Esztergom és Vidéke, 1997

1997-08-20 / 34-35. szám

1997/3. V Á ROS - VILÁG I;WM3M Esztergomból üzenem: Páskándi Géza köztünk él Sokszoros lehangoltsággal olvasom a Szatmárnémetiben (Erdély, Partium) kiadott Szatmári Friss Újság 1997. május 19-én megjelent számában a Páskándi Gézáról közölt oldalnyi összeállítást. Lehangolt az írás, mert a nagy költő-drámaíró halálának második évfordulóját idézi. Azt sugallják a mondatok: Géza örökre elment, nincs többé közöttünk. Lehangolt hajdani lapom közlése, mert a cikkek közt elhelyezett nyúlfarknyi kommentár azt akarja elhitetni velem: Páskándit olyannyira elfeledte óhazája, szűkebb pátriája, hogy koporsója előtt egyetlen szatmári sem rótta le kegyeletét azon a szomorú májusi napon. Nem tudom, kikre gondol az ismeretlenségbe vonult kommentátor, amikor a szatmáriakat imigyen marasztalja el: „Egy olyan ember ment el kél éve, aki csak nagyon ritkán születik. Temetésére a világ és Erdély számos pontjáról érkeztek azok, akik végső búcsút kívántak venni tőle. Szatmárról... senki..." Lehangolt a kategorikus megállapítás, mert két esztendővel ezelőtt napilapokban, folyóiratokban adtam hírül Magyarországon: az immár világhírnévre szert tett literátor örökre letette tollát. Az egyik nekrológban így fogalmaztam: ,fáskándi Gézától nincs dedikált könyvem. Nincs, pedig mindketten a Partium porából vétettünk, szinte egyazon időben koptattuk Bukarest flaszterét, próbálgattuk a magyar szerkesztőségek írógépeit, együtt tanultuk a „többség" nyelvét, a Dimbovi^a partján közösen álmodtuk a boldogabb jövőt." Szatmáriként álltam barátom népes - valóban a világ minden pontjáról érkezett - gyászoló közönsége közt a Farkasréti temetőben, amikor érkezett Marosvásárhelyről a lobogó őszhajú, közös barát Ölelkeztünk, könnyeztünk... emlékeztünk: Bukarest ötvenes esztendők... Ifjúmunkás... Romániai Magyar Szó... Falvaknépe... Valaki már örökre hiányzik a közös találkozókról... Míg gyülekeztünk, szatmáriakkal Szatmárról emlékeztünk: szerkesztők-szerkesztőségek... tabak-bári disputák... ötvenhat... szekusok... kizárt párttagoknak nem köszön már senki... Micsoda idők! Minő életutak! „Tebenned bíztunk..." A ravatalról lassan leemelték az összmagyarság égtartó emberének földi maradványait rejtő koporsót. Kortársak, barátok vitték utolsó útjára Géza bácsit. Elöl, jobb oldalon a zömök testalkatú szatmári író vitte a koporsót. Mikor elhaladtak mellettünk, mi, szatmáriak fájdalomtól meggyötörten pillantottunk egymásra: „Szent hely ez a temető. Mindenkit befogad ő..." Egy pillanatra úgy éreztem akkor, hogy ismét óhazánkban, a vasútállomás melletti református temetőben járunk, ahova évtizedeken át azért is mentünk temetésekre, mert ott anyanyelvünkön, jó hangosan énekelhettük:, Jövel Szentlélek Úristen"... Miért állítja a cikkecske szerzője, hogy „Szatmárról... senki..."Ezen elmélkedek már jó ideje az esztergomi Városi Könyvtár olvasótermében és várom, hogy valaki segítsen a Páskándi-kötetekhez jutnom. De vajon van-e, vannak-e ilyen kötetek eme „határmenti kis városban"? Zsuzsa, a könyvtáros kissé rosszallóan néz rám, amikor kételyeimnek hangot is adok. Aztán csak szedi, számolja a Géza kincseket érő alkotásait egy, kettő, három, négy... Mindkét karja teli már, átveszem tőle, de még mindig van néhány könyv a polcon. Már a hosszú asztalnál jegyzem a kötetek címét: Erdélyi triptichon, A sárikás anyós, A szalmabábuk lázadása, A szörnyszülött, A szabadság színeváltozásai, A rejtekhely, Távollevők, Diákbolondítók, Lélekharangok, A sir rablók... Versek, elbeszélések, párbeszédek, drámák. Micsoda mennyiség! Szinte mérhetetlen minőségi Egynéhány művet még „hazulról" ismerek, de igen sok az áttelepedése (1974) óta kiadott könyv. Van hát miben búvárkodnom, mit lejegyeznem. Ezért aztán csak többszöri szólongatás után reagálok a mellettem, időközben helyet foglaló ifjú olvasó kéréseire, aki az iránt érdeklődik: mit kezdek ezzel a sok Páskándi-kötettel? A kérdésen magam is elgondolkodom. Hallgatok. Az ifjú töri meg a csendet. - Nagy író volt - próbálja megszerettetni velem Páskándit - jó ideje olvasgatom műveit de van, amit még nehezen értek meg egyszeriből... Még mindig nem oldódok, csak hallgatok, mikor az ifjú szomszéd kijelenti, hogy nagyon szerette volna megismerni a szerzőt egyesmás dolgot megkérdezni tőle. Erre válaszolva mondtam el, hogy én ismertem. Mi több: egyazon tájon születtünk s a román fővárosban kezdtünk tollforgatásba. Ebből következett hogy azon a délutánon hiába állt előttem a halomnyi Páskándi-kötet. Kérdés kérdést követett a fiatal olvasó részéről: - Hol az a Szatmárhegy? - Hogy élt, miket mondott, milyen barát tudott lenni, miért ült annyit börtönben, kik voltak eszményképei, van-e még kiadatlan műve... Mindent akart tudni Páskándi Gézáról ez az esztergomi fiatal olvasó. Amire tudtam, válaszoltam, mert úgy éreztem: azon a két esztendővel ezelőtti szomorú napon csak a szerző porhüvelyét temettük el. Alkotásainak szelleme itt él s hódít közöttünk. Ennek pedig nincsen városa, tája, országa, határa. Páskándi Gézát nem lehet ilyen „keretek" közé szorítani, hagyatékként osztani. Innen, Szent István városából, Esztergomból üzenem hát a Partiumba, Szatmárnémetibe és környékére: Páskándi Géza szelleme halhatatlan, itt él, hódít, figyelmeztet, jóra tanít. Nemcsak kortársai, fiatal olvasói is egyre többen vallják: ő valóban az összmagyarság égtartó embereként bizonyította, hogy az összmagyarságnak, a világirodalomnak alkotott örök, halhatatlan műveket. Kiss József Sárándi József versei CSŐSZÖK A TILOSBAN Tombol a nap zuhognak a kifent sugarak zölden parázslik a táj tilosba lépnek a csőszök vándorok osztanak igazságot fütykösök suhogjatok! NAPFORDULÓ Harminc éve temetnek a faluban ahol élek Viszek én még virágot a sírotokra gondoltam -. /Kitalálták rólam s terjesztették hírét a halálos betegségnek./ Kinn porladnak azóta szinte mind a káposztáskertben hanyatt engem meg barnára süt s jókedvvel tölt el a leghosszabb tavaszi-nyári nap. augusztus 29-én, pénteken 15.30 órakor Kass János grafikusművész nyitja meg a Várszínházban. (Kedvezőtlen időjárás esetén a Vármúzeum Rondellájában.) A kiállítás szeptember 28-áig két helyszínen: a Vármúzeumban és a Keresztény Múzeumban tekinthető meg. Az 1993-ban életre hívott esztergomi szakbiennálé szervezőjének, Virág Jenőnek, a megyei önkormányzat főtanácsosának szívességéből elsőként közölhetjük az idei díjazottak névsorát: Bukta Norbert, Bikácsi Daniela, Haász István, Gojnich Erzsébet, Gallusz Gyöngyi, továbbá Szurcsik József, aki Esztergom város díját nyerte el. Megkaptuk a katalógus-szövegek közül Lóska Lajos zsűrielnök kéziratát is. Két díjazott művész bemutatásától idézünk: „A tárlat meglepetését kétségtelenül a fiatal és még szakmai körökben sem igazán ismert Bukta Norbert lapjai jelentették, aki 1955-ben fejezte be Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolán a mesterképzőt, melynek jelenleg tanársegédje. (...) A középgenerációhoz tartozó Szurcsik József következetesen építi egyéni - úgy metafizikus, mint szürrealista - művészetét. Festett vagy rajzolt lényei egyszerre tárgyak és emberek. Az elmúlt két esztendőben például fekete hátterű képsorozatot alkotott emberfejű spaklikból, korábban emberfejű halakról, míg legutóbb a Várfok 14 Műhelygalériában emberarcú kezeket ábrázoló festményeket sorakoztatott fel. Szurcsik sajátos kifejezésmódjában készültek az Esztergomban bemutatott pasztelljei is. E művei is fejek, de vastag papírkartonból kivágott sziluettek, melyek egyszerre illuzionisztikusak és térben jelentkezők. A Csapda I. (1997) fejjel ellátott meanderinotivumra emlékeztetően feltekert szögletes falu labirintus-oszlop, míg a Csapda szintén profilból ábrázolt feje van." (Lásd az itt közölt felvételen.) II. (1997) spirál alakú cső labirintus, melynek A Leányváron élo író legutóbbi verseskötete (Ingyenese- Kiss József 1990-91-ben lapunk belső munkatársa volt. lekvés) 1995-ben jelent meg. Most előkészületben lévő, vár- Tavaly a Magyar Nemzet riportpályázatán 3. díjat nyert. Idén hatóan ez év végén megjelenő új kötetéből adunk ízelítőt. 70 éves, a fenti közléssel ebből az alkalomból is köszöntjük. AIII. ORSZÁGOS PASZTELL BIENNÁLÉT