Esztergom és Vidéke, 1996

1996-08-01 / 31-32. szám

6 Esztergom és Vidéke 199$. augusztus 1. Japán köszönti az 1100 éves Magyarországot Kiállítás a Rondella Galériában Érzelmi és gondolati gazdagodást jelentett számomra Japán tisztelgése hazánk 1100 éves múltja előtt. Július 26-án a Nagoya-i Művészeti Egyetem művészeinek alkotásaiból nyílt tárlat a Budai torony melletti kiállítóteremben, melyet Tanaka Yos­hi Tomo, Japán magyarországi nagy­követe ajánlott a megjelentek fi­gyelmébe. Többek között elmondta, hogy számos japán személy és szer­vezet is részt vesz az ünneplésben a magyarokkal együtt, s ez megtisztelő öröm a számukra. Akiállítás azt jelzi, hogy az igazi művészet nyelvén min­den nép megérti egymást. A zene és a képzőművészet kapocs a népek kö­zött, megszünteti a távolságokat, le­győzi a félreértéseket. Ehhez a gondolathoz kapcsolódott dr. Amon György, Esztergom város alpolgármestere, aki a Dunakanyar Művészeti Nyári Egyetem tevékeny­ségét említette példaként, valamint az Európai Gitárfesztivált, melyen nem egy japán résztvevő jelenléte emeli a színvonalat. Az alpolgármestert kö­vetően dr. Gedai Zoltán, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, valamint a na­goyai egyetem rektora is köszöntőt mondott. Mint megtudtuk, az igazi, élő kapcsolat ma is Both Lehel pro­fesszor személye, aki két évig tanított zongorát Japánban. A kiállítóterem különös hangulatú alkotásokkal fogadja a látogatót. A nagyméretű plaster képek tulajdon­képpen hagyományos japán írásjelek, melyek magukba foglalják stilizált formában az ősi életfa-ábrázolást. Az élet sokszínűségét, formai gazdagsá­gát megörökítő fotók valójában ezüs­tözött nyomatok, melyek a környező világ lenyomatainak tekinthetők. Feltűnik az egyetemes keresztény goldolkodás megjelenítése is egy-két collage képen. AGiotto nyomán meg­fogalmazott gondolat evangéliumi: legyen vége a világ álmos időszaká­nak. Az angyalok sikoltó trombitáira hiteles választ ad korrodált rézből ké­szített kereszt-forma, melynek „kor­pusza" egy sárgaréz zárfoglalat. Az örök érvényű létkérdések kulcsa, mint válasz a mi kezünkben-lelkünk­ben van. Rajtunk áll, hogyan élünk vele, hogyan értelmezzük. A kiállított tárgyak úgy egyesülnek egy egységes értékszemlélet szerint, mint egy végtelen hajóhíd. A csóna­kok fölött átívelő palló valóságosan bejárható, akárcsak a két ország kö­zött húzódó bizalom és elmélyülő ba­rátság. A mesterzongorának az est végén felcsendülő hangjainál - a tisz­telgő ünneplés közepette - tökélete­sen éreztem: jó magyarnak lenni! Maier-Kránitz A kockázat felelőssége,,. Június 9-én nyílt meg és augusz­tus 20-ig látható Prokop Péter festőművész tárlata a Keresztény Múzeumban. Ebből az alkalom­ból közöljük a művész „vallomá­sát" önmagáról és művészetéről. Valamikor a fiatalokat szívesen lel­kesítettem művészi pályára. Lehet ­mea culpa - hogy némelyikük miat­tam lett boldogtalan. Nem érték el fantáziáló álmaikat. A célt látták, de a hozzá vezető eszközökben megtor­pantak. Ma óvatosabban hümmögök, mert háromnegyed század tapasztalata után bizonyossá vált előttem, hogy a tehetség nem elég. A legnagyobb sem. Konok kitartás és szorgalom még fon­tossabb. A rászánás ráadásul totalitást igényel. Azaz: mindent bele a jelszó. Érte kell áldoznod minden lélegzé­sed. Most utólag jobban értem fölötte­seim félelmét, amikor festő szándéka­immal előhozakodtam. Vagy pap, vagy művész. A kockázat felelőssége izgalmas rizikó. Utólag a gyakorlat bizonyította: igaz is, nem is. Általában sémákban gondolko­dunk. Pedig a paptudós szolgálata is jelentős, noha nem falusi szintű. Nem tagadtam meg apostolságom, ha ere­deti módomon, a magam útjain oldot­tam föl. Egyenesen szerencsésnek tartom, hogy a háttérből sunyi módon a belém ivódott ideálok sugallták al­kotó kezem. Meg kellett maradnom ábrázolónak. „A festészet utáni" kor ajánlatait nem öltöttem magamra, mely a tiszta művészet nevében kizár minden gon­dolatit. Pont a kifejezés érdekessége sarkall. Az eltúlzott formák harsonása után kutattam. Leonardo megmarad művésznek, ha szent témákkal is fog­lalkozott. Rembrandtnak utolérhetet­lenek bibliai témái. Gondoljunk az este költészetével párosított eminausi jelenetre. Az expresszionizmus számtalan le­hetőségein keresztül, meg nem szűnő játékossággal, állandóan fölfedeződő meglepetésekkel kerekedett egybe hétezer képes életművem. Az „úgy, ahogy más nem" -re persze mindig is állhatatosan törekszem. A megszokott nyafogós, bájoskodó fölöttesség ellen harsanó kimondásokat helyettesítet­tem. Utolsó ecsetgrafikás korszakom­ra hivatkozhatom. A szerkezeti tündöklő mobilok el­bűvölően szépek bár, de mit kezdhet­nék velük. A sokféle kísértéstől tudatos ellenállással szabadultam meg. Andreottit megkérdezték: volt-e életében büszke arra, hogy olasz? El­merengve válaszolt: igen, mikor egy afrikai misszióban két szép fiatal apá­cát mutattak, akik Róma helyett bél­poklosoknak szentelték életük. Nemrég temettük Kalocsán gyer­mekkori barátomat, aki negyven évig cigányfaluban pazarolta el életét. Végínségben, de megtörve nem, maga is. Megrendülve ejtettem rá gö­röngyömet a hűség és kitartás kopo­sójában nyugvó példaképre. Nagyobb volt a fényeseknél, akik sírját körül-állták. Föláldozta akaratát a haláláig. Hozzá képest senki sem vagyok. Bűnbánattal verem mellem, s kere­sem kibúvóimat. Példája Rómában sokáig bántott. Fra Angelico kriptájá­hoz jártam, válaszolja meg kétségei­met. Tényleg renegát vagyok? Ő is ecsetre tékozolta életét. De talán nem hiába. Baráttársainak, kik tán nagyhangú szónokok voltak, föld tömte be prédikáló domonkos száju­kat. De aki hűtlen lett a szószékhez, s helyette szentszéket rótt kolostorfa­lakra, oltárokra, bizony még ma is, sőt századok múltán is mondja majd, mi lelkében élt. Nemcsak egy közösség­nek, templomba járó híveknek, ha­nem az egész világnak, kik mint méhek a virág mézére rajzanak néma, de beszélő fatáblái és freskói elé. így nyugtatott meg tömegsírjából, ahova a többi pestisessel együtt ke­rült, a színekkel és lágy formáival ma­gát közlő szent. Igaz, nem harsogtam tele-templomokban, nem buzdítot­tam lelkigyakorlatos emelvényekről, de százszámra szétjuttatott rajzaim s tizenkét könyvemben gyűjtögetett el­mélkedéseim több kézhez és fülhöz eljutnak, mintha Ordason időztem volna el posztomat. A föltálalt semmi­ségek, a hétköznapok egyszerűségei, melyeknek értelmét bogozgatom, számosabb olvasónak férkőzhetnek szívébe. Ha végleg föld alá némultam is, itt-ott valahol még föllapozzák írá­saim. Váratlan stílusom szokatlan té­máinak horgára majd későbbiek is fönnakadnak, míg emberhalász mi­voltom munkáim által tovább folyta­tódik. Ó, nem a gőg henceg most belőlem, csak az önvédelem. A kockázat nem romlott teljes sikertelenséggé. Társa­im úgy, én így, de egyformán iparkod­tunk. Lustasággal nem vádolhatnak. Igaz nem munkának, hanem élvezet­nek számított tevékenykedésem. Még erőltetett szorgalomnak sem nevezhe­tem a hajrám, mellyel engesztelhet­tem volna félrecsúszásomat. Gyako­roltam a tanácsot: olyan munkát vá­lassz, amely kedvedre van, s nem fogsz dolgozni sohasem. Kik féltettek nem ajánlatos, veszé­lyes pályám miatt, utólag, remélem, megbocsátanak. Vakmerőségem köz­ben - ellenzős ló módjára - csak a kitűzött irányban vágtattam. A tréfa szerint az egyszeri pap, aki aggódott az égi nagykapu előtti talál­kozástól, kakast rejtett köpenye alá, hogy az esetleg útját álló, tiltakozó Péternek föllibbentse a kukorékolós madarat. Szívvel végzett gyöngesé­geimmel szemben hátha elnézőbbek lesznek az odaföntiek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom