Esztergom és Vidéke, 1995

1995-11-23 / 47. szám

3 ÉRDEKEINK ÉRTÉKEINK ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1995. 30-31. SZAM Egy művész hazatért.. Kreivich Gyula kiállítása Amikor az ember egy régen látott ismerőssel találkozik, s a felidézett emlékképek tükrében vizsgálgatja, elsősorban a hasonlóságokat keresi, mégis főként a különbözőségeket érzékeli. Azt hiszem, így vagyok most Kreivich Gyula művészetével is. A több mint másfél évtizedes mártélyi remeteség után visszatért, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy hazatért ember az alkotások komoly mennyiségével, a művészi kifejezés széles skálájával lepte meg barátait, ismerőseit és remélem, közönségét is... E hazatérés tükrében vizsgálgattam a képeket, faggattam a mestert egy nemrégi rádióriportban, a Művészportrésorozat keretében. S miközben jóval korábbi alkotásait, elsősorban tájképeit, azok szín- és formavilágát, hangulati hatásait idézgettem magam elé, örömmel állapíthattam meg, hogy Kreivich Gyula - mint maga is mondta: nem kevés vívódás és küzdelem árán - megtalálta önmagát, kiforrott művész lett. Gondolatisága, szín- és formavilága már csakis az övé. Számomra a legnagyobb változás a képi gondolatiság elmélyülése, a filozófiai mélységek keresése és megtalása. Ahogy ő maga is mondta, alkotásai először gondolati síkon fogalmazódtak meg. Egy-egy központi gondolat azután sajátos jelképrendszerben, szürrealistaszimbolista világban ölt testet. Szimbólumainak nyersanyaga a természet, a megszemélyesített természet, ami magától értetődik egy olyan ember számára, aki benne él a mártélyi világ érintetlennek tűnő végtelenségében, sőt annak szinte alkotó elemévé válik. A Nap az élet, - a virág, a fa az ember jelképe. Az emberi sors egyes pillanatai, mondhatnám: zsánerképei tekintenek reánk, mert a művész gondolatainak középpontjában mindig az ember áll, a maga belső vívódásaival, az elszemélytelenedés, a magány, a kiszolgáltatottság ellentmondásaival. A fel-felvillanó boldogság és a visszatérő bánat, a szárnyalás vágya és a földhöz ragadtság keserű tudatossága, a jó és a rossz küzdelme, az önmagát és helyét lázasan kereső ember. Keményen szembe néz - s ugyanerre késztet minket is - a filozófia legalapvetőbb kérdésével, a létnemlét antagonizmusával. Ezen a gondolati alapon értelmezhetők a Madarak szimbólumai, a Kísértés örök emberi motívuma, A zsákutca kiúttalansága, személytelenné torzult reménytelensége, a „nincs menekvés" bizonyossága, a Védtelenül lemeztelemtett kiszolgáltatottsága, a Gyűlölködők arctalanná torzult szembefordulása. Ugyanezt tükrözik a legkülönbözőbb technikával készült tájképei is. A szigeti sétány kopasz gesztenyefái, A folyóparti matuzsálem megrendítő, expresszív látványa, a Nyárfák havas felkiátójelei a téli nap felfénylő vöröses-sárgájában. Külön kiemelendő Az intő jel biblikussága, az örök figyelmeztetés az élet mulandóságára, törékenységére és az öröklét transzcendentális ígéretére. És ezzel átléptünk szimbólumrendszerének egy másik, természetesen az előbbiekkel szorosan összefonódó területére: a biblikus, a vallási szimbólumok világába. A korpuszmotivum vívódó, megadó belenyugvása, (,Jegyen meg a Te akaratod"), a kereszt által összefogott Kettéosztott világ, melyben egyszerre cél és céltábla a krisztusi út és igazság, a melegen lüktető színekben, áttűnő formákban meg-megjelenő ígéretek és bizonyosságok. A Szaggatott világban az útjelző a kereszt, amely a lét-nemlét közötti örök vívódásában a hit bizonyosságát sugározza. Azt az alapvető optimizmust, hogy egyedül ő képes legyőzni a legyőzhetetlent A siratófal mérhetetlen, időntúli keservét Elgondolkodtatóak a Madár-emberek sajátos angyali formái, az élet és