít, a vázlatot érdekesnek találja, eldönti, foglalkoznia kell az ezeréves szerelmes történettel. Máris dél. Ebéd után lemén az önnön könyvtár pincébe száműzött köteteihez. Borovszky lekeveredhetett a sötétbe. Volt rá módja. Lerámolja a dobozok fölé halmozott folyóiratkötegeket, azután leül, mert rábukkan a 75-ös Nagyvilág évfolyamára, amelyből Douglas Day nagy Margarie-dolgozatát már régen elő kellene nyálaznia. És elolvassa, de előbb felballag cigarettáért a lakásba. Végül az estében - eldönti, ma már nem szakad tovább. Másnap arra ébred az ember, a francba, tegnap nem kereste meg Benczúrfalvát. Lemén a pincébe. Turkál. Kiönt. Alányúl. Lapoz. Feltételezi, hogy tán félbehajtotta Benczúrfalvát és társait. Egyre rosszabb a kedve. Nem ivott kávét, hogy be ne indítsa valami évekkel korábban letoloncolt doku-kötet, a 81-82-es leveles doszszié. így persze beindítja más: Juhász Ferenc: Anyám (Az elhagyott ház), című eposza, most először. (1969. 27,65 ív, 34 forint.) Végül nincs más választása, mint az előző lakás: Kis János altábornagy út, a lerakat. Lemén. A ládák, dobozok, zsákok, kötelek közé zárt fölös irodalom, amely eleve nem fért a kis lakótelepi lakásba, és ahol olyan régi, Nógrádra vonatkozó kötetek is találhatók, amelyek ilyen vagy olyan meggondolásból eredendően nem kerültek fel. Amit keres, egy nógrádi újságíró Útonjáró című gyűjteménye, amelynek felét a szerző egy-két könnyed mozdulattal Borovszky Samutól nyúlta le. Megtalálhatja benne Benczúrfalvát. (A folyamatot nem ismétlem, amit keres, nem találja, amit mégis, használhatatlan, az Utonjáró egyébiránt is elkeserítően használhatatlan, de beragad a szem elől régen eltűnt könyvek közé, ahogyan ez szokása.) Másnap szilárd, kétségbeesett elhatározással kel, nincs több idő a sajátos és jól bejáratott időpocsékolásra: lemén a könyvtárba. (A város, a köz, név szerint Babits Mihály könyvtárába.) Az első éber pillanattól erre készül. Letusol. Borotválkozik. Beillatosítja magát. Vasalt inget, ünneplő nadrágot húz. Kivikszolja a cipőjét. Egy templomjáró vasárnap délelőtt, a nagymise előtti félórában, aki tudja, az Úr adósa. Évtizedek óta nem gyónt, nem áldozott. Évtizedek óta tudja, a könyv maga nem szentség (aki könyvtárba - nemban !- született, aki tevékeny közreműködője volt, ma is az, a könyv megszületésének, annak nem megerőltető a tény tudomásul vétele, elfogadása), a könyv egymagában akármi is lehet, de ekkora tömegben, ilyen masszív alakzatban megrendítő élmény, ha nem figyelígy indul. Menetben egyik cigarettáról a másikra gyújt, tudva, hogy ha megérkezik, azonnal fellép a nikotinhiány. Szerencsétlenkedik. Szerencsétlennek érzi magát. Nem akar könyvtárba menni. Pedig a könyvtárban kiválóak a fényviszonyok, remek a fűtés, a rendszer, kényelmesek a székek, az asztalok, kedvesek a könyvtároshölgyek, türelmesek és találékonyak. Így. - Logikusan így történne. Csakhogy közben elfelejti/-tem, mit akar/-ok Borovszkyval, mire van szükségem Benczúrfalváról, mihez kellene a közkönyvtárból, ami kellene. Állok a Bástya előtt. Ha tán hazaindulok, ha újfent lemegyek a pincébe, talán tán eszembe jutna, de várok még néhány percet. Ha lenne a zsebemben Cavinton, bekaphatnék egyet, de egyelőre nem győzettem meg róla, hogy eljött volna az ideje. Az idén még határozottan (?...) Cavinton előtt vagyok. Csordultig tele felejtéssel, benne azért egy cseppnyi remény is: lesz valahogy itt a Bástya előtt. Általában is, meg különösen Benczúrfalva és a közkönyvtár közelítésére, összehozására nézvést. De azonban, sajnálatosan, nem és nem. Ehelyett felötlik egy másik könyvtárvonatkozás: Zalán, egy költő-író barát, aki szakajtónyi tojást szállít a könyvtárakba, aki pár sorával képes bennünk rendet teremteni, íme: Nem tudom hol vársz hiába még nem tudom melyikünket öli meg előbb a tél Ahogy nem tudom meddig Utaztatja magát hajunkban a falevél A valóságban mellérendeltek: anyagiak és szellemiek kölcsönösen áthatják, gazdagítják egymást. „Kiművelt emberfőkben", akiknek érdekük az érté^, gyűjtsék, őrizzék, teremtsék bár pénz-, könyv-, kép- és egyéb tárakban - földi vagy égi tárlatokon... Az esztergomi művészek „céhének" halottjai közül Nóvák Lajos és Végvári János (ő díszpolgárunk is) idén lett volna 70 esztendős. Legidősebbjük pedig: Vertei József háromnegyed évszázados. Balta fotóján munka közben láthatjuk Őt, amint egy pUlanatra felemeli tekintetét az ablak előtt álló munkaasztalról, hogy szokása szerint derűs, szelíd mosollyal köszöntse a látogatót. Körülötte mindenütt mappák, nyomatok, tervek, sőt a lámpa állványára dobva, éppen a kép tengelyében láthatjuk a jót ismert kalapot is, jeléül annak, hogy mindig „menetkész" volt, mindig sietett, mindig szervezkedett A falon egy esztergomi plakát sejlik ki a kalap mögül. Tekintetében van valami kérdő. Mintha tőlünk várna választ: „Nos, mit szólsz? Érdemes volt?" (Művészeti Műhely, '94-95) „Mindent, mindenkiért: értünk élt? így volt teljes?" - írta lapunkban Rafael Balázs a legfiatalabb festőművész halottunk: Kollár György (első) emlékkiállítása alkalmával, 1993-ban. Idén már öt éve, hogy „Csak a képek. Azok a mieink." De nem egy újabb emlékkiállításon... Odafentről tán velünk együtt nézték Morvay Lászlónak a Bazilika-kupola körfolyosóján - a lent és a fent között - szeptember 4-én megrendezett születésnapi kiállítását... (Onagy Zoltán erről is Nap.-olt egy 36.-at lapunk szeptember 18-ai számában.) Morvaynak kiváló a zárszámadása: idén a fentin kívül ötször állított ki, és a zománcművész szövetség elnökévé választották. Morvay László TEMPLOM és Penészlik az angyalok bőre seregük nem fúj réztrombitát sarokba verődik, néma a dalárda mosolyog a harangláb csettint a harangnyelv kinevet a csuhás délibáb megfogtalak elérhetetlen ÉLEK Éjféli misére harangoznak s nekem csibehangba kell rejtőzködnöm versre ítélve élek, mert mi mást tehetnék: teszem mit anyám kirótt rám s életben felejtenek az éjszakák oly ritkán versek, képek (1972-1997)