Esztergom és Vidéke, 1996

1996-07-18 / 29-30. szám

Esztergom es Vidéke 1996. július 18. 18 Petőfi Sándor egykori jelenlétei, majd lapunk szellemi atyja, Kőrösy László munkássága után jóbarátja, gyermekidei és érettebb korú olvasmányaim kedves és kitűnő Íródeákja, a Párkánynánán született, városunk Szent Benedek-rendi fógymnasiumában maturált bejáró (1879), Sebők Zsigmond (1861. szept. 22. -1916. jún. 6.) bőséges termésű és sikerekben sem szűkölködő életművére, amelyet alig hatodfél évtizedével a feledésre mindig serény „utókorra" hagyott. Diákkorában gyakran fordult meg a szülőfalu és az iskolaváros között ívelő hajóhídon, amelyet érzékeny és emberközeli, „csöndes, halk és elmélázó szomorúsággal" (Schöpflin Aladár), ízes magyarságú ,jiovellaszimfóniáiban" sokszor megénekelt Tőle tudom, hogy ez a bonyolult vizi alkotmány „a püspök birtoka" volt, az átkelni szándékozókat „cédulaház és réház" fogadta és várta a partokon. Középütt Szent János házikója óvta, a túlnani oldalról Borz Mihály vámszedő és rékapitány bölcsessége irányította a híd gyalogosait és szekereseit, de a hajókét is a Dunán: időnként a házikó körül 2-3 szeletet kibontatott legényeivel, ameddig a nyílt vizén átpofékeltek a polgári (Pestbuda-Pozsony-Bécs) vagy éppen a gabonát és mindenfélét szállító gőzösök (A hajóhíd). Az ő embersége őrködött a hídon lévők békéje felett A nemesektől vámot nem kért a törvény szerint, de saját ítélete alapján a tanuló ifjúság sem fizetett - lenne hát tőle okulnivalónk. Pedig palotája ablakából a püspök is szigorral vigyázta a hídján történtekeL Telente a jégzajlást és a beálló páncélt a folyón, amikor a híd elemei a partok Felhőző derűvel emlékezem havában várták, a túlnani diákság meg a város szállásadóinál a tavasz közeledtét, az ismételt híd fektetést. Szívesen mesélnék kedvencem „élete folyásáról", adhatnék számot pályaadataiból. Pl. arról, hogy az ötödik tanévvégén mennyiségtanból javító vizsgára kényszerült, az érettségi után mégis „a természettan tanárának" készült a pesti egyetemen. Innen csábította el az újságírás démona, nomeg az Édesapa nélküli árvaságban maradt és így is népes család segítésének szándéka is. A jeles érdemű diák elbeszélései, karcolatai és tárcái előtt alig két esztendő múltán örömmel nyíltak meg a fővárosi és vidéki lapok hasábjai, a kiegyezés és a millénniumi idők pezsgésének friss hangú, a Kárpátoktól az Adriáig, a Tátrától az Al-Dunáig, minden városban gombamód szapora alapítású újságjai. Amelyekből a múlt búvárlódik ma is. Hősünk még Pesten Mikszáth Kálmán pártfogó barátságát élvezi. Szegeden Tömörkény Istvánét, amikor négy évre a Szegedi Napló redakciójába került (188487). Tőlük bátorítást és világlátást kapott, a szerkesztőségekben pedig mesteri fokon sajátította el az újságírás minden csínját-bínját és fortélyait. A kétkeziek iránti meleg együttérzése megvolt már előbb is. „... elbeszéléseiből a szegedvidéki tanyák világának képe kristálytiszta szépségekkel tükröződik..." az egykorú elemzés szerint. A századforduló tengermélyű irodalmi gazdagságában a novellista Sebők Zsigmond barátaival és kortársaival együtt (Eötvös Károly, Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Thury Zoltán, Ignotus, Bródy Sándor és mások) méltó helyet kapott „Mikszáth árnyékában", bár ma már inkább „az ijjúsági irodalomban általa vágott új csapás" feledhetetlen művészetet tartja számon „a nemzeti emlékezet". A remek mackócsalád (Macikú úr. Dörmögő Dömötör. Zebulon, Dorka és társaik) széles e hazában való kalandozásainak történeteit, amelyekből kellő emberséget és illő toleranciát tanulhatnának akár a mai gyerekek is. Az Én Újságom, majd a Jó Pajtás évfolyamaiból, a Filléres Könyvtár füzetkéiből és a Mülúbeck