Esztergom és Vidéke, 1995

1995-03-16 / 11. szám

ESZTERGOM és VIDÉKI // IDOLAPOZO 3 A század első felének egyik legva­gyonosabb polgára. Huszárkapitány­ként harcolt előbb a törökellenes fel­szabadító háborúban, majd - a császár híveként - a kuruc szabadságharcban. Nyugállományba vonulását követően előbb a Nyitra megyei Komjátiban la­kott, de Esztergomban is birtokolt egy - talán másokhoz hasonlóan fegyverrel szerzett - házat, melyet 1716-ban el­adott. A városban való végleges letele­pedése feltehetőleg házasságkötésének köszönhető. Az esztergomi Terényi Istvánnak, a Splény-regiment huszárkapitányának lányát, Annát vette feleségül. Zelizi 1717 októberében nyerte el katonai ér­demei elismeréseként III. Károlytól cí­meres nemeslevelét, melyet 1718 au­gusztusában hirdetett ki Esztergom vármegye. Esztergomba költözése is ez év nyarára datálható, hiszen a nemes­ség kihirdetésében az állandó lakhely szerinti vármegye volt illetékes. Évti­zedekkel később, kortársai úgy emlé­keztek vissza, hogy Zelizi már ekkori­ban gazdag és híres ember volt, a „kin­cses emberek közé számláltatott". Há­zassága révén vagyona tovább gyara­podott, mert Terényi Annának nem csak hozománya, de öröksége - egye­bek közt egész fundus ház a Szent Lő­rinc utcában, 2 szőlő, szántó, 200 birka - is tekintélyes volt. Zelizi és felesége 1723-ban vásárol­ták meg ugyancsak a Szent Lőrinc ut­cában Kéméndy István házát 472 Ft­ért, melyet átépítettek és halálukig lak­ták. (E ház a jelenlegi Bottyán J. u. 9. sz. alatt állt.) Zelizi vagyonát nem csu­pán ingatlanokba fektette be, amit gya­kori szőlő-adásvételei jeleznek, de te­temes mennyiségű készpénzét szíve­sen helyezte ki kamatra, magánszemé­lyeknek és a városnak egyaránt köl­csönzött. Jóval halála után egy perben vallatott tanúk így idézték fel gazdag­ságát: „Zeliziné asszonyom egy tetész szakajtó kenyér kosár aranyot az szoba mellett levő bótbul az szoba asztalára kihozott, s közte válogatván... az úr pe­diglen... az asszony előtt dohányozva ülvén mosolgott, de hol nyerte azon aranyoknak sokaságát, az fátensnek nem constál." E vagyoni státusza tette lehetővé és egyben kötelességévé a városi közélet­ben való fokozott részvételt. 1722-ben, a Szent György napi tisztújító közgyű­lésen Zelizit, Tersztyánszky Jánossal Polgárportrék a 18. századi Esztergomból 3, Zelizi András együtt, a szenátorok közé választották, előtte azonban kötelezték a polgáreskü és taksa letételére. A következő években gyakran fordul meg a város képviseletében Bécsben, Pozsonyban, Budán, különféle hivata­los ügyekben eljárva. Hivatali pályájá­nak csúcsára érkezett el 1732-ben, amikor őt választják meg a város bírá­jának két esztendőre. Ez alkalommal szabályrendeletben rögzítik a bíróválasztáskor követendő eljárást, és a magyar és német lakosság közti viszálykodást megszüntetendő, elrendelik, hogy minden alkalommal két magyar és két német jelöltet kell állítani. Zelizi bírói hivatalát bizonyára köz­megelégedésre látta el, mert a követke­ző alkalommal újra megválasztják. 1736-ban az eddigi városkapitány, Fa­Emlékérem az esztergomi Sobieski ünnepségről 1683. szeptember 12-én Sobieski János lengyel király, Lotharíngiai Károly, II. Miksa bajor és III. János György szász választófejedelem egyesített serege szétverte a Bécset ostromló török hadat. Bécs felmenté­séből bontakozott ki az a török elleni támadó hadjárat, amely október 12­én Sobieski párkányi győzelméhez, majd október 27-én az esztergomi vár visszavételéhez vezetett. Ezt a győzelmet ünnepelte 250 év múlva a hálás utókor Esztergomban 1933. szeptember 15-én. Az emlék­ünnepség alkalmával avatták fel a ví­zivárosi várfalak alatt a Sobieski em­lékművet, amelyet a megye, a város és a Lengyel-Magyar Egyesület állít­tatott. A hófehér kőoszlopon elöl kerek bronzplaketten Sobieski portréja lát­ható. Az oszlop tetején ugyancsak kőből faragva a lengyel sas foglal he­lyet. Ez utóbbi a háború és az osto­baság áldozata lett, helyét nemrégen foglalja el az új bronzsas. Az emlékoszlopon lévő Sobieski arcképes bronz dombormű éremként is elkészült, amelyet feltehetőleg az ünnepség résztvevői és támogatói ré­szére készítettek. Az egyoldalas érem előlapján So­bieski balra néző arcképét SOBIES­KI EMLÉKÜNNEPE ESZTER­GOMBAN 1933. IX. 15. felirat veszi körül. A nyak ferde metszésében mé­lyített betűkkel KÖRMENDI F.J. ol­vasható. A vert bronzérem 34 mm átmérőjű. Az emlékművet és az érmet is KÖRMENDI-FRIMM JENŐ (1886-1959) szobrászművész készí­tette, akinek több köztéri emlékműve ismert. így Jedlik Ányos és Eötvös Lóránd mellszobra Szegeden, Korá­nyi Frigyes szobra Budapesten. A Nemzeti Galéria 25 szép érmet őriz tőle. Körmendi-Frimm a II. világháború előtt az USA-ban telepedett le. Chi­cagóban a Notre-Dame Egyetem ta­nára volt, de amerikai működésével még adós a magyar műtörténet. Was­hingtonban halt meg 1959-ben. Az ismert, de nem túl gyakori So­bieski érem kétféle üres hátlappal, (sima és mélyített) valamint Ludwig Ede budapesti éremverő üzemében sportverseny díjazására átalakított hátlappal is készült. Ezen a változaton a sporteredmény bevésésére fenntartott táblára felül­ről olajág hajlik. Ezt a hátoldalt szá­mos egyéb előlappal sportéremként ismerjük. Rayman János ichtinger József követi a bírói székben, de 1738-ban ismét Zelizinek szavaz­nak bizalmat. Nehéz időszak követke­zett a város életében, hiszen a követke­ző évek a pestis elleni küzdelenunel telnek. Zelizi bíró vezényletével, a tanács számtalan határozatával, intézkedésé­vel igyekezett elhárítani a döghalál ré­mét: este 9 órakor bezárják a város ka­puit, a jövő-menő emberek ellenőrzé­sére a meglévő hat hajdú mellé további kettőt alkalmaznak, a város leromlott kerítését tüskékkel rakatják meg, a szentmiséket a zsúfolt templomból át­helyezik a Szentháromság-szoborhoz a főtérre, „ahol a szellő is jobban meg­járhatja a népet", a pestises házakat le­zárják, az elhaltak ágyait elégetik. Tudjuk, hogy e rendszabályok elle­nére a ragályos betegség sok áldozatot szedett. Zelizit, talán tehetetlenségi ér­zés kerítette hatalmába, talán szemé­lyes oka volt, esetleg ráunt a hivatali életre s az azzal járó felelősségre, ma mái" nem válaszolhatjuk meg, minde­nesetre bírói hivatalának második évét meg sem várva, 1739-ben lemondott. Attól tartva azonban, hogy a nehéz helyzetben a város nem fogadja el le­mondását, hozzáteszi, hogy kész meg­válni szenátori megbízatásától, sőt ha kell, eladja házát és elköltözik a város­ból. Elszántságát látva, felmentik hivata­lából. Szenátori tisztét megtartva, de egyéb hivatali funkciót nem vállalva, 1755-ben, utódok nélkül halt meg. Fe­leségének 1771. évi halálát követően a vagyont az oldalági rokonok hosszas pereskedésben morzsolták fel. Kántor Klára Angol utazók Esztergomban 3. Lord Henry Howard 1664-ben a vasvári békekötés után csatlakozott a Lipót császár szolgálatában álló Wal­ter Leslie grófhoz, aki 220 fős követ­séget vezetett Konstantinápolyba, a békeszerződés ratifikálására. Angol és ír arisztokraták és nemesek szá­mára Erzsébet királynő eskütörvénye elfogadhatatlan volt ha katolikusok voltak, így századokon kérészül talá­lunk magas rangban szigetországi katonatiszteket Európa katolikus ki­rályainak hadseregében. Henry Ho­ward majdnem egy éves útját John Burbery, a család szolgálatában álló írogató ember jegyezte le, aki elkí­sérte urát, s a török szokásokat élénk színben ábrázoló útleírását 1671-ben Londonban meg is jelentette. A császári követ kíséretében Henry Howardot igen nagy megbe­csülés övezte, mint Burbery írta, az angol lordokat hercegként fogadta el az udvar. A harminchat dunai hajóból álló kis flotta Bécsből indult el, s Po­zsonynál Wesselényi Ferenc nádor fogadta őket. Győrben és Komárom­ban is katonai tiszteletadásban része­sültek. Szőnynél szálltak partra, hogy a hármas határpóznánál a török fogadóbizottsággal találkozzanak. Útjukat már török kísérettel hajón folytatták. „Miközben Esztergom felé hajóztunk - ezt a helyet közön­ségesen Gran-nak hívják, török hely­őrségi város, aznap esle érkeztünk meg ide, ágyúlövésekkel és többszö­rös sortűzzel fogadtak - a mohame­dán hajósok, akik lefelé vontattak a folyón, örömük kifejezésére gyakran fel-felordítottak és prófétájuk, Mo­hamed barbár szavait ismételgették." Szokás szerint ajándékokat cserélt a követtel az esztergomi bég, „akiről azt beszélik, hogy az érsekújvári ba­sa kegyeltje". Az esztergomi szan­dzsákbég korábban a budai pasa alá­rendeltje volt. A szandzsák Érsekúj­vár elfoglalása után lelt az újonnan szervezett érsekújvári vilajet része. A követ nem ment fel a várba, de a „küldötteket kávéval és serbet lel traktálta és körbevitte a várban" a bég. „Május 31-én vasárnap levén, őnagyméltósága egy sátorban misét hallgatott, egy teljesen nyílt helyen a törökök előtt (korábban mindig a ha­jón hallgatott misét), majd ebéd után elindult: miközben átkeltünk a fo­lyón, s elhagytuk a hajóhidat, az esz­tergomi helyőrség húsz roppant ágyúlövéssel búcsúztatott bennün­ket." A leírásból azt is megtudhatjuk, hogy a császári követség két hajója az éjszakai viharban a híd fele sodró­dott, és csak a török sajkás katonák segítségével sikerült partot érniük. O.A. íróember tolla is kevés... Az idősebb esztergomiak jól em­lékeznek a majd' fél évszázaddal ezelőtti történtekre - az akkoriban zajló felvidéki magyarüldözésre, s a városunkba, megyénkbe ezrével ér­kező „túloldali" menekültekre. A té­nyeket szerencsére nem csak az em­lékezet őrzi: levéltári dokumentu­mok és megfakult újságlapok is „tu­dósítanak" e szomorú események­ről. A felvidéki magyarság Cseh- és Morvaországban történő deportálá­sa 1946. november 17-én kezdődött, egy jól megszervezett akció kereté­ben, mely a 650.000-es csehszlová­kiai magyar kisebbség szétszórását, megsemmisítését tűzte ki célul. Az erőszakos elhurcolások híre futótűz­ként terjedt. A magyarlakta falvak­ban pánik tört ki, menekülők vágtak neki a határnak, hogy mindenüket odahagyva, egy szál ruhában. Ma-. gyarországon keressenek menedé­ket. A legtöbben csónakon, tutajon, mások - életüket kockáztatva - mo­sóteknőben, kiakasztott ajtókon vagy éppen úszva próbálkoztak át­jutni a túlsó partra; nem csoda, hogy sokan közülük a Dunában leltek ha­lálukat... Az első áldozatok egyike Sindler Ferenc, 48 éves kovács, gutori lakos volt. A védőgáton cirkáló csehszlo­vák csendőrök észrevették a mene­külőket szállító csónakot és lövöl­dözni kezdtek: az utasok közül Len­gyel Margitot megsebesítették, Sindler Ferencet pedig nyakszirten találták úgy, hogy nyomban bele­halt. Muzslaiak voltak abban a csónak­ban, amely november 27-re virradó­an, a Duna nyergesújfalui szakaszán borult föl. A vízbe fúltak: Nagy An­na 26, Nagy Anna 17 és Zsitva Ernő 23 éves menekültek, valamint az evezős, Virág László. Néhány nap­pal korábban csupán Duliskovics Sándor, magyar határvadász had­nagy önfeláldozó közbelépésének köszönhetően nem következett be hasonló baleset: a már-már elmerülő mosóteknőben ülő menekültek éle­tét akkor a parti őrség mentette meg. A megannyi emberi tragédia, az elüldözött és kifosztott, kétségbee­setten menekülők látványa késztette dr. Tárkányi Lajos alispánt arra, hogy - a helyszínen járva - az alábbi megállapítást is bevegye a hivatalos jegyzőkönyvbe: a való helyzet meg­írására „nem közigazgatási ember, hanem író ember is kevés". Nem kevesebb, mint hat halálos áldozatot követelt az 1947. március 12-én történt szerencsétlenség. Esle fél kilenckor, igen hideg időben. Párkánynál szállt vízre egy felvidé­kieket menekítő csónak. Utasok voltak: a lévai származású írónő, Rudnóy Teréz, egy érsekújvári ke­reskedő felesége, Kovács istvánné. Szűcs Elemér adótiszt, valamim a két révész - Repka Ferenc és Gara­mi Sándor. Útközben vihar támadt, a csónak süllyedni kezdett. A bajba­jutottakon két esztergomi révész, Repka István (Ferenc bátya) és Koncsek Gyula próbált segíteni: a hajótörötteket saját csónakjukba emelték, de utóbb az is felborult. Szűcs Elemért kivéve mindannyian odavesztek. Többségüknek persze sikerüli a szökés. 1947. márciusáig a 22.000 lelket számláló Esztergomba 540 család, kb. 1.200 személy menekült át. Megsegítésük példamutatóan zajlott: társadalmi összefogással azonnal sikerült szállási, ruhaneműi és élelmet, majd később pénzt és munkalehetőséget is biztosítani szá­mukra. Balogh Béni Ami ma nem történhet meg Pilismarót pecsétnyomója 1827-ből Lassan hajts! A Mária-Valéria hídon újabban szigorúan ellenőrzik, hogy a kocsik lépésben hajtsanak. E rendszabály annak következménye, hogy a sebesen vágtató kocsik akárhányszor elhajtottak a vám mellett, a fizetésről megfeledkeztek, a vámos pedig hiába kiabált utánuk. (Korábbi fotó a Megyei Onkormánvzat Levéltára őrizetében. Szöveg: Eszter­gom és Vidéke, 1898. okt. 2. Marót községnek 1848 előttről há­rom pecsétnyomó lenyomatát ismer­jük. Az első a falusi pecsétnyomók leggyakoribb csoportjához tartozik, ekét és szőlőmetsző kést ábrázol. 1827-ben Kömíves József eladta szomszédjának Újlaki Mihálynak a marótiák gazdálkodására már ekkor is jellemző szilvását tizenkét forint­éit. Az adásvételt Vérségi József bíró és a község nótáriusa, jegyzője, Bo­zóky Mihály jelenlétében bonyolítot­ták le, Bozóky írta meg a szerződést. A község földesura, a pálos rend tu­domásul vette az egyébként a jobbá­gyok közti érvényes szerződést. Az eredeti szerződés s jobbágyfelszaba­dítást követő Magyar Királyi Vallás­alap elleni perének iratai között ma­radt meg. Ez az irat egy jó állapotú vörös viaszba nyomtatott pecsétle­nyomatot őrzött meg. A korábbi pe­csétnyomóból az ekevas ábrázolásá­val találkozunk, míg a köralakú me­ző nagyobb részét Szent Lőrinc álló alakja tölti ki, kezében márt íromsá­gának szimbólumával, a vasráccsal, amelyen elevenen megsülöllék. Isten angyala röpül feléje, kezében babér­koszorúval. A pilismaróii római ka­tolikus templomot Szent Lőrincnek szentelték, ő a templom védőszent je, ez indokolta, hogy 1770-ben rávé­sesse a falu az új pecsélnyomóra alakját. A pontos évszám a címerala­kokat körülvevő feliratból derül ki: MAROTH HELSÉG PECSÉTJE 1770. A harmadik pecsétnyomó, amit is­merünk, elhagyta már az. eke ábrázo­lását is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom