Esztergom és Vidéke, 1996

1996-03-28 / 13. szám

1996. március 28. Esztergom és Vidéke 5 "...Pesten lakó esztergomi vagyok!" Kipke Tamás Táncsics-díjat kapott ERTEKEINK Kipke Tamás Farkaslakán, Tamási Áron húgával beszélget Kipke Tamás újságíró, az Új Ember főszerkesztő-helyettese márdus 15-én a Parlamentben vette át e magas kitüntetést. Esztergomi neveltetéséről, pályafutásáról munkatársunk, Pálos Imre kérdezte. - 1952-ben születtem Székesfehérváron. Nyolchónapos csecsemóként kerültem Esztergomba, ahol életem első tizennyolc evét töltöttem, érettségi után elkerültem onnan, életem nagyobbik felét tehát már nem ott töltöttem - mégsem lettem pesti. Ami igazán meghatározó az ember életéten, az az első másfél-két évtizedben történik, így nyugodtan mondhatom magamról: huszonhat éve Pesten lakó esztergomi vagyok! A Kis-Duna-part platánsora, a Szif

et, a Víziváros, a ferences templom és örnyéke meghatározó színhelyei az életemnek, máig visszatérő helyszínek novelláimban. (1995 karácsonyán jelent meg első önálló kötetem Lélektür címmel a budapesti Kráter kiadónál, Roncshíd című készülő regényem szereplői egy Víziváros nevű városka felrobbantott hídjának maradványai körül,bukkannak fel minduntalan.) Általános iskolai tanulmányaimat a tanítóképző gyakorió iskolájában, majd a Szatmári Irgalmas nővérektől einstandolt épületben, a József Attila iskolában végeztem. A ferencesekhez jártam gimnáziumba, ahol 1970-ben érettségiztem. Elsősorban ottani magyartanáromnak, az azóta atyai jóbarátként tisztelt és szeretett Teodóz atyának köszönhetem a legtöbbet azért, hogy a szavakkal való foglalatosság újságíróként a mesterségemmé, szépíróként pedig a lelkem üdvösségének ügyévé lett. 1970-ben semmi remény nem volt rá, hogy a ferenceseknél szerzett kitűVégtére is... a korábban megénekelt (Te Deum, Requiem?) Pór Antal téren jártam már korábban is. Magamban először 1943 tavaszán, friss gimnazistaként, a város önálló felfedezese során. Hisz' a közelben kezdtem a köztudományokkal való, manapság egyre szépülőbb emlékű ismerkedést. Az utca elején, amely a térre vezet A templomba eljuthattam volna már az első szeptemberi napon, de az ,Államilag segélyezett községi Szent Imre Gimnázium - 185T' (rézbe metszett kerek viasznyomó pecsétjét egy szemétkupacból kapirgáltam elő) Veni Sanctéit a ferenceseiméi tartotta rendszerint Ma már tudom, talán méltánytalanul, mert első igazgatója a közelibb szentegyház jeles plébánosa volt Kollár István, aki a heveskedő Petőfit lecsendesítette a maga ideién. Kóborlásomban megcsodáltam Csepreghy Ferenc emléktábláját ki ifjúságában itt lakott. Csak éppen azt felejtették márványba vésetni a széplelku ráemlékezők, hogy az ünnepelt népszínművek (A sárga csikó, A piros bugyelláris) írója itt még asztalosinasként koptatta a Halászok utcája a mainál remélhetően épebb macskaköveit ,,... A Tudomány csarnokába... nő érettségivel belátható időn belül bekerülhessek a bölcsészkarra, így apám realizmusára hallgatva, műszaki pályárajelentkeztem 1972 végéig az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Foiskolán tanultam. Tanulmányaimat abbahagyva 1973 márciusában kerültem az Uj Ember szerkesztőségébe újságíró gyakornoknak. Munka mellett végeztem egyetemi tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Máig első munkahelyemen dolgozom: 1990 óta főszerkesztő-helyettesként - Újságírói hivatástudatát mi vezérli? - A ma 60 ezer példányban megjelenő katolikus hetilap ars poeticája szerint az egyházat kívánja szembesíteni a vüággal és a világot az egyházzal. Az egyház ebben az értelemben nem a főpapságot nem az „egyenruhát viselőket" (a papságot) és nem is a templomba járó híveket jelenti csupán: hanem Isten egész népet - ki mondja meg, hogy ki nem tartozik bele ebbe... Tehát ez a megjelenésében és munkakörülményeit tekintve szerény, eredményeit tekintve önmagával elégedetlen újság az Evangélium örömhírét kínálja fel mindenkinek; és - egy húsz évvel ezelőtt Tatabányán tevékenykedő fiatal pap által megfogalmazott követelményt magáévá téve - hitelt érdemlő tudósításokat kíván közölni arról, hogy az élet élhető. Ezen dolgozik ma is ez a lap - és mag art} is. - Ősei felvidékiek. Milyen érzésekkel gondol Kassára, a határon túliakra? - Gyerekként apámmal sokat sétáltam Esztergomban a Duna-parton. Mint a város annyi polgára, ó is úgy nézett át a folyó túlsó oldalára, mint a városnak arra a részére, amely a politika tébolyának következtében külföld. közvetlenül a járdaszinttol, lépcső nélkül, mindenki bejuthat..." - olvasom dr. Stengl Marianna kedves kalauzában. És, bizony így volt, ijedten szorongatva Édesanyám kezét, 1942 nyarán en is bejuthattam ide. Utóbb két esztendőt töltöttem itt, aztán kiebrudalták és változatos vándorlásokra, hosszabb szünetekre késztették az iskolát. A kezdeti 63-ból őshonosként hatan maradtunk érettségire: új nevünket a remek Temesvári Pelbárt adta utóbb. Bányai Mátyás „szubjektív krónikájában" a történet olvasható. „... Az emeleti konzolokat egy-egy gyöngypártás, csigákba csavarodó, hosszú hajú magyar leányfej képezi, amelyek a görög szobrok időtlenségével a szellem magasrendűségét sugározzák. A földszinti konzolokat egy-egy leveles ág alkotja..." - olvasom a szakszerű leírásban. Amikor reggelente e csarnokba léptem (önképzőkörre vasárnap is, komoly tisztelgés tollas sapkában a hősök táblája előtt), én bizony nem láttam a gyöngypártás lányokig, a leveles ágakig csak homályosan. A pontos bemutatásért irigylem a szerzőt én ezt az „időtlenséget" le sem merném írni, mert félő, hogy az „ö" helyére nyomtatásban már „é" kerül. Hasonlóra volt példa előbb. De amikor a szigeti sportpálya feAmolyan kis Berlin-szindróma (volt) ez: apóm aki Felvidékről származott szülei temetésére sem kapott beutazási engedélyt 1948-ban, illetve '54-ben a baráti-testvéri satöbbi Csehszlovákiába. Talán innét is volt bennem a fokozott érdeklődés azon magyarok iránt, akik rokonaim s akik úgy kerültek idegen földre, hogy ki sem mozdultak hazulról. A Gondviselés különös, bár igen nehezen viselt kegyelme folytán - ami adott esetben a Belügyminisztérium útlevélosztályát is eszközéül választotta - 1984-ig nem kaptarp kiutazási engedélyt Nyugatra. így spontán érdeklődésem tudatosan is fordult a környező országok felé, s újságíróként sokat utaztam a mai Szlovákiába és Romániába

