Esztergom és Vidéke, 1995
1995-03-16 / 11. szám
ESZTERGOM és VIDÉKI // IDOLAPOZO 3 A század első felének egyik legvagyonosabb polgára. Huszárkapitányként harcolt előbb a törökellenes felszabadító háborúban, majd - a császár híveként - a kuruc szabadságharcban. Nyugállományba vonulását követően előbb a Nyitra megyei Komjátiban lakott, de Esztergomban is birtokolt egy - talán másokhoz hasonlóan fegyverrel szerzett - házat, melyet 1716-ban eladott. A városban való végleges letelepedése feltehetőleg házasságkötésének köszönhető. Az esztergomi Terényi Istvánnak, a Splény-regiment huszárkapitányának lányát, Annát vette feleségül. Zelizi 1717 októberében nyerte el katonai érdemei elismeréseként III. Károlytól címeres nemeslevelét, melyet 1718 augusztusában hirdetett ki Esztergom vármegye. Esztergomba költözése is ez év nyarára datálható, hiszen a nemesség kihirdetésében az állandó lakhely szerinti vármegye volt illetékes. Évtizedekkel később, kortársai úgy emlékeztek vissza, hogy Zelizi már ekkoriban gazdag és híres ember volt, a „kincses emberek közé számláltatott". Házassága révén vagyona tovább gyarapodott, mert Terényi Annának nem csak hozománya, de öröksége - egyebek közt egész fundus ház a Szent Lőrinc utcában, 2 szőlő, szántó, 200 birka - is tekintélyes volt. Zelizi és felesége 1723-ban vásárolták meg ugyancsak a Szent Lőrinc utcában Kéméndy István házát 472 Ftért, melyet átépítettek és halálukig lakták. (E ház a jelenlegi Bottyán J. u. 9. sz. alatt állt.) Zelizi vagyonát nem csupán ingatlanokba fektette be, amit gyakori szőlő-adásvételei jeleznek, de tetemes mennyiségű készpénzét szívesen helyezte ki kamatra, magánszemélyeknek és a városnak egyaránt kölcsönzött. Jóval halála után egy perben vallatott tanúk így idézték fel gazdagságát: „Zeliziné asszonyom egy tetész szakajtó kenyér kosár aranyot az szoba mellett levő bótbul az szoba asztalára kihozott, s közte válogatván... az úr pediglen... az asszony előtt dohányozva ülvén mosolgott, de hol nyerte azon aranyoknak sokaságát, az fátensnek nem constál." E vagyoni státusza tette lehetővé és egyben kötelességévé a városi közéletben való fokozott részvételt. 1722-ben, a Szent György napi tisztújító közgyűlésen Zelizit, Tersztyánszky Jánossal Polgárportrék a 18. századi Esztergomból 3, Zelizi András együtt, a szenátorok közé választották, előtte azonban kötelezték a polgáreskü és taksa letételére. A következő években gyakran fordul meg a város képviseletében Bécsben, Pozsonyban, Budán, különféle hivatalos ügyekben eljárva. Hivatali pályájának csúcsára érkezett el 1732-ben, amikor őt választják meg a város bírájának két esztendőre. Ez alkalommal szabályrendeletben rögzítik a bíróválasztáskor követendő eljárást, és a magyar és német lakosság közti viszálykodást megszüntetendő, elrendelik, hogy minden alkalommal két magyar és két német jelöltet kell állítani. Zelizi bírói hivatalát bizonyára közmegelégedésre látta el, mert a következő alkalommal újra megválasztják. 1736-ban az eddigi városkapitány, FaEmlékérem az esztergomi Sobieski ünnepségről 1683. szeptember 12-én Sobieski János lengyel király, Lotharíngiai Károly, II. Miksa bajor és III. János György szász választófejedelem egyesített serege szétverte a Bécset ostromló török hadat. Bécs felmentéséből bontakozott ki az a török elleni támadó hadjárat, amely október 12én Sobieski párkányi győzelméhez, majd október 27-én az esztergomi vár visszavételéhez vezetett. Ezt a győzelmet ünnepelte 250 év múlva a hálás utókor Esztergomban 1933. szeptember 15-én. Az emlékünnepség alkalmával avatták fel a vízivárosi várfalak alatt a Sobieski emlékművet, amelyet a megye, a város és a Lengyel-Magyar Egyesület állíttatott. A hófehér kőoszlopon elöl kerek bronzplaketten Sobieski portréja látható. Az oszlop tetején ugyancsak kőből faragva a lengyel sas foglal helyet. Ez utóbbi a háború és az ostobaság áldozata lett, helyét nemrégen foglalja el az új bronzsas. Az emlékoszlopon lévő Sobieski arcképes bronz dombormű éremként is elkészült, amelyet feltehetőleg az ünnepség résztvevői és támogatói részére készítettek. Az egyoldalas érem előlapján Sobieski balra néző arcképét SOBIESKI EMLÉKÜNNEPE ESZTERGOMBAN 1933. IX. 15. felirat veszi körül. A nyak ferde metszésében mélyített betűkkel KÖRMENDI F.J. olvasható. A vert bronzérem 34 mm átmérőjű. Az emlékművet és az érmet is KÖRMENDI-FRIMM JENŐ (1886-1959) szobrászművész készítette, akinek több köztéri emlékműve ismert. így Jedlik Ányos és Eötvös Lóránd mellszobra Szegeden, Korányi Frigyes szobra Budapesten. A Nemzeti Galéria 25 szép érmet őriz tőle. Körmendi-Frimm a II. világháború előtt az USA-ban telepedett le. Chicagóban a Notre-Dame Egyetem tanára volt, de amerikai működésével még adós a magyar műtörténet. Washingtonban halt meg 1959-ben. Az ismert, de nem túl gyakori Sobieski érem kétféle üres hátlappal, (sima és mélyített) valamint Ludwig Ede budapesti éremverő üzemében sportverseny díjazására átalakított hátlappal is készült. Ezen a változaton a sporteredmény bevésésére fenntartott táblára felülről olajág hajlik. Ezt a hátoldalt számos egyéb előlappal sportéremként ismerjük. Rayman János ichtinger József követi a bírói székben, de 1738-ban ismét Zelizinek szavaznak bizalmat. Nehéz időszak következett a város életében, hiszen a következő évek a pestis elleni küzdelenunel telnek. Zelizi bíró vezényletével, a tanács számtalan határozatával, intézkedésével igyekezett elhárítani a döghalál rémét: este 9 órakor bezárják a város kapuit, a jövő-menő emberek ellenőrzésére a meglévő hat hajdú mellé további kettőt alkalmaznak, a város leromlott kerítését tüskékkel rakatják meg, a szentmiséket a zsúfolt templomból áthelyezik a Szentháromság-szoborhoz a főtérre, „ahol a szellő is jobban megjárhatja a népet", a pestises házakat lezárják, az elhaltak ágyait elégetik. Tudjuk, hogy e rendszabályok ellenére a ragályos betegség sok áldozatot szedett. Zelizit, talán tehetetlenségi érzés kerítette hatalmába, talán személyes oka volt, esetleg ráunt a hivatali életre s az azzal járó felelősségre, ma mái" nem válaszolhatjuk meg, mindenesetre bírói hivatalának második évét meg sem várva, 1739-ben lemondott. Attól tartva azonban, hogy a nehéz helyzetben a város nem fogadja el lemondását, hozzáteszi, hogy kész megválni szenátori megbízatásától, sőt ha kell, eladja házát és elköltözik a városból. Elszántságát látva, felmentik hivatalából. Szenátori tisztét megtartva, de egyéb hivatali funkciót nem vállalva, 1755-ben, utódok nélkül halt meg. Feleségének 1771. évi halálát követően a vagyont az oldalági rokonok hosszas pereskedésben morzsolták fel. Kántor Klára Angol utazók Esztergomban 3. Lord Henry Howard 1664-ben a vasvári békekötés után csatlakozott a Lipót császár szolgálatában álló Walter Leslie grófhoz, aki 220 fős követséget vezetett Konstantinápolyba, a békeszerződés ratifikálására. Angol és ír arisztokraták és nemesek számára Erzsébet királynő eskütörvénye elfogadhatatlan volt ha katolikusok voltak, így századokon kérészül találunk magas rangban szigetországi katonatiszteket Európa katolikus királyainak hadseregében. Henry Howard majdnem egy éves útját John Burbery, a család szolgálatában álló írogató ember jegyezte le, aki elkísérte urát, s a török szokásokat élénk színben ábrázoló útleírását 1671-ben Londonban meg is jelentette. A császári követ kíséretében Henry Howardot igen nagy megbecsülés övezte, mint Burbery írta, az angol lordokat hercegként fogadta el az udvar. A harminchat dunai hajóból álló kis flotta Bécsből indult el, s Pozsonynál Wesselényi Ferenc nádor fogadta őket. Győrben és Komáromban is katonai tiszteletadásban részesültek. Szőnynél szálltak partra, hogy a hármas határpóznánál a török fogadóbizottsággal találkozzanak. Útjukat már török kísérettel hajón folytatták. „Miközben Esztergom felé hajóztunk - ezt a helyet közönségesen Gran-nak hívják, török helyőrségi város, aznap esle érkeztünk meg ide, ágyúlövésekkel és többszörös sortűzzel fogadtak - a mohamedán hajósok, akik lefelé vontattak a folyón, örömük kifejezésére gyakran fel-felordítottak és prófétájuk, Mohamed barbár szavait ismételgették." Szokás szerint ajándékokat cserélt a követtel az esztergomi bég, „akiről azt beszélik, hogy az érsekújvári basa kegyeltje". Az esztergomi szandzsákbég korábban a budai pasa alárendeltje volt. A szandzsák Érsekújvár elfoglalása után lelt az újonnan szervezett érsekújvári vilajet része. A követ nem ment fel a várba, de a „küldötteket kávéval és serbet lel traktálta és körbevitte a várban" a bég. „Május 31-én vasárnap levén, őnagyméltósága egy sátorban misét hallgatott, egy teljesen nyílt helyen a törökök előtt (korábban mindig a hajón hallgatott misét), majd ebéd után elindult: miközben átkeltünk a folyón, s elhagytuk a hajóhidat, az esztergomi helyőrség húsz roppant ágyúlövéssel búcsúztatott bennünket." A leírásból azt is megtudhatjuk, hogy a császári követség két hajója az éjszakai viharban a híd fele sodródott, és csak a török sajkás katonák segítségével sikerült partot érniük. O.A. íróember tolla is kevés... Az idősebb esztergomiak jól emlékeznek a majd' fél évszázaddal ezelőtti történtekre - az akkoriban zajló felvidéki magyarüldözésre, s a városunkba, megyénkbe ezrével érkező „túloldali" menekültekre. A tényeket szerencsére nem csak az emlékezet őrzi: levéltári dokumentumok és megfakult újságlapok is „tudósítanak" e szomorú eseményekről. A felvidéki magyarság Cseh- és Morvaországban történő deportálása 1946. november 17-én kezdődött, egy jól megszervezett akció keretében, mely a 650.000-es csehszlovákiai magyar kisebbség szétszórását, megsemmisítését tűzte ki célul. Az erőszakos elhurcolások híre futótűzként terjedt. A magyarlakta falvakban pánik tört ki, menekülők vágtak neki a határnak, hogy mindenüket odahagyva, egy szál ruhában. Ma-. gyarországon keressenek menedéket. A legtöbben csónakon, tutajon, mások - életüket kockáztatva - mosóteknőben, kiakasztott ajtókon vagy éppen úszva próbálkoztak átjutni a túlsó partra; nem csoda, hogy sokan közülük a Dunában leltek halálukat... Az első áldozatok egyike Sindler Ferenc, 48 éves kovács, gutori lakos volt. A védőgáton cirkáló csehszlovák csendőrök észrevették a menekülőket szállító csónakot és lövöldözni kezdtek: az utasok közül Lengyel Margitot megsebesítették, Sindler Ferencet pedig nyakszirten találták úgy, hogy nyomban belehalt. Muzslaiak voltak abban a csónakban, amely november 27-re virradóan, a Duna nyergesújfalui szakaszán borult föl. A vízbe fúltak: Nagy Anna 26, Nagy Anna 17 és Zsitva Ernő 23 éves menekültek, valamint az evezős, Virág László. Néhány nappal korábban csupán Duliskovics Sándor, magyar határvadász hadnagy önfeláldozó közbelépésének köszönhetően nem következett be hasonló baleset: a már-már elmerülő mosóteknőben ülő menekültek életét akkor a parti őrség mentette meg. A megannyi emberi tragédia, az elüldözött és kifosztott, kétségbeesetten menekülők látványa késztette dr. Tárkányi Lajos alispánt arra, hogy - a helyszínen járva - az alábbi megállapítást is bevegye a hivatalos jegyzőkönyvbe: a való helyzet megírására „nem közigazgatási ember, hanem író ember is kevés". Nem kevesebb, mint hat halálos áldozatot követelt az 1947. március 12-én történt szerencsétlenség. Esle fél kilenckor, igen hideg időben. Párkánynál szállt vízre egy felvidékieket menekítő csónak. Utasok voltak: a lévai származású írónő, Rudnóy Teréz, egy érsekújvári kereskedő felesége, Kovács istvánné. Szűcs Elemér adótiszt, valamim a két révész - Repka Ferenc és Garami Sándor. Útközben vihar támadt, a csónak süllyedni kezdett. A bajbajutottakon két esztergomi révész, Repka István (Ferenc bátya) és Koncsek Gyula próbált segíteni: a hajótörötteket saját csónakjukba emelték, de utóbb az is felborult. Szűcs Elemért kivéve mindannyian odavesztek. Többségüknek persze sikerüli a szökés. 1947. márciusáig a 22.000 lelket számláló Esztergomba 540 család, kb. 1.200 személy menekült át. Megsegítésük példamutatóan zajlott: társadalmi összefogással azonnal sikerült szállási, ruhaneműi és élelmet, majd később pénzt és munkalehetőséget is biztosítani számukra. Balogh Béni Ami ma nem történhet meg Pilismarót pecsétnyomója 1827-ből Lassan hajts! A Mária-Valéria hídon újabban szigorúan ellenőrzik, hogy a kocsik lépésben hajtsanak. E rendszabály annak következménye, hogy a sebesen vágtató kocsik akárhányszor elhajtottak a vám mellett, a fizetésről megfeledkeztek, a vámos pedig hiába kiabált utánuk. (Korábbi fotó a Megyei Onkormánvzat Levéltára őrizetében. Szöveg: Esztergom és Vidéke, 1898. okt. 2. Marót községnek 1848 előttről három pecsétnyomó lenyomatát ismerjük. Az első a falusi pecsétnyomók leggyakoribb csoportjához tartozik, ekét és szőlőmetsző kést ábrázol. 1827-ben Kömíves József eladta szomszédjának Újlaki Mihálynak a marótiák gazdálkodására már ekkor is jellemző szilvását tizenkét forintéit. Az adásvételt Vérségi József bíró és a község nótáriusa, jegyzője, Bozóky Mihály jelenlétében bonyolították le, Bozóky írta meg a szerződést. A község földesura, a pálos rend tudomásul vette az egyébként a jobbágyok közti érvényes szerződést. Az eredeti szerződés s jobbágyfelszabadítást követő Magyar Királyi Vallásalap elleni perének iratai között maradt meg. Ez az irat egy jó állapotú vörös viaszba nyomtatott pecsétlenyomatot őrzött meg. A korábbi pecsétnyomóból az ekevas ábrázolásával találkozunk, míg a köralakú mező nagyobb részét Szent Lőrinc álló alakja tölti ki, kezében márt íromságának szimbólumával, a vasráccsal, amelyen elevenen megsülöllék. Isten angyala röpül feléje, kezében babérkoszorúval. A pilismaróii római katolikus templomot Szent Lőrincnek szentelték, ő a templom védőszent je, ez indokolta, hogy 1770-ben rávésesse a falu az új pecsélnyomóra alakját. A pontos évszám a címeralakokat körülvevő feliratból derül ki: MAROTH HELSÉG PECSÉTJE 1770. A harmadik pecsétnyomó, amit ismerünk, elhagyta már az. eke ábrázolását is.