Esztergom és Vidéke, 1996

1996-02-29 / 9. szám

1996 /1 I D O -MU - H EL Y VII. 1944 karácsonyán a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Mária-Valéria hidat, elvágva ezzel a Párkány és Esztergom közötti összekötetést Pótlására 1945 tavaszán a Vörös Hadsereg katonái egy ideiglenes pontonhidat emeltek. Ez elsősorban hadászati célokat szolgált: az átmenő forgalom több mint 80 %-át orosz harci járművek bonyolították le. Őrzését szovjet katonai személyzet látta el, melynek feladatai közé tartozott a fahíd hajók előtti megnyitása, majd újrazárása is. A létesítmény fenntartási költségeit az orosz parancsnokság teljes mértékben a magyar félre, éspedig Esztergomra hárította, a csehszlovákokat nem terhelte kötelezettség. Városunknak kellett gondoskodnia a gyorsan elhasználandó faanyag pótlásáról csakúgy, mint a folyamatos karbantartást éjjel-nappal végző húsz napszámos és két ács fizetéséről. Mindez jelentős terhet rótt az amúgy is elszegényedett, lebombázott településre. A nehézségeket csak fokozta az egyre gyorsabb ütemű pénzromlás: a híddal kapcsolatos kiadások júniusban még „csak" 4-6.000, augusztusban már több mint 7.000 pengővel terhelték naponta a városi pénztárat. Az összköltség már ekkor elérte a 350.000 pengőt, ebből 112 ezret a központi költségvetés utólag megtérített A legnagyobb gondot a deszkák beszerzése jelentette a város számára. Mivel a saját készletek már nyáron elfogytak, vásárlásra pedig nemigen volt mód, így nem maradt más hátra, mint a bontásból származó faanyag újbóli felhasználása. Ha akadt is nagy ritkán vételi lehetőség, az árak szinte megfizethetetlenek voltak. Koppányi Imre esztergomi asztalosmester panacsökkentve ezzel az utasforgalmat. Nem hozott lényeges javulást az sem, hogy a napszámosokat politikai foglyok, internáltak váltották föl, hiszen az ő élelmezésük is tetemes összegbe - augusztusig 72.000 pengőbe - került. Miközben városunk vezetése dr. Hajdú György polgármesterrel az élen - egyre sürgetőbben kérelmezte a híd állami kezelésbe vételét, az esztergomi Államépítészeti Pontonhíd a Nagy-Dunán 1945-ben tanak, ami méltánytalan, s az egyenlő elbánás elvét sérti." A csapatok átvonulásának befejeztével a szovjet katonai parancsnokság szemében a híd elveszíthette korábbi stratégiai jelentőségét és fölöslegessé vált, mivel a magyar kérelem hamarosan meghallgatásra talált Hogy pontosan mely napokon került sor a bontásra, nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy 1945 októberének utolsó hetében az ideiglenes pontonhíd már nem létezett.. Balogh Béni szólta egy ízben, hogy 1945 májusában 42.000 pengőért 10 m

3 fát adott el a városnak, de a pénzt még októberben sem kapta meg, pedig a faárak azóta a tízszeresére emelkedtek... A veszteségek csökkentése érdekében, még tavasszal, a polgármester hídvám bevezetésével próbálkozott: május elsejével kezdődően a gyalogosoknak oda-vissza 10, a kocsival közlekedőknek 30 pengőt kellett fizetniük, a szovjetek továbbra is ingyen kelhettek át a Dunán. A kiadások - mint láttuk még így sem térültek meg, mivel a csehszlov ák határzár bevezetése rövidesen véget vetett az élelmiszerbeszerző utaknak, minimálisra Hivatal a létesítmény elbontását javasolta a felsőbb szerveknél. Ez utóbbi álláspont mellett szállt síkra a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium is, amikor 1945 szeptember 15-én levélben kérte a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot rendelje el a pontonhíd elbontását Indoklásként felhozta, hogy „a közúti forgalom igényeit egy motoroskomp is ki tudná elégíteni, a hídfenntartásával kapcsolatos kiadások sem a forgalommal, sem pedig az életbeléptetett vámszedés útján befolyó jövedelemmel arányban nem állnak és a (párkánynánai) Cseh-Szlovák érdekeltség részéről a fenntartáshoz semmiféle hozzájárulást nem nyúj.és azóta? Hírünk a Duna balpartján (Népszabadság. 1996. február 9.) Pozsony kifejti műkincskövetelését Szlovákia egy csereügylet keretében a közelmúltban hazahozatta Prágából a bajmóci várkápolna oltárképeit. Ezt követően még hangsúlyosabban vetették fel Pozsonyban a határokon túl, így Magyarországon fellelhető, megítélésük szerint szlovákiai eredetű kultúrkincsek visszaszerzésének gondolatát. Mire alapozzák igényüket, és melyek lennének a szóba jöhető tárgyak? - erre kerestük a választ a szlovák kulturális minisztérium illetékesénél, IvanMorónál, aki - államtitkár-helyettesi rangnak megfelelő- főigazgatói beosztásban felügyeli a területet. (...) - Hogyan és mikorra készül el azoknak a műalkotásoknak a listája, amelyekre igényt formálnak. - A munkába bevontuk az összes érdekelt múzeumunkat, és azokat a művészettörténészeket, akik érdemi információkkal rendelkeznek. Az elvitt értékeket nagyjából két részre oszthatjuk: az első csoportba azok a műtárgyak tartoznak, amelyeket a magyar millenium ünnepségeire gyűjtöttek össze és állítottak ki Budapesten, a másodikba pedig a később elszármazottakat A millenniumi megemlékezésekre főleg a Szepességből, a Garam mentéről, Selmecbányáról, Körmöcbányáról, Besztercebányáról és környékükről szállítottak műkincseket Magyaroországra, s ezek nem tértek vissza a kiállításról. Egyaránt voltak köztük egyházi és világi eredetű tárgyak. Most is több szepességi oltár található a budapesti Nemzeti Múzeumban, a Nemzeti Galériában és más magyar gyűjteményekben. A trianoni békeszerződés pontosan megszabta a visszaszállítás kötelezettségét és feltételeit. Ámde az első Csehszlovák Köztársaság idején ez ügyben semmi nem történt, mégcsak nem is tárgyaltak róla. A II. világháború idején, egészen pontosan 1941-ben és 1942-ben Szlovákia tárgyalt ugyan Magyarországgal, s ki is jelöltek néhány célt, de megállapodás nem született. A háború után a párizsi békekonferencia újból a kötelezettségek közé sorolta a kulturális örökség rendezését. 1949-ben a csehszlovák és a magyar kormány valóban konstruktív tárgyalásokat kezdett, amelyek eredményeként elfogadták az úgynevezett csorbatói jegyzőkönyvet. Ebben egyértelműen meghatározták a visszatérítéssel kapcsolatos teendőket - Konkrétan? - Pontos listát állítottak össze a műtárgyakról, az állami levéltár polcain 14 métert tesz ki a iratkötegek hossza. Ezeket azonban át kell tanulmányozni, hiszen az akkori szakértők már eltávoztak közülünk, tehát idő szükséges ahhoz, hogy újból ,gépben legyünk". A 60-as években ismét életre hívtak egy bizottságot a csorba-tói megállapodás megvalósítására. 1967-ben a szlovák fél átengedte a rév komáromi megyei levéltárat a magyaroknak, akik szintén tettek válaszlépéseket, de hogy pontosan mit adtak át, arra nem tudok válaszolni, az aktusnak is inkább ajándék formája, jelképértéke volt Ezután következtek 1968 ismert csehszlovákiai eseményei, amelyek után végképp megállt minden a kultúrkincsek ügyében. Ugyanakkor én úgy vélem, hogy a jószomszédi kapcsolatokhoz elengedhetetlen az ilyen problémák rendezése. Még azt is felajánljuk a magyar félnek, hogy a nálunk eltemetett két jeles történelmi alakjuk, Rákóczi és Thököly maradványait - előbbi Kassán, utóbbi Késmárkon nyugszik - vigyék el Magyarországra és ott temessék el. Mi ugyanakkor érdeklődünk Monomachosz koronája iránt amelyet a Nyitra mentén találtak meg. Ezt Magyarország hivatalosan megvásárolta, mi csupán ennek egy másolatához szeretnénk hozzájutni. - Visszatére a műtárgyakhoz, meg tudna nevezni további alkotásokat is, amelyek Magyarországon találhatók, de szlovák részről igényt formálnak rájuk? - Hát ilyen például - nem is tudom pontosan, hogy az esztergomi Keresztény Múzumban vagy a budapesti Nemzeti Galériában lelhető-e fel - egy XIV-XV. századbeli gyönyörű szarkofág, amely Garamszentbenedekről került el. De emlékeztetnék több oltárra is, amelyeket a szepességi templomokból vittek Budapestre a millenniumra. Ha jól tudom, 17 ilyen oltárról van szó. Ám inkább nem sorolnám, mert jónéhány munkatársunk még dolgozik a listán, ellenőrizetlen adatokat pedig nem szívesen mondok. Ezért is vennénk jó néven, ha betekintést nyerhetnénk a budapesti archívumokba, amelyek anyagának ismeretében számos vitának lehetne elébe vágni.(...)