v vagyis a Felvidékre és Erdélybe. Az Uj Ember már a nyolcvanas évek elején meglehetősen sokat foglalkozott ezekkel a területekkel, azokban az időkben is, amikor ez még - enyhén szólva - rosszallást váltott ki a hazai 161 lépdeltünk ide (nótaszóval, szabályos alakzatban), a domborműves felirat jól olvasható volt a tetőzet párkányzatán. A maradékot talán figyelmességből feszegették le nemrégiben, mert amilyen állapotba a Hild József által tervezett, Prokopp János irányításával fél esztendő alatt felépített klasszicista palota romantizált homlokzatára került, napjainkra leestek volna a betűk maguktól is. Ha beléptünk, zömök pedellus várt fövegben, olykor a szigorú Obermüller Ferenc igazgató úr figyelte a kellő tiszteletadást Később az áldott emlékű dr. Szabó Lajos bácsi irányítgatott, amikor 1945-től elkezdtük a hely- és névváltoztatást Más kedves tanárainkról talán legközelebb: némelyikük közben Arhangelszkig is eljutott, de ezt már nem ő foglalta el. Telenként a mai Petőfi-iskola fedett hancúrplaccáig zengett a zúzmarás nótaszó. Néhányan oldottabb formában, énekszó nélkül és reformátusként baktattunk a parókia felé, a felfedezések köznapibb expedícióiként Zsoltárokat és bibliai történeteket biflázva, lassú és csendes gyalogúiban, elcsórva rendszerint a tanórák egynegyedét A zsidó gyerekek másik irányba jártak ugyanekkor, de megvártuk egymást visszafelé. A háború után hiáhatalom proletár internacionalistáiból. Ha van valami - egy kissé az átlag fölé emelő - szerény érdemem a hazai újságírás területén, az alighanem ez: az elszakított ország- és nemzet-részek szellemi-erkölcsi visszacsatolása terén kifejtett munka. Az Új Ember olvasói nem lepődhetnek meg azon, hogy Miercurea Ciuc-ban és Levicén (vagyis Csíkszeredán és Léván) magyarul beszélő emberekre bukkanhat a világjáró hazai turista. Döntően ezirányú újságírói tevékenységem miatt javasolt Táncsics Mihály-díjra a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége. Az ország rangos újságíróiból alakult kuratórium ezzel - úgy látszik - egyetértett, mert március 15. alkalmából a művelődési és közoktatási minisztertől átvehettem a rangos kitüntetést Gratulálunk „esztergomi kollégánknak!", öröme a mienk is! ba várakoztunk tovább. Különben ebben a tanfészekben csendes tolerancia uralkodott, P. Virágh Raymund pl. felekezeti különbözés nélkül osztogatta simogatásnyi fulhúzásait Kiemelt emlékeim az órák közötti szünetek: kolompszóra tódultunk ki-be, futkároztunk közben a városházi udvar akkor még kaviccsal-porral dúsított vidékein. Mekkora sebek estek a csupasz térdeken, ha elgáncsoltak valakit! Amikor egyszer visszarobogtunk és neküöktek az emelt katedrának, a felborult tintatartó piros tartalma az amúgy is vörös hajú Ábrahám fejére dőlt. „Vétlenségem" tisztán bebizonyosodott így drákói ítélet született: a mellékhelyiség hideg vizénél meg kellett mosnom a kárvallott üstökét Oldószerként a csap mellett talált VIM szolgált az eredmény képzelhető. Nemrégiben jártam az épületben, helyén már az egykori vízcsap sem található az átrendeződés apró eredményeként De az egykori igazgatói és tanári szobában bizony elfogott ismét a félsz. Magam nem tartoztam sajnos az eminensek közé, bár arra ma is büszke vagyok, hogy az említett két felekezet tagjai adták a jó tanulók zömét B.F.