Esztergom és Vidéke, 1995

1995-05-04 / 18. szám

Egy szemtanú elbeszélése A Fába-féle kúria háztartása gazdagon fel volt szerelve különböző értékes készletekkel, így többek között a herendi porcelángyár első kézifestéses termékeiből származó 24 személyes étkészlettel, monogramos ezüst evőeszközökkel, mindazzal, ami még a múlt századi középnemesi jólét tartozéka volt. A napi étkezések a Fába család hagyományai szerint szinte szertartásszerűen zajlottak le, különösen az ebéd. Déli harangozáskor a levesnek az asztalon kellett lennie. Abból a házigazda elsőként korra való tekintet nélkül - a vendégnek szedett a tányérjába, utána a nővérének és a háztartás vezetőjének, majd saját magának. Csak akkor volt szabad az evőeszközökhöz nyúlni, miután a ház ura is leült az asztalhoz, és jó étvágyat kívánt. Felejthetetlenek maradtak számomra azok a finom húslevesek, magyaros ízléssel, állítólag múlt századi receptek szerint elkészített sültek és egyéb ételek, amelyek naponta az asztalra kerültek. Minden ebéd gyümölccsel, sajttal, tésztafélével és árpakávéval zárult. Mire végigettük az ebédet, közben a házigazda elbeszéléseit is meghallgatva, az egyórás cséplési szünet is befejeződött, és én újra folytathattam a szérűben az ellenőri munkámat. Nagyobb lélegzetű elbeszélésekre inkább csak az esti órákban került sor jó illatú, diszkrét szivar, olykor pipafüst mellett. De halljuk, miről is mesélt nekem Fába Simon plébános úr. Főleg korának történelmi eseményeiről, ezek között több alkalommal a híres nagysallói ütközetről, no meg a házuknál megfordult jelentősebb emberekről. Ismert dolog, hogy az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat idején, a váci csata után a hadműveletek egy része a Felvidékre tevődött át. Görgey Artúr, a dunai (fő)hadsereg főparancsnoka seregével megszállotta a Garam folyó bal partját és főhadiszállását Léva város várába tette át. Ahhoz, hogy az osztrákokat Nyugat felé tovább üldözze és kivesse Komárom várából, a magyar honvédhadseregnek át kellett kelnie a Garamon. Ez a Szecse és Kálna községek között létrehozott hídon át április hó 18-án sikerült is a fősereg két hadtestével, Damjanich János és Klapka György honvéd tábornokok, majd április 19-én Zsemlér községnél Pöltenberg tábornok vezetésével. Nagysaliót viszont Wohlgemut osztrák tábornok hadteste tartotta megszállás alatt, akadályozva a magyar seregnek Komárom felé vezető előnyomulását és a vár felmentését. Ezt az erős, jól felszerelt osztrák seregrészt \ •Y kJ Oltósy Pál a hazai meggyfaipar megteremtője volt. (A szabadságharcig Langecker Pál volt a neve.) 1818-ban született, esztergályos szakmát tanult. 1836-ban telepedett le EsztergomSzentgyörgymezőn. A nagy világpiacok egyik specialitása keltette fel érdeklődését: meggyfatelepet akart létesíteni, hogy megggyfakészítményekkel jelenhessenek meg ott. Útkeresései a legjobb sajmeggy (Cerasus mahaleb) fajhoz, a badeni (ausztriai) szagosmeggyhez vezették. Az első csemetéket 1842-ben ültette el saját kertjében, mintegy félholdnyi területen. E tevékenységéből jött létre az ún. „szipkagyár" Esztergomban - mely az 1948-as államosításig eredményesen működött. Kiváló minőségben gyártottak cigaretta- és szivarszipkát, pipaszárat, síbotot, sétabotot, fonott meggyfapálcákat, esernyőnyelet stb. A hazai és a külföldi piacokra egyaránt szállítottak. Oltósy Pál a szabadságharcban honvédnak állt be. Komárom ostromakor mint főhadnagy védte a várat. Minden tűznél ott volt; tüzérparancsnoki tisztet viselt. Három kitüntetést kapott. Híres volt az a bravúrja, amikor Klapka tábornok Komáromból fontos, titkos levéllel Kossuth Lajoshoz küldte Debrecenbe. támadta meg Klapka és Damjanich április hó 19-én a reggeli órákban. Az ütközet során kialakult ádáz küzdelemről, a magyar sereg fényes győzelméről és az azt követő eseményekről Fába Simon, aki 11 évesen az ütközet szemtanúja volt, a következőket mondta el nekem. Az osztrák katonák a község udvaraiban, bokros kertjeiben, házaiban és egyéb épületeiben, azok padlásain, a két templom tornyában voltak elhelyezve. A lakosságnak szigorúan megtiltották, hogy házaikat elhagyják, kivéve azokat, akiket szolgálatukba állítottak. Fábáék házának népe is odahaza tartózkodott, csak a ház ura nem, aki elrejtőzött az osztrákok elől. Az ő udvarukon és a környékükön is tartózkodtak osztrák katonák, meg időközönként egy-két lovas is megjelent. Éjszakára két tiszt volt náluk elszállásolva, de már korán reggel elmentek a házukból, csak a tisztiszolgájuk maradt ott a csomagjaikkal. Április 19-én kora délelőtt - mesélte Fába plébános úr - Barsendréd irányából hirtelenül sűrű ágyúlövéseket hallottak, majd mind sűrűbben, mind közelebbről puskaropogást. Jól lehetett ezt hallani, mert az udvar felé nyíló egyik rácsos ablakot nyitva tartották. Alig egy órán belül fergeteges csatazaj bontakozott ki, pokoli volt a lövöldözés, rohamra szólító vad kiáltozások hangzottak el hol magyarul, hol németül, szóltak a harci kürtök, fegyvercsörgés, lovak száguldozása, nyerítése, sebesült katonák jajkiáltása kísérte mindezt. Véres küzdelem alakult ki - mesélte az öreg plébános -, amelynek folyamán az osztrákok voltak jobb helyzetben, mert sokan közülük a padlásokon és egyéb helyeken jól befészkelték magukat, és onnét lövöldöztek. Nem messze Fábáéktól két szalmatetős ház leégett, a helyükön álló házakat meg is mutatta nekem a plébános úr. Látott sebesült és haldokló, vízért kiáltó sebesülteket, számos halottat is. Arról is beszélt, hogy hirtelenül a Garam felől újabb kürtszó, eszeveszett kiáltozás, lövöldözés volt hallható, és nemsokára az utcájukban vörös sapkás rohamozó honvédek jelentek meg. Ahogy később megtudta az ifjú Fába Simon, ezek Damjanich hadtestének voltak a katonái. Damjanich ugyanis a magát jól tartó Klapka segítségére sietett, és a Garam felől oldalba támadta az osztrákokat. Tulajdonképpen ez döntötte el a csata sorsát. A megtizedelt osztrák sereg Kolta község irányába jelentősen szétszóródott, halottjait és sebesültjeit hátrahagyva vad futásnak eredt. Egy részének sikerült is Oltósy a levelet sétabotba rejtette s tömérdek viszontagság közt jutott el Kossuthoz.Ezért a tettéért századossá léptették elő. A Bach korszakban sok üldözést szenvedett. 1874-ben szentgyörgymezei meggyfatelepét kezelés és nevelés okán fiára, Ferencre bízta, aki ekkor már atyja mellett 20 éve buzgólkodott, s így teljesen magáévá tette az épp oly kényes, mint racionális meggyfanevelés titkait Még abban az évben Fejér megyébe, Fegyvernekre költözött, és ott a meggyfatermelést szintén feladatul tűzte ki. 1880-ig a meggyfaszálakat nyersen adták át az esztergályosoknak és a gyárosoknak. Ekkor azonban Bécsben exportraktárt nyitott, melynek vezetésével másik fiát, Lajost bízta meg. Ezután vált szükségessé, hogy a meggyfaszálakat a kereskedelem részére már félig feldolgozzák. Erre a munkára Esztergomban rendezték be a gyárat, amelynek technikai berendezését Oltósy Pál idősebb fia, Ferenc működtette. Esztergomban 25 hold, Fegyverneken pedig 80 holdnyi területet használtak meggyfatermelésre. Állandó képviseletekkel s részint bizományi raktárakkal rendelkezett sok nevezetes világvárosban, így például Koppenhága, Szentpétervár, Varsó, Konstatinápoly, Alexandria, Madrid, Cádiz, Párizs, London, Liverpol, New-York, Philadelphia, San Francisco, Cleveland, Cincinnati városokban. Az Oltósy Pál és Fiai cég készítményei, kitűnő minőségük miatt, számos kitüntetésben részesültek a hazai és külföldi kiállításokon: Esztergomban 1863-ban és 1869-ben, Budapesten 1871-ben és 1885-ben. Londonban 1889-ben, Bostonban 1881-ben, Antwerpenben 1885egérutat nyernie és kivonni magát az ütközetből. A magyar honvédsereg üldöző csapatokat küldött a menekülő osztrákok után, akik közül sokan megadták magukat, további futás helyett inkább a fogságot választották. A Pöltenberg által üldözött másik osztrák seregrész pedig déli irányban futott, és az esztergomi hajóhídon átmenekült a Duna jobb partjára. A csata után a nagysallói lakosság hathatós segítségével összegyűjtötték a sebesülteket, és ápolás céljából sokukat a házakban helyezték és látták el. Bőven jutott belőlük a szomszéd községek lakosainak is, nem nézve azt, hogy osztrák volt, vagy magyar. A súlyos sebesülteket a lévai és esztergomi kórházakba szállították. A halottakat is - úgyszintén még a csata napján - összegyűjtötték, Nagysalló és a környékbeli községek temetőiben - így Barsendréden is - tömegsírokban temették el. A csata után a lakosság mindent megtett, hogy a győztes honvédcsapatok ellátásában, elszállásolásában segítségére legyen a sereg illetékes részlegeinek. Nem csak a házaknál vendégelték meg a honvédeket, hanem az esti órákban ökörsütés is volt azon a helyen, ahol ma is áll még Nagysallóban az 1849. április 19-én kivívott és a további hadjárat szempontjából döntő jelentőségű győzelem emlékére felállított gránit emlékmű. Az öreg plébános roppant színesen, nagy élvezettel adta elő ezeknek a mozgalmas óráknak az eseményeit, az egyikmásik honvédtől hallott, vagy saját maga által is látott csatajelenet és az ökörsütés emlékeit. A hadvezetőség részére a győzelmi vacsorához a Fába-féle nemesi kúrián terítettek ünnepi asztalt. Estére a ház ura is előkerült valamelyik közeli rejtekhelyéről. Ez volt mégcsak a nagy esemény a 11 éves fiú számára! - mesélte élvezettel az öreg plébános. Először elmondta, s meg is mutatta, hogy a nagy ebédlőszoba berendezését apja végrendelete értelmében máig megőrizték: az értékes faragású, nehéz tölgybútorok ugyanott álltak, ahol a 49-es győzelmi vacsora idején. A szoba középső harmadában nagy ovális politúrozott tölgyfaasztal állt, 12 faragott támlásszékkel körülvéve. Fába Simon megmutatta nekem, hogy a tábornokok közül ki hol foglalt helyet a vacsoránál. A főhelyen, az asztal közepén Damjanich ült, tőle jobbra Vécsey Károly, balra Klapka György, mellette pedig Nagy Sándor. Ugyancsak Damjanichtól balra foglalt helyet a később érkező Pöltenberg. ók akkor már valamennyien táborben. Itthon az országos iparegyesülettől ezüst díszérmet kapott, 1885-ben pedig a Ferenc-József-rend érdemkeresztjével tünteték ki. A szentgyörgymezei képviselő-testület 1893. júniusl-jén örökös díszpolgárrá választotta, mert városunknak hírt, nevet, dicsőséget szerzett, és száz embernek éveken át kenyeret biztosított Utcát is elneveztek róla. Megadatott neki, hogy szeretett feleségével (Kresselbauer Katalinnal), boldog házasságuk ötvenedik évfordulóján, 1892. május 25-én aranylakodalmat tarthassanak a Bazilikában. Ez a nap nemcsak a családnak volt ünnep, hanem az egész városnak is. Oltósy Pál 1894. augusztus 29-én hunyta le örökre a szemét. Kora társadalma nagy részvéttel és tiszteletadással búcsúztatta. Ahol ifjúságát, életének legszebb napjait élte, ahonnan merész terveivel a nagyvilágba indult - ez a hely: Esztergom-Szentgyörgymező. Odavágyott vissza megpihenni a munka után, áldásos életének véghatárán. Az Esztergom és Vidéke 1894. augusztusi számában így emlékszik róla: ...„Egy hosszú, küzdelmes élet utolsót lobbant, és a magyar ipar sok érdemet szerzett munkása nincs többé. A Langecker Paliból, szegény esztergályos-legényből világszerte ismertté lett gyáros, Oltósy Pál örökre lehunyta szemét. Leggyönyörűbb momentuma életének példás családi élete és legdicsöbb, hogy a magyar hazának tett a szabadságharc idején nagy szolgálatokat. A negyvennyolcas emlékekhez tért vissza mindig a megboldogult, mikor elfáradt az élet küzdelmeiben. Repeső szívvel vette elő honvédszázadosi attiláját, a Bach-korszak üldözéseiben kegyelettel őrizte kardját, honvédjelvénoki rangban voltak. A többi helyen is magasrangú tisztek ültek, akik közül egy-kettőre Fába Simon még név szerint is emlékezett Azt is elmondta az öreg plébános, hogy az asztalnál kizárólag férfiak ültek, az asszonynép csak felszolgált Fába Simon édesapja - a fia szerint saját kifőzésű rozspálinkával köszöntötte a nap hőseit. Utána jónéhány tyúkból kifőzött minden kellékkel ellátott leves következett, majd tormás főtt hús, pulykaés malacpecsenye megfelelő körítéssel, amit pohárköszöntők keretében Fábaféle saját termésű borokkal öntögettek le. (Úgy emlékszem, hogy végül juhsajt és aszalt szilva is került az asztalra.) Vacsora közben a csata valamelyik jelenetét felidézve, Damjanich állítólag öszszeszólalkozott Klapkával, de ebből nem keletkezett komolyabb csetepaté. A beszélgetés hol magyar, hol német nyelven folyt Ma is élesen kirajzolódik előttem a múlt század hangulatát árasztó nagysallói nemesi udvarház a hófehér hajú, ízig-vérig magyar érzelmű, hőseinket mélyen tisztelő öreg plébános törékeny, de korával még erősen dacoló szívós alakja, ahogy ott ül háza ebédlőjének kedvelt karosszékében, és éles tekintetével a távoli múltba réved. Szinte ma is hallom, amint elérzékenyülten arról beszél nekem, hogy az ütközet után gyermeki szívébe milyen mélyen és örökre bezáródott egyik-másik haldokló magyar honvéd emlékképe. Volt köztük olyan, aki az édesanyját az asszonyát, vagy talán jegyesét volt aki a gyermekei nevét emlegette, de olyan is, aki a hazáját éltette, ki már fátyolos, ki hörgő, de mindinkább némuló, halódó hangon, mielőtt a szemét örökre lezárta volna. Ma is megható számomra erre gondolnom és felidéznem magamban ezt az emlékkép-sorozatot. De nemcsak az öregurat látom magam előtt hanem mindent ami körülötte volt abban a szobában, a kandallószerű szép nagy cserépkályhát, a gyönyörű bútorokat, a kovácsoltvas petróleumlámpákat (amelyek akkor már villanyra voltak átszerelve), a falakon a Krisztus-képen kívül Szent Jeromos képét aki koponyát tart a kezében, családi portrékat no meg Madách Imréét egy-két tájképet, odébb a pipatóriumot hosszúszárú tajtékpipákkaí és sok más egyebet. íme, mennyire hatalmába tudja ejteni az ember lelkivilágát egy-egy jól beültetett élmény, vagy élménysorozat. Az enyémet például a Fába Simon plébános úr által elém varázsolt nagysallói győztes ütközet - bennem ugyancsak mély élményeket kiváltó - eseménysorozata. így nyeit. Mi, utódok pedig zarándokoljunk el néha a szentgyörgymezei sírkertbe és a derék agg sírkövéről olvassuk le, hokell átadni minden történelmi hagyományunkat az utókornak, ahogy azt annak idején Fába Simon tette. A húszas évek végén, nővére halála után nagysallói birtokát az egyháznak adományozta, és Koperniczky Kornél pozsonyi nagyprépost meghívására Pozsonyba költözött. A pozsonyi koronázó dómtemplom tőszomszédságában lévő nagypréposti palotában biztosítottak számára két helyiségből álló lakást és teljes ellátást gondozást. Az egyházra testált birtokával azután az akkori nagysallói, Tonhauser nevű plébános rendelkezett Fába Simon az ingóságaiból azt a 24 személyes herendi porcélánkészletet viszont amelynek már az 1849. április 19-i győzelmi vacsorán is szerepe volt Sarolta húgomnak adományozta. Hogy az értékes bútorzatnak és egyéb ingóságoknak mi lett a sorsa, arról nincs tudomásom. Én Fába Simonnak Pozsonyba való átköltözése és ottlakása idején pozsonyi diák voltam, és két-három alkalommal még meglátogattam őt volt híveinek és szülőföldjének szívélyes üdvözletét tolmácsolva. Ilyenkor mindig újra felélénkült felragyogott a szeme, és kérdéseivel árasztott el. Vörösmarty híres verssorát alkalmazva kérdezte tőlem, hogy „áll-e még" a nagysallói háza, megvan-e még a pipatóriuma, és nem felejtette el újra felidézni a nagysallói ütközet egy-egy epizódját sem. Tulajdonképpen azt akarta ellenőrizni, hogy tudom-e még, mi minden történt Nagysallóban 1849-ben, és kik ültek azután az ő asztaluknál. Nagysalló élményét tehát döntően Fába Simonnak köszönhetem, ezen kívül édesapámtól is sok mindent hallottam erről a fényes győzelemről, úgyszintén - és nem utolsó sorban - a barsendrédi idősebb emberektől. Mindezt pedig szívesen továbbítom mindazok számára, akiket érdekel a magyar történelem, beleértve annak szájhagyományait is. A jelen mindennapi gondjai és a jövő távlatainak latolgatása mellett nem árt, ha tanulságért imitt-amott példamutatásért a múlthoz fordulunk. A 49-es honvédhősök esztergomi temetője többek között valami üyesfélére is figyelmeztet minket. Ezzel a gondolattal kapcsolatban a költő Garay János is jó tanáccsal szolgál nekünk, amikor azt írja: „A lelkes eljár ősei sírlakához,s a régi fénynél gyújt új szövétneket." Fába Simont én utoljára 1933-ban láttam Pozsonyban. Ott halt meg azután ahogy tudom - 96 éves korában. gyan kell szeretni a hazát, a családot, a jótékonyságot és a munkát." Klotz József Ortutay András MELLÉKLET T

T r ^ JA szerkeszteseben 1995.18. szám II. IDŐLAPOZÓ A magyar meggyfa-király emlékezete Levéltári kiállítás Április 27-én, a Kolos kórház alapításának századik évfordulójára emlékezve, dokumentumkiállítás nyílt Esztergomban, a Megyei önkormányzat Levéltára Vörösmarty utcai épületében. Csombor Erzsébet levéltárigazgató üdvözlő szavai után dr. Szállási Árpád orvostörténész emlékezett a fontos eseményre, amely Esztergom és vidéke beteggondozásában - gyógyításában és ellátásában - mindmáig döntően hat. A kiállításon bemutatott dokumentumok és egyéb tárgyi eszközök május végéig naponta 9-12 óra között még megtekinthetők. nyv/fféyt /aJe/J /% /

r fíóWta/tl efü/'éóv foSt/t-o'. Jw^qaó óasi/t ú >/q'5 <ys i . K-f'Z-GC-X' " " y y /j ff fit, OL/M JUf ŐítM. 77 v ét Wx&ti// f?<f <VL><r«W i • <\. •Mlu'x a Á's/wvt;/f A / /yuífrrtfcJtzl> JU, ú rfé/sa/íej'ifrá/awta/f' /imL f'o trf Esztergom szab. kir. város képviselő-testületének 1895. április 25-i határozata Vaszary Kolos hercegprímás 50.000 koronás, kórházépítési célú adományáról. (A jegyzőkönyv eredetijét a Megyei Levéltár őrzi.)