halál vörös és fehér színekben megjelenő konfliktusa, a vér és a tisztaság, az ördögi és az angyali, a magasba vágyó és a visszahúzó erők örök küzdelme. E képeken a jelképhordozó újabb formájaként a színszimbólumok szerepe figyelhető meg, elsősorban a vörösé és a fehéré, de jelképes funkciót kapnak a meleg sárga és a barna árnyalatai, valamint - ahogy az alkotó mondja - „a tört vagy tompított feketék". A különböző színárnyalatokat összesimuló színharmóniákat egy sajátos, lazúros technikával éri el. Mindennek különösen jó példáját látjuk A fény híd és a Várakozás a túlsó partra című képein. Ez a gazdag színvilág sokféle technikával társulva szolgálja a mondanivalót: megfigyelhetünk pasztellszerűen összesimuló színfoltokat nyugtalan kontrasztokban, ellenpontokban megjelenő színhatásokat a pontfestészet elemeire utaló impresszionista látomásokat és rusztikusán felrakott festékcsíkokat tömböket. A művész egy-egy központi gondolat köré tudatosan építi fel a képek kompozícióját A szerkezet lehetőségeivel élve, kiemel és ellenpontoz, kiegyensúlyozottságára törekedve, ami egy belső harmóniára utal. Egy megtalált harmóniára. A mártélyi lét sokat adott a művésznek. No nem léthelyzetében, hiszen ez az ősi, szegényparaszti vidék a maga zártságával, bizalmatlanságával aligha fogadhatta be őt és családját; hanem a táj végtelensége, tisztasága, lelki békéje és harmóniája által. Kreivich Gyula festményein azt a belső metamorfózist fedezhetjük fel, amikor az égbe simuló táj harmónikus tökéletessége megsejdít valamit az egyetemesség végtelenségéből, a teremtő akarat tökéletességéből. Ezért érezzük úgy képei láttán, hogy a keresztény szimbólumok nem csak egyetemes emberi-művészi kellékek, gondolati párhuzamok hordozói, hanem a művész számára megtalált valóság, amit a kiküzdött belülről megélt hit ereje avat hitelessé. Ezért nem pesszimista az általa megjelenített festői világkép. E gondolatok jegyében szeretném a művészt köszönteni újra itt Esztergomban. Hiszek abban, hogy jelenlétével az esztergomi művészeti élet - amelynek palettájáról az utóbbi időben a Sors tragikus kegyetlenséggel letörölt néhány alapszínt - egy érdekes, új színfolttal gazdagodott. Simon Tibor Oktatásirányítók Esztergomban Az Iskolairányítók Magyarországi Egyesülete (IME) az European Forum of Educational Administration (EFEA) tagszervezeteként elnyerte a kétévenként megrendezésre kerülő konferencia, az Intervizitációs Program megszervezésének jogát. A közel két évtizedes múltra visszatekintő - legjelentősebb európai oktatásirányító - szervezet VIII. konferenciájára 1995. november 6-ától 12-éig Budapesten és néhány vidéki helyszínen - közöttük Esztergomban - került sor. A rendezvény témája a „Megosztott felelősség és helyi autonómia az oktatásban" volt A röviden IP-nek nevezett rendezvény szervezésében, módszereiben teljesen különbözik a szokásos konferenciáktól. A résztvevők állandó aktivitására építve a munka nagy részét csoportos tevékenységek, látogatások előkészítése, a meglátogatandó intézmények munkájának megismerése, a szakmai szempontból érdekesnek számító kérdések összegyűjtése teszi ki. A látogatásokon és a tapasztalatok összegzése során szintén minden résztvevő aktívan dolgozik. A tíz csoport három napon át ismerkedett a kiválasztott intézményekkel. 1995. november 9-én, csütörtökön került sor a vidéki látogatásokra, két csoport városunkat kereste fel. A szakképzéssel foglalkozó csoportunkat Esztergom Város Ipari Szakmunkásképző Intézete és Szakközépiskolája fogadta. Az iskolavezetés részéről Sinkó Gyula igazgató, úgy is mint az Oktatási Bizottság tagja, valamint a fenntartó önkormányzat képviseletében Koditekné Jernei Ilona tanácsos voltak csoportunk partnerei. A másik, a felsőoktatás kérdéseivel foglalkozó csoport a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolában és Gyakorló Altalános Iskolájában tett látogatást. Gárdái Zoltán főigazgató, Homor Lajos és Magyar György főigazgató-helyettesek és a főiskola más vezetői, valamint Sipos Imréné, az általános iskola igazgatója és munkatársai fogadták illetve tájékoztatták a vendégeket akik nagy érdeklődéssel tanulmányozták mindkét intézményt és elismeréssel szóltak a bennük folyó képzésről. A szakmai programok intézménylátogatásból és a konferencia témájával összefüggő intézményi és fenntartói szintű eredmények és problémák megvitatásából álltak. A konferencia résztvevői a látogatások értékelésekor kiemelték a fogadó intézményekben tapasztalt baráti, szívélyes fogadtatást Ezúton is köszönetet szeretnénk mondani az esztergomi látogatások minden szervezőjének és résztvevőjének, akik munkájukkal városunk és intézményei megismertetéséhez, jó hírének gyarapításához hozzájárultak. Gergely László, a Bottyán J. Gimnázium és Műszaki Középiskola igazgatója IME elnök Dr. Prokopp Gyuláné dr. Stengl Marianna 1907-ben Sopronban született Az érettségi után a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarára iratkozott be, ahol 1930ban - 65 évvel ezelőtt - kapta meg a történelem-latin szakos középiskolai tanári oklevelet Ezután elvégezte a művészettörténet szakot is, és ebből doktorált 1932-ben. Disszertációjában művészettörténeti szempontból elsőként dolgozta fel Győr műemlékeit. 1935-ben férjhez ment az esztergomi dr. Prokopp Gyulához, aki akkor a pesti ítélőtábla jegyzője volt. Miután 1938ban férjét kinevezték az Esztergomi Járásbíróság bírójának, vele együtt az ősi szülői házba költöztek. Tizenhat éven át alkotó erejét a családépítésre fordíthatta; 1954-ben újra állást*" kellett vállalnia. 1979-ig a Keresztény Múzeumban művészettörténészként dolgozott E negyed évszázad alatt létrehozta a múzeum szakkönyvtárát művészettörténeti tanfolyamokkal és továbbképzéssel biztosította a többnyelvű szakvezetést. A múzeum 100 éves jubileumára feldolgozta az intézmény százéves történetét (önálló kutatómunkán alapuló műve két kiadásban is megjelent.) Szaklevelezés útján jelentősen kiterjesztette a múzeum nemzetközi kapcsolat-rendszerét A; Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanácsa hatvanöt éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységének elismeréseként Qir é^roíopp Q/uUné J&r. c/tengl Cfaarionná vasoklevelet Részére ezt a díszoklevelet az Egyetem pecsétjével és aláírásunkkal megerősítve kiadjuk. Budapesten.az i?55 év njovatnba

r hó-2c napján Mindeközben - a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei vezetőségének tagjaként - rendszeresen tartott művészeti témájú előadásokat 1955-1965 között ő szervezte városunk első idegenvezetői tanfolyamát ennek összes előadását mindvégig szintén ő tartotta. 1979-ben nyugdíjba vonult de azóta is teljes szellemi frisseséggel folytatja tudományos helytörténeti munkáját Megjelent müvei: Győr műemlékei (Győr, 1932.), A Keresztény Múzeum első évtizedei (Esztergom Évlapjai, 1960.), Az Esztergomi Keresztény Múzeum története (Esztergom, 1977. és 1978.), Szólaljatok meg, esztergomi házak! (sorozat az Esztergom és Vidékében, 1989-1991), Esztergom-Belváros. Műemléki séta (Esztergom, 1992.), Adatok Esztergom polgárosodásának történetéhez (Esztergom Évlapjai, 1994.). Remélve a folytatást, jó egészséget kívánunk hozzá az idén 85 esztendős Pro Urbe-díjas, immár vasdiplomás ünnepeltnek. : _ « n ; j a J ÜTKÖZTETŐ § EGYEZTETŐ Dr. Haller Zoltán válasza a KDNP esztergomi szervezetének állásfoglalására, amely lapunk 45. számában jelent meg. A KDNP helyi elnöksége nevében Nemeskéri Edvin - a 168 Óra október 17-ei számában megjelent riport egy mondatára utalva - arra kér, nevezzem meg, hogy kik folytatnak negatív kampányt ellenem. Bartus László a 168 Óra újságírója (régi ismerősöm) azzal keresett meg, hogy szeretne velem interjút készíteni a mentelmi üggyel kapcsolatban. Nem tartottam és ma sem tartom helyesnek, hogy egy folyamatban lévő ügyről újságcikkek jelenjenek meg, ezért elzárkóztam az interjú elől. Bartus László megnyugtatott, hogy nem a konkrét ügyről kíván írni, hanem általában a mentelmi ügyekről, a parlamenti bizottság munkájáról, és hogy ebben témában más képviselőket is meginterjúvol, olyanokat akiknek mentelmi ügyük volt vagy van. Érveinek engedve, beleegyeztem abba, hogy beszélgetünk, de azzal a feltétellel, hogy mielőtt a cikk megjelenne, szeretném látni, hogy magánbeszélgetésünkből mi került az interjúba, és hogy nyilatkozatomnak mi a szövegkörnyezete. Erre ígéretet kaptam, aminek ellenére lapzárta előtt pár órával telefaxon csak az a szöveg érkezett meg, mely az én nyilatkozatomként volt megjelölve, benne az ominózus mondattal, hogy „valamelyik legyőzött" jelölttársamra gyanakszom. A „nyilatkozatot" átjavítva, ezt a sort is azonnal ki húztam belőle. A módosított szöveget még lapzárta előtt faxon visszaküldtem, az új változatot aláírásommal hitelesítve. A 168 órában mégsem az általam elfogadott szöveg, hanem az újságíró eredeti változata jelent meg, melyhez nem adtam és ma sem adnám a nevem. A 168 Óra cikke előtt és azt követően is jelentek meg röpiratok fénymásolatok Esztergomban és környékén hamis vádakkal, de a ,riport" megírásának és megjelenésének fent vázolt körülményei is arra mutatnak, hogy az „ügy" körül komoly politikai szándék munkál. Úgy gondolom, indokoltan merült fel bennem a gyanú, amelynek én csak magánbeszélgetésben adtam hangot mert természetesen nem szándékoztam vádként feltüntetni. E beszélgetés során azt is mondtam, hogy a közélet demokráciájába ugyan beletartozik a választási harc is, de két választás között a képviselőknek, a közélet minden szereplőjének, pártállásuktól függetlenül segíteniük kell egymást hogy a város, a régió fejlődése minél eredményesebb legyen. Úgy tapasztaltam, hogy Esztergomban, illetve képviselői körzetemben - volt jelölttársaimmal is - megvalósult ez az óhajtott együttműködés. Ennek bizonyítékát látom abban is, hogy a cikk megjelenése után politikai ellenfeleim, közöttük kereszténydemokraták is biztosítottak támogatásukról, amit nagyon köszönök. Még egyszer hangsúlyozni kívánom: a 168 Órában megjelentekhez nem járultam hozzá, az ott leírtak egy nem nyilvános beszélgetés tendenciózusan kiragadott részletei. Nem tükrözik a véleményemet gondolkodásmódomat és a valóságot Ha bárki is sértve, vagy vádolva érezhette magát a közélet szereplői közül, úgy elnézést kell kérnem, de elsősorban nem a magam, hanem a cikk szerzőjének nevében. Egyébként helyreigazításért a 168 Óra szerkesztőségéhez fordultam. Tisztelettel: dr. Haller Zoltán országgyűlési képviselő Onagy Zoltán Nap 13. Amikor a szerelem kivégzi a fiút A szerelem titokzatos jószág. Hatalmáról, sorsokat végérvényesen elintéző erejéről nincsenek tiszta, végigvezethető képleteink. Tudjuk: van, azt is, habja esetenként az egekig ér, de valóságos, kézzel is érinthető bajokat többnyire másnak okoz. A szomszéd fiút töri ketté, ismerősünk lányát csukják le csecsemőgyilkosságért (Ez utóbbi megrendítő. Az a helyes, talpraesett lány. A francba nem beszéltétek meg ezt a lehetőséget is, Lacikám? De Lacikámat - aki ötvenes, elhajtott művezető, derűs és jószándékú még rossz napjain is, és a család, többnyire a család az első, minden más és mindenki más csak utána, - tarkón vágja, egy hét alatt megőszíti az eset. Szeme zavaros, szavait megrágja, mozdulatai bizonytalanok, mint a részegé.) Többnyire a sajtó hoz elénk szaftos szerelmi tragédiákat. Ilyenkor nem riaszt és nem élesít a személyes érintettség. Az esetet nem bonyolítja a lehető bűntudat: ha módunkban állt segítséget nyújtani valamiképpen, miért nem vettük észre. Ha mégis láttuk, de a magunk aktuális baja, annak megoldása felszívta lehető energiánkat, azt mondtuk: előbb én, azután segítek, ha tudok. Vagy az örök igazsággal léptünk el: mások szerelmi ügyeibe akkor se szólj bele, ha a fejedre esik, mert te leszel a bűnös. A hülye. A rosszindulatú. A kerékkötő. Az ok. El onnan tehát (Innen az érzés: veszekedő házastársaknál vendégnek lenni szörnyű kényelmetlen a vendég számára. Nem érti a fél pillanat alatt felcsapó indulatot, nem látja a hátteret, az összefüggéseket, fogalma nincs, hogyan vághatnak egymás fejéhez olyan szavakat amilyeneket a vendég ősi ellenségnek se mondana, mi az, hogy mondana, nem is gondolna. Ül tehát forgatja a kávéscsészét, jelentőségteljes pillantásokat vált élete szeretett, türelmes párjával, és azt várja, ezek itt rögtön előkapják a konyhakéseket a csontvágó bárdot ő meg mehet tanúskodni. Közben tizedszer megfogadja, ide soha többé be nem teszi a lábát, őt hat ökörrel föl nem lehet vonszolni az emeletre.) Ez - persze - megint személyes dolog, és nem is feltétlenül egyértelmű. Semmi nem az, ha bármilyen vonatkozásban a szerelemről beszél. Amit a cím ígér: Amikor a szerelem kivégzi a fiút - távoli, egyértelmű és bizonyító erejű. Miképpen nyomja bele az iszapba, a katonának alkalmatlan, mentálisan félkész, apa nélkül felnőtt, férfitanárok nélkül nevelt követhető, kondicionálható férfiminta nélküli gyermekember fejét - a kora. Gulyás Lajos. Született 1974. Róla beszélek Arról, ahogy meghalt ahogyan befejeződött élete. Ha van keze, lába, kora bevonultatja. Meggyötri, hogy szellemileg idomuljon, morálisan odasimuljon a helyileg prosperáló normákhoz. Magyarul: ha a későbbiekben gyötörnie kell, ne a civil morál, hanem a megalázottság boszszúvágya üzemeljen benne. Az, hogy ha én kaptam, ne maradj ki te sem. Ez a cél. Ha kész, vége, nem foglalkozik vele tovább. Használja. Beteg anyára, munkanélküli apára, bedőlő kerítésre, elmaradt kedvesre - kora - nem ad választ Nem feladata. De nincs is válasz, csak leltár: beteg édesanya, munkanélküli apa, csavargó gyerekek, bedőlt kerítés, elkurvult feleség. Amikor azután a félkész katona megpattan, mert minden összejött ezeregy kimondatlan és megválaszolatlan kérdés, zavarodottságában baromságokat tesz, szorultságában veszélyes dolgokat követ el, (a szopós kiskutya is odakap, ha nem tehet mást), kora levadássza őt ErTe van ember. Előbb hét majd tíz évre ítéli a demokrácia nagyobb dicsőségére. A félkész gyermekembert kőkemény bűnözők közé csapja, hogy megtanulja, az ötéves köztársasággal nem lehet cicizni. Nagycsoportos demokráciák legfőbb jellemzője: nem ismeri el korábbi tévedéseit Reméli, ettől látszik dohányzó-köpködő nagyfiúnak. A bolond katona nem hiszi, hogy most aztán vége az életének. Ezt huszonegy évesen nem könnyű persze. Ugrik egy hatméterest, helyből. Egy önvédelmit. Egy utolsó szalmaszálat. Sikerül neki. Bízik magában. Újra lehet kezdeni, újra lehet kezdeni, sziszegi, folyik a vére. De nem lehet. Szökése utáni harmadik percben ráülnek a lány telefonjára. Erre jut ember. A Nyugatiban várja a lányt amikor levadásszák. Erre jut vadász. Ezzel vége is. Újra megmázsálják. A lány, akiért, akinek mindez történt ül a televízió előtt, álldogálva nézi Juszt gyomorfordító fazonját. Korunk jellegzetes nagyemberét. A lány szipog. Ó nem tehet róla. Senki nem tehet semmiről. Ez van.