Károly ceruzájából oly feledheteüen rajzokkal megáldott vaskos albumokból egyaránt. Az emberré álmodott állatfigurák botladozásai és csínytevései régvolt gyerekkorom legélőbb olvasmányai között. „... Mackó úr és Dörmögő Dömötör alakjában Sebők Zsigmond a világirodalom páratlanul álló, kedves, víg, igazi magyar figuráit teremtette meg..." egyik lexikonunk összefoglalása szerint. ,,... gazdag képzelete, fordulatos meseszövése és ízes stílusa méltán emelte megalkotójukat a gyerekirodalom legjobbjai közé..." - vallja a legsúlyosabb irodalomtörténetünk. Es akkor nem szóltunk még az őket megillető módon „irodalomtörténeti forgácsairól", amelyek betakaiítatlanul lapulnak az Új wlHii^ • Mm idők és más folyóiratok évfolyamaiban. Hogy emberségéhez a családi fészekmelegből való kiválása után írónk kellő műveltséget és alkotói indíttatást az esztergomi tanáraitól is kapott, kár lenne feledni talán. Ifjúkorára pályája csúcsain, legjobb novelláiban is szívesen és elérzékenyülten emlékezik. Nem kevés írásában fel-feltűnik a Duna melléki ,£ouleur locale". Közel 60 kisebb-nagyobb gyerekkönyve és novella- vagy tárcagyűjteménye szemelgethető ki a szakmai breviáriumok adattengeréből, jó néhány írása az Esztergom és Vidéke- akkori lapszámaiban is megtalálható. Több okból emlékezhetünk rá tehát szeretettel: a kitűnő íróra, a város egykori diákjára és külön figyelemmel e lap „színeseinek" szerzőjére egyaránt És persze egyformán feledhetetlenül. bé A LIMES két utóbbi száma alig pár napnyi különbséggel érkezett (1995/4., 1996/12.). közös bemutatásukra az első megállapítás az lehet, hogy a szorító megkésettség riasztó árnya örömünkre eloszlott, a folyamat rendje helyreállt, kár lenne ismét felbillenteni. A második megjegyzés a nyolcadik évfolyamához érkezett „negyedéves megyei tudományos szemle" egészét érintheti: egy budapesti irodalomtörténeti tanácskozáson szóba került, és a tudomány ismert művelői egymás szavába vágva emlegették elismeréssel, az eddig megjelent 23 számban szinte mindenki talált a limesben a maga szánára értékes tanulmányokat. A témát az örök Jókai-kutató, Nagy Miklós egyetemi tanár tette a szünetben kávézó társaság asztalára „a komáromi szám" dicséretével, társai pedig a maguk érdeklődésének horinzonijáól emlegették korábbi emlékeiket. A ,Pozsony múltjára és a török korra" tekintő legújabb szám beszélgetésük idejében még nem kerülhetett az olvasólámpák alá. A sok szólamú panegirikuszt mellettük állva hallgattam csendesen, a társalgásba csak akkor kapcsolódva, amikor tőlem kívántak tájékozódni a továbbiak felől. Beavatatlanként nem tudtam kielégíteni kíváncsiságukat, és csupán dicséretüket fogadtam ene érdemtelenül. Ezúttal küldöm tovább a szerkesztőknek és a tanulmányok íróinak, tanúként említve, hogy élő és illő a figyelem munkájuk és munkásságuk iránt. Az ötletesen, és többnyire valóban érzékeny hiányok pótlására összeállított „tematikus számok" érdeme és érdekessége többszörös. Elsősorban az, hogy „a fókuszokkal" a hazai történelmi érdeklődés számára másutt elszórtabban adódó megjelenési lehetőséget biztosítanak. Gyakran nyitnak teret a határon túl élő kutatók írásának. Az utóbbi két számban már nemcsak magyaroknak, mint a Rév-Komáromból rendszeresen jelentkező Mácza Mihálynak, aki most az Aranyember modellje pályarajzát adja, vagy az Aradon élő Gliick Jenő adatközlésének 1848 ismeretlen, Esztergomot és Komáromot érintő dokumentumai közül. Szíves örömmel olvastam mellettük a szlovák nyelvű kutatók írásait Pozsony előző korszakairól. Eva Kcwalská „a történelmi Magyarország fővárosát" mutatja be, Elena Mannová pedig „a 19. századi pozsonyi német polgárság nyilvános ünnepeit", Peter Salner a város társasági életét 1919-1989 között. Mellettük a hazá Lukács László a Dunántúl és a Felföld közötti álandó kapcsolatokat, a szlovák-ruszin-magyar népmozgást és árucserét ide-oda a történelem során, Mezey László Miklós pedig a két háború közötti felvidéki magyar könyvkiadásban „az. irodalmi koncentráció kudarcát", egyben az eleven kisműhelyek sikereit. És bizony kitűnik az említett tanulmányok „összhatásából" is, hogy a legalább négy nemzetiségű váos és vidék polgárá nyugalmas békében éltek a közös történelem során, mind zajosabb ellentéteket majd a század „ordas eszméi" által felszított gyűlölet teremtett, a felizzó nacionáizmus forrásai, szervezetei és tüze számára sziládnak tűnő áapot az itt élő csehek és németek, magyarok és zsidók iránt. Elvakultan következetes kegyetlenséggel (pogromok, kitelepítések, elhurcolások, menekülésre kényszerítés) fonnáva a napjánkra már-már egynyelvű város korántsem nyugalmas köznapjait, fájdalmasan és riasztóan képlékeny arculatát. Csendes öröm tehát, hogy néhány korábbi történelmi kérdéskörben a mai szlovák és magyar, netán a német és cseh identitású kutatók visszapillantva egyetértenek. Feltehetően így a Komárom magyar nyelvű irodalmi múltját vizsgáló történészek is: előbb Fábri Anna egy itteni költőnő, Fábián Juliánná és Gvadányi József generális poétikai levelezését mutatja be sok versidézettel, Praznovszky Mihály ugyanígy Jókai és Mikszáth kapcsolatát, egy-egy apróbb kérdéskört (jubileum, érmészet, bélyegek) Püski Anikó, Vámosi László és Szénássy Árpád Jókai működése körül. Hermáim Róbert az 1848-as komáromi kormánybiztosokat, Acs Anna a komáromi Pap Kovách Gábor „ev. reform, püspök, kir. tanácsos, a magyar főrendiház tagja, 1848/49-iki magyar honvéd százados" életútját és irodalmi működését, aki a forradalmi Bécsből a pestbudai Eleiképek lelkes tudósítója volt. Ugyanebben a számban Sz. Dévai Judit Yiles János tatabányai bányágazgató pályáját és életkörülményeit írta le, Monostori Imre pedig a költő Kónya Lajos működésének kritikai fogadtatását elemzi az ötvenes évek szellemi vidékeiről. A kettős számból további figyelmet érdemel Hegyi Klára (Esztergom török őrsége a XVI-XV1T. században), Gecsényi Lajos (Komáromi és gútá polgáok áruszállítása az érsekújvári törököknek 1684/85-ben), kiemelten pedig Pálffy Géza gazdag forrásanyagra épített feltárása (Bottyán János életpáyájának néhány megoldatlan kérdéséhez) Gyüszi László (Csép és környéke a török hódoltság korában) helyismereti dolgozata után. Végül Szentgyörgyiné Markovics Ágnes történeti áttekintése a magyar jezsuita rend országos és esztergomi alakulásá'ól és működéséről a 18. század végéig, Kövecses-Varga Etelka bemutatója az esztergomi és környékbeli „barokk stílusú szakrális népi emlékekről". Szívesen nézegettem a kápolnák, káváriák, köztéri szobrok, útszéli és temetői keresztek és mások kissé túlzottan sötét fényképeit, néhányukra még gyerekkoromból emlékezem. A tanulmányokat illően gazdag jegyzetanyag és irodalomjegyzék kíséri rendszerint, gondot számomra csupán néhány írásmű, különösképpen a fordítások stílusának szürkesége, nyelvi igénytelensége teremt. A számok végén figyelemkeltő könyvismertetők, ezúttal Lukács László (Magyar helységnév-azonosító szótár, Paraszti élet a Duna két partján II., Órszerek könyve), Szállási Árpád (Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek 3-4. kötete, adattá 1000-1700 között) írásá. Fülöp Éva, Kisné Cseh Julianna, Kemecsei Lajos tatá múzeológusok pedig MohlAdolfmk, a későbbi győri apátkanonoknak a tatai plébánia történetéről újra kiadott könyvéhez fűznek értékes megjegyzéseket és gazdag adalékanyagot. Megadva evvel egy ismételt összefoglalás szilárdabb alapzatát. Gyanítom, a további építkezés is rajtuk áll. Ií-F.