Esztergom és Vidéke, 1995

1995-10-26 / 43. szám

Alapítva 1879-ben Újraindult 1986-ban es VIDEKE 1995. október 26. * POLGÁRI LAP * 43. szám Lapunk árusító helyei: a Gran Tours utazási irodában __ (Széchenyi tér 25.) - az Árkád Dohányboltban (Rákóczi tér, Árkádos ház) Hírlap bolt (Piac Mai Üzletház) a Bánomi lakótelepi totózóban - a Babits Mihály Városi Könyvtárban Ára: 26 Ft 1956 NEMZETI FORRADALMUNK ÉS ESZTERGOM MÁRTÍRJAINAK EMLÉKÜNNEPE 1995 „Egy pillanatig sem bántam meg,amit tettem" Dr. Horváth Csaba visszaemlékezéseiből A teljes szöveg a következő kötetben olvasható: „Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni" Válogatás 1956-os munkástanács-vezetők visszaemlékezéseiből. Századvég Kiadó - 1956-os Intézet. Bp. 1993. Úgy gondoljuk, Horváth Csabát - tavaly óta városunk díszpolgárát - sokan ismerik Esztergomban, a fenti kötetet, ületve a benne megjelent visszaemlékezését jóval kevesebben. Hiteles korrajz és a helyi események pontos krónikája ez, amelyet átvilágít a történelemben gondolkodó, szerepét kereső ember visszatekintő, (ön)kritikus elemzése. Elsősorban a fiataloknak ajánljuk, hiszen az emlékező 1956-ban 23 éves volt. Édesapja, Horváth Zoltán hivatásos katonatisztként teljesített szolgálatot az ország különböző helyőrségeiben, majd a szovjet fronton. Édesanyja az ausztriai eredetű Eggenhofercsaládból származik, amely számos érdemes személyiséget adott Esztergomnak. A katonatisztek családjait 1944 végén Németországba menekítették. Édesapja számára is ott ért véget a háború: az amerikai zónában ezredesként esett hadifogságba. 1946 őszén hazatérve, a család csak néhány hónapig volt együtt, mert Horváth Csaba apját letartóztatták, s a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytiglani börtönre ítélte. A fiú édesanyjával a Széchenyi téri Eggenhofer-ház udvari házmesterlakásában húzódott meg, életüket nemcsak az anyagi gondok nehezítették, hanem az ítélet politikai terhe is. Horváth Csabával, aki a bencés gimnáziumban tanult, 1949-ben, az iskolák államosítását követően, közölték, hogy jobb, ha önként marad ki, ugyanis rajta van az eltávolítandók listáján „mint osztályidegen". így csak az a reménye maradt, hogy ipari tanulónak talán felveszik. (...) Ha az akkori önmagamra visszagondolok, bennem is volt egyfajta tudathasadás. Olyan távlatokat ígértek az embereknek, amiről korábban nem is álmodhattak. A Horthy-rendszer elavult és korszerűtlen társadalmi berendezkedése állt mögöttünk, aminek csak a negatívumairól lehetett hallani, így könnyen el lehetett fogadni, hogy időszerű ebben az országban egy korszerűbb, egy emberszabásúbb társadalmat létrehozni. Számos kérdésben én is ezek mellett a gondolatok mellett álltam. Hogy a rendszer mellett, azt nem mondhatnám, mert ahhoz túl sok összeütközésem volt vele, és negatívumait a saját bőrömön éreztem. A koncepciós perekről nem sokat tudtam. A családomban a politika tabu volt, anyám semmiről sem akart hallani, ami politikával kapcsolatos. Jól emlékszem arra, milyen döbbenetes volt számomra, hogy Rajk nem sokkal a letartóztatása előtt - az esztergomi Széchenyi téren, 1948-ban, a '48-as szabadságharc emlékművének avatásánál - még a párt képviseletében tartott beszédet, röviddel később pedig „kiderült" róla, hogy áruló. Anyámnak sikerült valahogy elintéznie, hogy a Szerszámgépgyárba fölvegyenek vasesztergályos-tanulónak. Akkor már folyt az iparosítás, így számítani lehetett arra, hogy ez egy felfutó szakma lesz. Lehet, utólag szégyenkeznem kellene, de a történtek nem okoztak nekem különösebb lelki problémát. A realitásérzékem nem engedte, hogy ábrándozzak. El kellett döntenem, hogy abban a helyzetben mit lehet tenni, és nem volt módom azon tépelődni, hogy mit szeretnék. Úgy hiszem, jó esztergályos lettem. A tanulóidő két év volt, de én már a második évben normában dolgoztam, és 2000-2100 forintot kerestem, ami akkor igen nagy pénz volt. Közben nem adtam föl, hogy továbbtanuljak. Abban az időben nyílt meg Esztergomban a közgazdasági technikum, ahova rögtön föl is vettek a második osztályba esti tagozatra. 1952-ben jeles eredménnyel érettségiztem, és a közgazdasági egyetemre jelentkeztem. Az osztályban mindenki megkapta az egyetemi behívót, csak én nem, mert mint osztályidegent nem is javasolt az iskola. Ez majdnem olyan érzés volt, mint amikor 1959-ben 10 évre elítéltek. Az ifjúsági szervezetben aktív kultúrmunkásként működtem, nagyon sokat szavaltam, népitáncoltam, kultúrversenyeken vettem részt. Ezt mindig szívesen csináltam. Valahogy éreztem, ezzel a tevékenységemmel nem jegyzem el magam az ifjúsági szervezet ideológiájával. Nem éreztem, hogy bármi közös lenne e között és a politikai élet között. Igyekeztem elsősorban József Attilát, Radnótit, Adyt választani. Ha az ember nem élhet egy iskola keretei között, mint ahogy ez nekem akkor nem adatott meg, de igénye van bizonyos kulturális életre, azt valahol ki kell élnie, és arra ez jó lehetőség volt. (...) Az '56-hoz vezető események sorozatáról Esztergomban én a világon semmit nem érzékeltem, viszont rendszeresen jártam Pestre, a jogi egyetemre, így tudtam a Petőfi Körről, érzékeltem, hogy az értelmiség körében egyfajta forrongás indult meg. Másrészt, '56-ig én alapvetően apolitikus ember voltam, annyiféle negatív hatás ért, hogy inkább nem foglalkoztam politikával. Olyannyira nem, hogy ha tőlem 1956 nyarán megkérdezték volna, ki a miniszterelnök, talán azt sem tudtam volna. Nem is érdekelt. '56 októberében Esztergom a budapesti eseményekhez képest erős fáziskésésben volt. Csak 25-én a késő esti órákban kezdtünk ébredezni, akkor volt az első felvonulás. Október 23-án: szentmise a forradalmárokért Hétfőn délelőtt 10 órakor megtelt a Bazilika altemploma az 1956-os forradalmárokért mondott ünnepi misén. Dr. Kiss-Rigó László teológiai tanár mellett Reisz Pál, Forgách Alajos és Válóczy József atyák koncelebráltak. Dr. Kiss-Rigó László szentbeszédében kitért arra, hogy a forradalom hősei - köztük Mindszenty József bíboros hercegprímás - a külső terror ellen, a haza és a nép szabadságáért küzdöttek. Példájukból merítsünk erőt mindennapjainkban és tudjunk élni a kivívott szabadsággal! A hívek könyörgés ükben a békéért és megértésért, nemzetünkért, szabadságunkért és a kisebbségben élőkért fohászkodtak. A szentmise végén Nemeskéry Edvin, a KDNP helyi szervezetének elnöke piros szekfűből kötött, nemzeti színű szalagos koszorút helyezett el a mártír főpap sírjánál. Az október 23-ai, egyedüli esztergomi megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével zárult. (Pálos) 26-án pénteken délelőtt az ipari üzemekből indult a menet egy munkásgyűlést követően. Nálunk a Szerszámgépgyárban is mindenki tudta, hogy a Széchenyi térre kell menni, de hogy a tüntetést ki szervezte, valahogy homályban maradt. Addigra már Esztergomba is eljutottak, az újságokon keresztül, az egyetemi ifjúság követelései. Rólam tudták, hogy sokszor és sok helyen szavaltam, így hát valaki megkért, hogy mondjam el a Nemzeti dalt. Örömmel vállaltam. Tudatosan nem készültem erre, kívülről tudtam a Nemzeti dalt. De hogy mégis számítottam valami ilyesmire, azt abból gondolom, hogy aznap reggel újból elővettem a kötetet, és elolvastam a verset. Nagyon gyorsan pörögtek az események. A nagygyűlés a Széchenyi téren fél tíz tájban kezdődött. A tér tele volt emberekkel. Egyik fekete hajú srác a gyárból, akinek a nevét már sajnos nem tudom, egy igazi Petőfi-figura, felolvasta az egyetemisták 16 pontos követelését, én pedig elszavaltam a Nemzeti dalt, majd egy pár mondatos beszédet rögtönöztem a tanácsháza erkélyéről. Arra kértem a tömeget, hogy támogassák ezt az ügyet, álljanak ki mellette. Alapvetően különbözött a helyzet a fővárosi eseményektől, mivel Esztergomban és környékén fegyveres incidensekre addig nem került sor. Csodálatos, mámoros hangulatban zajlott minden. Olyan rövid idő telt el, hogy csak arról lehetett szó, hogy támogatjuk mindazt, ami Budapesten történik. Ezt egyértelműen ki is fejeztük. Szinte minden szónok elmondta, hogy Nagy Imre mellett állunk, hogy azt akarjuk, hogy takarítsák el a Rákosi-rendszert, és így tovább. Egy nagy szimpátiatüntetés volt ez, olyasmi buggyant ki az emberekből, ami már régóta érlelődött. A Széchenyi téren egyszer csak valaki bekiabálta, hogy még a Viscosában és Dorogon dolgoznak, ott még nem történt semmi, őket is a forradalom mellé kellene állítani. Erre javasoltam, hogy menjünk oda, és akik úgy gondolják, jöjjenek velünk. A buszpályaudvaron - ami akkor még a Széchenyi téren volt - állt néhány busz. Azt hiszem, két autóbusszal indultunk Nyergesújfalura. A Viscosa Gyárban megkerestük az igazgatót, és elmondtuk neki, hogy az egyetemi ifjúság 16 pontos követelését szeretnénk felolvasni, elmondanánk a Nemzeti dalt és csatlakozásra akarjuk fölszólítani a dolgozókat, le akarjuk állíttatni a munkát. Kiderült, hogy ez egy folyamatosan üzemelő vegyi gyár, így a teljes leállást nem lehet megvalósítani, mert az hatalmas károkat okozott volna. Egy rámpára másztunk föl, és onnan beszéltünk. Kértük őket, hogy mindenképpen támogassák a forradalmat, és csak a minimális létszámmal folytassák a munkát. Aló pontos követelés lényege az volt, hogy Magyarországon új társadalmi rendszer jöjjön létre, és az oroszok menjenek haza. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy szocialista alapon képzeli el mindenki a változást. Gyárat, földet vissza nem adunk, hanem egy úgynevezett emberarcú szocializmust akarunk. Ezt akkor komolyan gondoltuk. Fél tizenkettő körül értünk vissza Esztergomba. A Kossuth Lajos utca közepe táján járhattunk, amikor szólt valaki, hogy hátulról egy harckocsi közeledik. Erre gyorsan kiszállt mindenki a buszból. Valaki azt kiabálta, hogy a hadosztálynál már gyülekeznek az ÁVH-sok. Jól tudta, nem jól tudta, azt akkor nem lehetett kideríteni, de mindenképpen egyértelműnek tűnt, hogy a hadosztály védelmére megy a harckocsi. Megkértem a sofőrt, hogy állítsa keresztbe az úttesten a buszt, hogy ne tudjon a harckocsi felmenni. Ezt ő nem merte megtenni, hanem félreállt, és így a harckocsi hamar feljutott a Sötétkapuhoz. Ezt követően többen visszaszálltak a buszba, és elindultak, hogy a katonákat is megnyerjék az ügynek. Miután a buszról leszálltam, bementem a Széchenyi térre. Ott egy kicsit leragadtam, mert míg mi Nyergesújfalun voltunk, a tömeg kiengedte a foglyokat a börtönből. (...) A busz, amiről a Kossuth Lajos utcán leszálltam, közben ment tovább a Sötétkapu felé. (...) Én is a Sötétkapuhoz igyekeztem, de a busz természetesen megelőzött. A tanítóképző előtt voltam, amikor elkezdtek lőni. Tudtam, hogy a hadosztály-parancsnokság felől lőnek (akkor még csak egy-két lövés dördült el, és nem nehézfegyverből), tudni akartam, mi történik, és ezért fölmentem a bazilika előterét határoló kb. 80 cm magas terméskő falhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a hadosztály-parancsnokság épületére. Az épület előtt egy harckocsi állt, az ablakokban pedig géppuskák és golyószórók voltak fölállítva. Pillanatokon belül újból megszólaltak a fegyverek, majd a harckocsi tankágyúja is eldördült.(...) Értsítjük a Repülés Baráti Kör és az Esztergom Barátai Egyesület tagjait, valamint az érdeklődőket, hogy a városunkban eltemetett bajtársainkra október 30-án emlékezünk. Koszorút helyezünk el a Belvárosi, a Szentgyörgymezei és a Kertvárosi temetőben. Találkozás 9.30 órakor a belvárosi temető kapujánál. RBK. és az EBE Hírt ve HHHh Ht-NI'MVI I Hl IMI k 1XAMON. Hl OfciOBÍH M.-4W t , , \l' MAI M «• ' líintH/: riuóP ianos n i mi VEI nii.AIÜH J0/SFF r\!\ JÓZSEF FitAKOVS/hl JÁNOS CAL JÁN0S HUMOR 01III l\MARIA ((IHÁSZ ANNA JUNGBAUER KAR01Y KATONA lo/NFFNl körösi ödon LEWVEtZ BEI A NEUMAÜSER ILONA. RESGHFh MAGDOLNA BARTAL FERENC Nf ni »sÉvn Fit ;m rvi t Ili i VEI ri i .'o i VF i FII 19 iVF I n i i# Eve® FI I S4 ÉVEI FIT m rvn ÉLI 4b ÉVET FIT 21 EVET rn 1 vet Etl 10 l VEI El r 39 I VEI A Ml MIIÜNKBEN rONÁBB fcfc.NI k ÍS2TERC0N VAROS KÖ7ÖXSÉCI.