Esztergom és Vidéke, 1996

1996-12-19 / 51-52. szám

Karácsonyi rege ha valóra válna, Igazi boldogság szállna a világra... (Ady) ESZTERGOM 1996. dec. 19.-51-52. szám WÍSÍSSÍS::íftWSSSíSSftSS^^^ * POLGÁRI LAP * és VIDÉKE Ára: 50 Ft Mii n * ül rVI |ff|| T 3fn W — 'Esztergom város polgárainak 6ékgs, Boldog /karácsonyt, sifórefáengazdag új évet kívánok^! polgármester r Megalakult az Emlékbizottság A Magyar Köztársaság konnánya az 1089/1996-os határozatával 1000 éves ij államiságunk megünnepléséről, közéleti és társadalmi személyekből álló emlékbi­i zottság létrehozásáról intézkedett. 1996. december 10-én a Parlament delegációs ji termében hivatalosan is megalakult az emlékbizottság, melynek vezetője a köztár­i; sasági elnök, társelnökei a miniszterelnök és a Parlament elnöke. Tagjai sorában található városunk polgármestere, dr. Könözsy László is. Az alakuló ülésen Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter előter­jesztését követően megvitatták az államalapítás millenniumának tervét, valamint a rendezvénysorozat alapelveit.Az Áipád-kon nemzeti örökségünket felújító, új nemzeti kulturális értékeket létrehozó programok, az 1000 éves történetünk pozitív ij értékeit bemutató hazai, illetve nemzetközi rendezvények, rendezvénysorozatok íj célja, hogy méltóképpen emlékezzünk Szent Istvánra, a magyar és egyetemes történelem kivételesen nagy egyéniségére. Kiemelkedő fontosságú nemzeti és ij egyházi ünneplésünk azonban nem jelenthet öncélú múltbafordulást. Szükséges, hogy az államalapítás és egyházalapítás önértékeit megfelelően hangsúlyozó múlt­batekintés jövőorientált értelmezéssel és tartalommal azt is kiemelje: 1000-ben Magyarország végérvényesen a fejlett Nyugathoz kötötte sorsát, s történelme során jj - a nem önmaga által választott, hosszabb-rövidebb kitérőktől és kény­i: szerpályáktól eltekintve - annak szerves részét képezte. A jelenlevők a millenniumi ünnepségek sorában kiemelték Esztergom különle­ji ges szerepét - amit polgánnesterünk megfelelő érvekkel alá is támasztott, sőt ij Göncz Árpád államelnökünk is kihangsúlyozott az Állami Operaházban rendezett ünnepi hangverseny előtt mondott beszédében. Esztergom mellett jelentős szerepe lesz a millenniumi rendezvénysorozatban a másik királyi városnak, Székesfehérvárnak is. Éppen ezért célszerű Székesfehér­jj várral együtt közös programtervezettel megjelenni. Az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat a közeljövőben kezdi meg a két város ,„.,vi polgármestere dr. Gedai Istvánnal, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójával. Ha hó lepi a várost, döbbenetes a csönd. A fehérség önmaga fényes lázától világít, még éjszaka is. Nappal kékesen szikrázik. A köd elosz­lik délelőtt, de nem sokkal ebéd után visszatér. Mintha el sem ment volna. Lehet, itt lapult az árnyékokban, örökzöld bokrok ágszövetében, ned­ves domboldalakon? Az a nap csak látszólag olyan, mint a többi. Munkanap, de fenyőszagú. Tűlevél és gyanta illata leng, együtt a harangszóval. Valahol orgona szól, ezüstös gyermekhang repül az ég felé. A nyüzsgés csillapul, a zajok elhalnak. Mire beáll a homály és a máskor vészterhes szürkeség - itt szelídülni lát­szik a világ darabja. A folyó beleolvad a semmibe. Ott van, de nincs. Ilyenkor az uszályokat vontató hajók dübörgése sem hallatszik. Az élet megtorpan, bár valahol a ködtakaró alatt, hó közepette zajlik tovább. A ház­tetők beleszürküllnek a közeledő éjszakába. Előbb eltűnnek a szem elől, aztán sárga lámpaszemekkel bukkanak elő ismét. Az ablakokban piros, kék, fehér, zöld lámpács­kák. Karácsonyfák, lámpafüzérek, csillagszórók. Aki most az utcán megy, nagyon szomorú lehet. Ha csak nem hazafelé tart. A hajléktalan testét ilyenkor nem csupán a rongy alá lopózó hideg rázza. Valami készülődés van a levegőben. Örömteli itt, szorongó amott. Gyennekien úszta várakozás és gond­felhó sűrűsödése. Indulatok higgadása kályhamelegben, sütemény-hangulatban. Ajándékok papíija zizzen. Lassan eltávolodik minden. Egyik év vége, egy másik kezdete. Egy este, amikor alig kerül szóba pénz, harag, halál. Inkább a távollévők neve hullik bele a várakozó csöndességbe. Karácsony a régi városban. Amilyen az ősidők­ben nem lehetett, ünnep sem lévén. Amilyen az idegen uralkodók alatt sem sokszor sikerült. Kará­csony, amilyen mostanában lehet. Szegényes, csen­des, mégis reménykedő. A parton halkan csobban a víz, pedig a vizén semmi sem mozdul. Kőkeményen hallgat a móló, Nemere István: Esztergomi karácsony betonszagú a foltozott gát. Árnyék lett a híd, a csonka. Még mindig az. A túlsó parton apró neszek, mintha madár kiáltana. Szél fut a vizén, szellőlábak habtalan érintése, képzeletbeli tajték csap fel. A Víziváros megbújik a Vár alatt. Egykor fenye­gető falak szelídültek félig rommá, kivilágított templommá. A zöld kupola akárha repülne, szürke felhőégből éjfekete sötétbe, tán az űrbe. Mégis itt marad, része a városnak. A hangulatnak. A Szenttamásról messzire látni. Messzi estéket, távoléjszakát. Nyugaton tán még világosabb az égbolt - vagy csak úgy hiszem? Fáradó tekintet kémleli-képzeli a tájat. Pedig a homály lassan éjjé sűrűsödik és a tornyokat sem látni jól. A hideg átnyargal a dombon. Fák nyögnek fel, lombtalanok, hát ők is fáznak. Ösvények kavicsa csikordul, hó világít, minden­nek ellenére. Az Aranyhegy házai ablakpontokkal sárgállanak, messzebb a város végetér valahol egy síkon. Magasan fölötte tornyok világítottak régen. Ma meglapulnak, részei az éjszakának. A hegyek ott délen elnyúlnak, akár a fáradt állatok a nyári nap vegen. És úgy maradnak, talán karácsonyig. Innen nézve olyan békés a város. Zajait magába fojtja, puha hórétegbe temeti. Kémények füstjét hozza a szél, el-eltépve a kékes szalagot. Kutya ugat, csak ő egyedül - aztán mintha megijedne a magányos hangtól, elhallgat hirtelen. A csönd ekkor előkúszik, tengerként telítődik, mind magasabbra tart. A házak várakozva hallgat­nak. Valahol csengő szól. Gyertyák lobbannak fel, hogy aztán nyugodtan tükröződjenek fényes gyer­mekszemekben. Gondoktól még nem gyötört kis testekben ömlik el a bizonyosság boldogsága. A város mintha úszna a jószagú, szelíd éjszaka hangulatában. Hatalmas hajó az el-eltűnő halvány fény között, itt van még, de már alig. Velünk együtt halad az idő megfoghatatlan, mégsem félelmetes sodrában. És a magányos harangszó olyan, akár a horgony - megállítja egy pillanatra, aztán megsza­kad. így ismét elengedi, és hajózik tovább csönd­ben, csöndben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom