Esztergom és Vidéke, 1995

1995-02-23 / 8. szám

ISIIM „ mm IDŐLAPOZÓ 5 Ismeretlen adatok a törökkori Pilismarótról A közkeletű megyei monográfiákban csak néhány elszórt adatot találunk a középkorban gyakran emlegetett Maróthról, a mai Pilismarót területén fekvő Alsó- vagy Kis- és Felső-, vagy Nagymarótról a török korban. Fekete Lajos az esztergomi szandzsák 1570-es török adóösszeírásában Nagy Marótot Egyházasmaróttal azonosította. Horváth István régészeti adatok alapján mind Nagy Marótot, mind az összeírásban szereplő és Fekete szerint Apátmaróttal azonosított Kis Marótot a Pilis hegység lábánál fekvő falvaknak tekintette. A megkutatlan levéltári anyagok most Horváth István igazát bizonyítják. Az Esztergomi Székesfőkáptalan Hiteleshelyi Levéltárának egy 1540-es irata szerint a Pilis megyei Alsó-Marót Kislaki Tamás és Barbéll András kezére került Matkó János hűtlenségi pere folytán. 1563-ban ugyanazt az Alsó-Marótot a komáromi naszádosok egyik kapitánya járta be, mint királyi ember, akit a Paxy örökösök ügyében küldött ki a király. Az oklevélben név szerint felsorolták a Maróton lakókat. Már ismert adatok szerint a pálos rend 1580-ban a Forgách családnak adta bérbe maróti birtokát. De az 1605-ös évet, amikor a török visszafoglalta a tíz éven keresztül keresztény kézen levő Esztergomot, sűrű homály fedte a település helyzetét. A Magyar Országos Levéltárban az Acta Paulinorum iratai között e sorok írója fedezte föl azokat a leveleket, amelyek Marótnak szinte az egész XVII. században lakott voltát bizonyítják. 1610-ben Malkoczy dömösi preapositus Sopronból levélben tájékoztatta a felvidéki Elefánt pálos priorját, hogy tudomása szerint a pálosoknak Dömös és Esztergom között az út mentén egy „villájuk" van. Zaiczh János páter ugyanebben az évben bizonyította, hogy az írástudó maróti Szobonya János Maróton megtelepült és ott szabadon használ egy sessio földet. Az esztergomi Húszéin bég magyarul „fráter Jánosnak Szentjánosba" írt levele szerint a hatalmas török császár adóját a maróti jobbágyoknak 100 forintról 50 forintra csökkentette, s hasonlóan kérte a frátert is. Húszéin bég öntudatosan írta levelében: „nem azért is bocsáttattam az hatalmas császárnak végházába az gondviselésre, hogy az szegin jobbágyoknak pusztítója legyek." Esztergom vármegye levéltára őrzött meg egy 1662-es határjárási jegyzőkönyvet, amelynek az eredetije most Budapesten előkerült. Ez a határjárási tanúkihallgatás a Komárom megyei olvasókönyvben meg is jelent. De teljesen új felfedezés Skotnichi János elefánti pálos vikáriusnak az 1653-ban kötött megállapodása a nála a falu „képében" megjelent maróti jobbágyokkal: Imre Andrással, Péntér Andrással és Nagy Györggyel. Elengedi a jobbágyoknak a kilencedet, esztendőnkint pünkösd napján 60 forintot, Szent Mihály ünnepén pedig 65 forintot tartoznak fizetni. A most előkerült adatok alapján bizonyítható, hogy a gyakori hadjáratok és az esztergomi, visegrádi és komáromi vár közelsége ellenére is a XVI-XVII. században gyakorlatilag folyamatosan éltek és dolgoztak a marótiak, ott a hegy lábánál az út mentén. Két úrnak adóztak, de nem hagyták el otthonukat a maróti magyarok. y. A komáromi Klapka tér, a Madách-Posónium Könyvesbolttal Az Európába vezető útról nem beszélni, hanem cselekedni kell Az esztergomi Mária Valéria híd megépülése az egész Duna menti régió érdeke! Február 14-én Komárno és Komárom történelme iránt érdeklődő közönsége könyvpremierre gyülekezett. A Madách-Posónium könyvesboltban a két város polgármestere ajánlotta az érdeklődők figyelmébe a „Komárom-Komámo, város a Duna két partján" című reprezentatív fotóalbumot. A kötet szerkesztője dr. Bárdos István, a fotós Mudrák Attila, mindketten városunk lakói. Az anyagot, amelyhez Somogyi Győző rajzolt egyedi térképet, Kecskés László komáromi és Márcza Mihály komámói történészek válogatták. A kötet nyomdai munkálatait Ölveczky Gábor tervezte. A könyvbemutatót, melyre zsúfolásig megtelt a bolt, Pásztor István, az északi „városrész" polgármestere nyitotta meg. Zárszót Krajczár Gyula, Komárom város polgármestere mondott, s kiemelte, hogy a komáromi Erzsébet hídhoz hasonló szerepe vár a királynő „magyar lányáról" elnevezett Mária Valéria hídra, amely ma is csonkán áll a Dunában. A bemutatón Eva Mitrová asszony, Szlovákia magyarországi nagykövete is felszólalt. Köszönetet mondott az alkotóknak, a két városnak. Magyarul, majd szlovákul mondta el, hogy Európához való tartozásunkat ilyen közös munkákkal tudjuk bizonyítani. A 270 szlovák koronába kerülő könyvből az este 33 példány kelt el, amelyet a vásárlók a szerzőikkel is dedikáltattak. O.A. TALLÓZÓ Esztergomi összeállítással jelentkezett megyénk irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirata, az Új Forrás. A Tatabányán, évente tízszer megjelenő lap - főszerkesztője Monostori Imre, „gazdája" a megyei önkormányzat - tavaly márciusban ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Közben nívós, országosan ismert és terjesztett folyóirattá nőtte ki magát: úgy vált régiónk egyik meghatározó szellemi miihelyévé, hogy a provincializmus látszatát is elkerülte. Esztergomi szerzők Esztergomról így is összegezhetnénk az 1995. évi első, januári lapszám tartalmát, hiszen városunk itt nem kevesebb, mint kilenc szerzővel van jelen. Többségük - Bodri Ferenc irodalomtörténészt és Onagy Zoltán írót kivéve - helytörténész, muzeológus, régész és tanár; ennek megfelelően a tanulmányok is jórészt szűkebb pátriánk múltjának egy-egy korszakát idézik föl, különböző szempontok alapján. Horváth István például oklevelek és krónikák adatait egészíti ki régészeti kutatásainak eredményeivel. Az összehasonlítás nyomán a középkori Esztergom - egy sokszínű, gazdag város - körvonalai bontakoznak ki. A szerző ismerteti a Kossuth Lajos u. 1416-18. sz. házak helyén végzett tájékozódó ásatás első értékelését is, mely azt bizonyítja, hogy a terület már a rómaiak előtti időtől folyamatosan lakott volt, és 3-4 m vastagságban mintegy 2000 év rétegződései találhatók a felszín alatt. H. Kelemen Márta szintén a városunkban folyó, többnyire építkezésekhez kapcsolódó leletmentések, római kori kutatások eredményeiről számol be. Az újonnan előkerült hamvasztásos sírok igazolják azt a korábbi feltételezést, miszerint az egykori római hadiút nyomvonalán - a mai Kossuth L. és Bajcsy-Zsilinszky utcák alatt - eddig feltáratlan, az I-II. századból való, korarómai temető fekszik. Merőben más témához nyúl Pifkó Péter és Zachar Anna. A szerzőpáros jól dokumentált írása 1816-tól 1990-ig követi figyelemmel az Esztergomban rendszeresen megforduló, kisebb-nagyobb színtársulatok ünnepi előadásait. Az állandó színházzal nem rendelkező helyi közönség a vendégelőadáPolgárportrék a 18. századi Esztergomból 2. SZAKACSÁNYI JÁNOS A század első évtizedeinek egyik legszínesebb személyisége a városban. 1680 körül született, talán a Nyitra megyei Szkacsánban, ahonnan nevét vette. írástudó ember, foglalkozására nézve lakatosmester volt, az esztergomi lakatos céhnek több ízben megválasztott céhmestere. Mégsem lehetünk biztosak abban, hogy ebben az időben jó közepes nagyságrendű vagyonát csupán mesterségének köszönhette. Tudjuk, hogy a kuruc „tumultus" idején ő is foglalt az elhagyott javakból. Erre utal egy 1713. évi kancelláriai dekrétum, mely felszólítja Szkacsányit és Szlicz Pált, hogy adják vissza Stomfay Krisztián özvegyének elfoglalt ingatlanait. Szkacsányi korábban, néhány éven keresztül a város pénzügyeiért felelős kamarási hivatalt viselte. Ez a tény önmagában is jó anyagi helyzetre utal, hiszen ekkoriban a fontosabb hivatalokra a tehetős polgárok közül választottak, mintegy garanciaként az esetleges hiányok fedezésére. Szkacsányinak később sok kellemetlensége adódott kamarási ténykedéséből, mivel megvádolták, hogy „a városnak tett esküje ellenére hivatalában kártékonyán járt el." Többszöri felszólítás ellenére sem sikerült még évekig tisztáznia magát, ezért 1713-ban szenátori tisztségéből is felfüggesztették. Talán részben emiatt, 1715-ben eladja a piaci téri, Szent Lőrinc-kapu mellett lévő házát Hersics Ferencnek 320 ft-on, melyből 220-at azonnal letesz a városnak. A jegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy a város ezt az összeget nem tartja kielégítőnek, ezcrt egy újabb terminust jelölnek ki számára, Mária Magdolna ünnepét. Végül is sikerült kifizetnie a város által kért összeget, mert 1716 májusában Szkacsányi írásba foglaltatja a vádak alóli felmentését. Rövidesen a szenátusba is visszakerül, s úgy látszik, a várossal szembeni konfliktusa sem vetette vissza jelentősen vagyoni helyzetét, mert kis idő múltán már két főtéri, szomszédos telken lévő ház után adózott, s szomszédai Campion György és Jaksics Illés, ugyancsak tehetős és tekintélyes polgárok voltak: (a két ház kb. a mai Széchenyi tér 26. szám). Szkacsányi ugyan visszakapta szenátori címét, de a korábbihoz hasonló, jelentős hivatalt többé nem viselt. Leghosszabb ideig, közel 20 évig, egyházatyaként működött. E tevékenysége során készített számadásait a városi ellenőrzések ugyancsak gyakran elmarasztalták. 1724-ben egy több pontból álló szabályzatot készített a tanács az egyházatya részére, mely megtiltotta neki, hogy a város tudomása nélkül fizessen ki bármily csekély összeget is, valamint minden kifizetésről kérjen és adjon is nyugtatványt. Egyházatyaságának kezdetén, egyik első elkönyvelt bevétele saját anyósának büntetéspénze volt. Szkacsányi János ugyanis házasságkötése folytán különös rokonságra tett szert. Anyósát, Csáby Mihályné Thury Katalint 1718-ban boszorkánysággal vádolta meg a szomszédasszony, Jaksics IIlésné Thury Zsuzsanna (saját testvérnénje?), aki szerint Csábyné elvette a tehene „javát", szolgálóját pedig életveszélyesen megfenyegette. A több tanút felsorakoztató vizsgálat során kiderült, hogy a vádlott már szülőfalujában, Pereszlényben is tudós, „szóbeli asszony" volt, aki „megérdemelte volna a tüzet", de az sem szólt mellette, hogy „részeg korában áhétatos volt, józanon pedig soha". A tűzhalált - talán éppen szenátor vejének köszönhetően - sikerült elkerülnie Csábynénak, azonban 3 x 20 ft büntetésre ítélték, s ebből 20 ft-ot a templom javára kellett befizetni. Szkacsányi tekintélyét bizonyára tovább tépázta a bűbájos Csáby-familiával kapcsolatos másik eset, amikor sógornője, Csáby Erzse ellen indult vizsgálat 1722-ben, mivel azt állította, hogy a nemrég elhalt nótárius lelke éjszakánként megjelenik a szobájában és arra kényszeríti, hogy imádsággal szabadítsa ki a purgatóriumból. Szkacsányi János személyiségvonásait ma már nehezen rekonstruálhatjuk, de talán nem tévedünk nagyot azzal, hogy hajlamos volt könnyelműségre. Egy ízben, 1731. tavaszán olyan mennyiségű sört (14 akót) vásárolt, hogy a város serfőzője lefoglaltatta a bírónál bejelentve, mert azt hitték, Szkacsányi árusítani akarja. A félreértés tisztázását követően a város szabályrendeletben rögzítette, hogy ilyen mennyiségű sör magáncélra történő vásárlását előre kell jelenteni. 1746-ban Szkacsányi 800 ft-ot vesz kölcsön egy évre a barti plébánostól, azzal a saját jószántából hozzátett záradékkal, hogy amennyiben egy éven belül nem fizeti vissza, a pénzen építendő új ház a plébánost illeti, akár el is adhatja. A kölcsönt valóban nem tudta visszafizetni, mert 1746 novemberében meghalt, de az örökösök szerencséjére a plébános csupán a kölcsönkért összeget kérte vissza, a törvényes kamattal együtt. Kántor Klára sokon láthatta-hallhatta korának legnagyobb színészeit - igaz, a darabok kiállítása, a színvonal gyakran silányabbnak bizonyult, mint Budapesten vagy más nagyvárosban. Bárdos István az esztergomi Belvárosi Katolikus Olvasókör működését tekinti át az 1882es alapítástól a beszüntetésig, 1950-ig. Az egyesület sokrétű - kulturális, szociális, gazdasági - tevékenységet folytatott, tagjainak száma közel 400 volt. Simor János utcai épülete a város legnagyobb és legkorszerűbb egyesületi székházának számított. Kaposi Endre az Esztergomi Fotóklub negyedszázados fennállásáról emlékezik meg, kiemelve, hogy a városunkban képviselt számos művészeti ág közül a fotográfia vált a legsikeresebbé. Ötletként fölveti egy Esztergomi Fotótár létrehozását, ahol az érdeklődő bármikor megtekintheti egykori és mai fotósainak jeles alkotásait. Tanulmányában (Volt egyszer egy emléktábla) különösen időszerű gondolatokat fogalmaz meg Ortutay András; mindezt annak kapcsán, hogy a rendszerváltáskor eltávolították helyéről az 1919-es párkányi csata résztvevőinek állított emléktáblát. Véleménye szerint mindenkinek joga van saját lelkiismerete alapján dönteni - a pártérdekeket azonban figyelmen kívül kéne hagyni. A párkányi csata értékelése egyébként a korábbi időszakban sem volt problémamentes: a baráti Csehszlovákia jól kifundáltan „burzsoá"nak nevezett csapatai feletti győzelmet nem igazán illett ünnepelni - írja a szerző.^ Az Új Forrás esztergomi számát olvasva találónak érzem Bodri Ferenc szavait, aki az elmúlt másfél esztendő „termését" számbavéve arról ír ugyanitt (Esztergomi mérleg. Könyvek a város emlékeiről), hogy a „vidéki kisváros" fogalma talán mindinkább csak a maga geográfiai vonatkozásában értelmezhető. Történelmet ugyan aligha alakíthatunk, mutassuk fel legalább öntudattal azok működését, akiknek ebben része lehetett - szól a biztatás. Balogh Béni Angol utazók Esztergomban 2. A lanarki születésű William Lithgow második európai útja során, 1616 körül fordult meg Magyarországon és Erdélyben. Útleírásai kétszáz éven keresztül kedvelt olvasmányai voltak az angol közönségnek. Bejárta az egész országot „Esztergomtól (Grana) egészen Gatteradig, Vallachiában (Oláhországban)". Nem volt igazán jó véleménye a magyarokról: „... mindig is tolvaj természetűek, álnokok és kétszínűek voltak, még egy testvér sem bízik igazán a testvérében, s ez a hűtlenség közöttük, valamint eszeveszett, álnok feljebbvalóik voltak a fő okai annak, hogy a pogányok leverték a leigázták őket... Ami viszont a magyarok földjét illeti, magát az országot, az olyan kitűnő, hogy nyugodtan lehet Ceres bőségszarujához, Bacchus kertjéhez, Pán legelőjéhez és Sylvanus legdúsabb szépségeihez hasonlítani: mert itt én olyan búzát találtam, ami fejemen is túlnőtt, szőlőket, amelyek fáknál magasabbak, térdemet verdeső füvet, s roppant magasságukkal a felhőket fenyegető erdőket; szavamra, ha itt minden részletről beszámolnék, több mondandóm lenne, mint az összes országokról, amelyet valaha is láttam. A (magyar) királyság két részre oszlik, a felső és alsó részre; az alsó, legnagyobb és legjobb részt a török uralja, és csak egy keskenyebb országrész tartozik a császárhoz." William Ligthow nem volt hivatásos diplomata, egy volt a kor sok világcsavargója közül - aki leírásait és ismertetéseit zömében más közkeletű forrásokból merítette, így a magyarokról való véleménye is német forrásból eredhetett. O.A.