Esztergom és Vidéke, 1994

1994-03-24 / 12. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A múlt év szept. 23-án nem mindennapi vendége volt Pilisünknek. Horst Lange erdőigazgató, német erdész kollégánk kereste fel térségünket, hogy csaknem fél évszázad múltán ismét végigjárja azokat a különösen emlékezetes helyeket, ahol 1945. januárjában egyszerre volt szenvedő, meg aktív résztvevő is. Hogyan került ide ez a ma is délceg, jó megjelenésű és rokonszenves pályatársunk - akkor még mint fiatal, 19 éves német gyalogos katona? Egy kis apróbetűs hadtörténelem: A II. világháború kimenetele, ill. Németország sorsa 1944. végén végképp megpecsételődött, az angol-amerikai csapatok nyugat-európai partraszállása után. A hitleri hadvezetés helyesen ismerte fel, hogy ez az invázió nem annyira a Vörös Hadsereg tehermentesítését célozta, hanem sokkal inkább a nyugati hatalmak európai jelenlétét akarta nyilvánvalóvá tenni. Ezért Hitler december 16-án a belgiumi Ardennek hegységben támadást indított az inváziós csapatok ellen. E támadás sikeresen bontakozott ki. A német csapatok csaknem a tengerbe szorították a kétségbeesetten védekező angol-amerikai katonákat. Hitler célja ezzel az volt, hogy gyors és számára kedvező megegyezést kényszerítsen rá az angol és amerikai kormányra, s szembefordítsa őket a Szovjetúnióval. Időközben azonban, Sztálin parancsára, a 2. Ukrán Front - élén Malinovszkij marsallal - délről, a Tolbuchin marsai vezette 3. Ukrán Front pedig észak felől indult meg, hogy körülzárja Budapestet. A Vörös Hadsereg gyűrűje, mint tudjuk, december 26-án Esztergomnál zárult. A főváros - katonai szóval katlanná vált, amelyben 10 német és magyar hadosztály erői zsúfolódtak össze, összesen mintegy 188.000 katonával. A hitleri hadvezetést így hirtelen nagyon lekötötte Budapest - az „utolsó csatlós" ország fővárosának - felmentése, ill. a körülzárt csapatok és ezek haditechnikájának kiszabadítása. Ugyanakkor a zalai magyar olajmezők német kézben tartása is döntő fontosságúvá vált, hiszen e legutolsó hónapokban a totális háborút viselő Német Birodalom benzin- és kenőolaj-szükségletének mintegy 80 %-át ez a bázis adta. Ezért Észak és Nyugat minden nélkülözhető német haderejét a lehető leggyorsabban Budapest térségébe, ill. a Dunántúli középhegység - Balaton - Zala védelmi vonalába kellett szállítani. így jutott ide Hollandiából— a Nyugati-, ill. ahogy akkor mondták: Második Frontról - Horst Lange, az újonnan és sebtében megszervezett 711. gyaloghadosztály katonája. Nyilván a tűzkeresztséget jelentő Nyugati Front sem volt „leányálom", de a Keleti vagy Első Front Budapest körüli szakaszára vetett fiatal katonát még súlyosabb idők várták. Emlékező, megilletődött szavait a nap folyamán legnagyobbrészt id. dr. Solymos Rezső - nagyrabecsült és köztiszteletben álló, a nyugdíjban sem nyugvó, kedves kollégánk - fordította. 1945 januárjának első napjaiban érkeztek a vasúton Tata térségébe. Első kvártélyuk Mocsán volt. Innen egy napi gyalogmenetben érkeztek Tátra. E csaknem 50 km-es utat teljes menetfelszereléssel, havon, de köpeny nélkül és nyári egyenruhában - melyikünknek volna kedve utánuk csinálni? Vajon fűtötte-e, sarkallta-e még őket a „Deutschaland über alles!" egész világot megmozgató, demagóg jelszava? Amásnapi útirány - szintén gyalog - TátEsztergom-Dobogókő volt. Navisszaemlékezők, váltig állítják, hogy ez lett volna az egyetlen alkalom az ostromgyűrű átszakítására. Lehetséges, hiszen a Wiking páncélosok ez évi nyári értesülésem szerint állítólag Bp. Flórián térig (!) el is jutottak. Gille tajtékozott dühében, és nem a támadást, hanem a parancsot akarta hatályon kívül helyezni, de mindhiába. Vissza kellett vonulnia, és a támadást a Pilis alatti szántókon a 711-es gyalogosok folytatták, akik könnyű célpontok voltak a pilisszántói erdő széléről beásva tüzelő-védekező szovjet katonák számára. A szomorú „eredmény" - a II. világháború pilis rekordja -: 200 német és mintegy 800 szovjet halott. Január 14-én a 3. Ukrán Front csapatai - igen súlyos emberveszteség árán - visszafoglalták Pilisszentkeresztet. Ezen az estén (vasárnap volt) Dobogókőre jutott fel megmaradt bajFélévszázad után ismét a Pilisben 1945, január ~ 1993. szept 23;|.l||||l||íl gyon meglepett, hogy a Duna menti falvak nevén és sorrendjén kívül az Esztergom szélén álló Orbán kápolnára is jól emlékezett. Aztán az első pilisi bevetés: a pilisszentkereszti harcok. Megint egy kis kitérés, a hadtörténelem lapjairól kiragadva: Herbert Ottó Gille SS tábornok, a Varsótól északra tartalékban lévő 4. SS páncélos hadtest parancsnoka december 25-én táviratot kapott Himmlertől, az SS főnökétől: „A Führer Önt jelölte ki hadtestével, hogy vezesse a Budapest elleni felmentő lökést, mivel Ön, aki már többször volt bekerítve, a leginkább megérti a körülzártak sorsát, s hadteste a legjobban bevált a Keleti Fronton. A Führer elvárja Öntől stb..." A Gille parancsnoksága alá tartozó „Wiking" páncélos hadosztály január 6-án már Esztergomban volt. Ettől kezdve a legszorosabban összefonódik az egyéni sors és a hadikrónika. A következő napokban emlékezik Horst Lange - a piliszszentléleki Hosszú rét felső végén (ma bekerített karácsonyfatelep) gyülekeztek a harckocsik, majd 12én, Pilisszentkereszt elfoglalása után, Pomázon át tovább vonultak Budapest irányába. El is érték volna a körbezárt fővárost, ha... Ha Gille tábornok még ugyanaznap, 12-én este parancsot nem kap Hitlertől, hogy azonnal szüntesse be a támadást. Indok: a Pilis hegységen át kockázatos ez a vállalkozás; vonuljon át páncélosaival Bicske térségébe és innen támadjon Budapestre. Sokan, mindenekelőtt a résztvevő társaival a visszavonuló Horst Lange, és pihenésképpen (!) utóvédharcok következtek számára. Nem találtuk már meg azt a helyet, ahol kb. 50 ellenséges katona félkörébe került, ám az ők gyors visszavonulását elrendelő szovjet tiszt akaratlanul is megmentette őt a haláltól. Ez ahogy utólag végiggondolom - valószínűleg a Hárommezői rakodónál lehetett. Az égetthársi pihenőnél - a Solymosné csomagolta kitűnő tízórai fogyasztása közben - ámulva fedezte fel azt a szűkebb térséget, ahol géppuskája mögött hasalva védekezett, 1.400 db tölténnyel és 2 db kézigránáttal, a Hoffmann kunyhó felől támadó szovjet gyalogosok ellen. Milyen volt az ellátásuk ezekben az időkben? A napi két merőkanál rántottleves, hozzá 15-20 dkg komiszkenyér; 10-15 perces szendergések a havon, napok óta le nem vett sisakkal és bakanccsal; téli ruha nélkül a nagy hóban; éjjel - 10 fok körüli fagyok; „csemege" gyanánt a hó szopogatása, de ez korlátlan mennyiségben. Mindezt egy mai ember nem hiszi el. Csak a front poklát megjártak tudják, hogy a háborúban sokszor a valóság a leghihetetlenebb. A pilisszentléleki plébánia falán fémtábla őrzi az itt és a környékén elesett bajtársai nevét. Német alapossággal végigböngészte valamennyit, de nem lelt már ismerősre. A feketehegyi menedékháznál hagyta el végleg Pilisszentlélek térségét. Meglepő, hogy idestova 50 év után is azonnal felismerte e tereppontot és tökéletes pontossággal elmondta nekem az ide vezető utakat. Valahol a Brandt villa és a téglaházi bejáró között sebesült meg először. A pontos helyre nem emlékezett, mert eszméletlenül hevert a ma már aszfaltozott közút árkában. Az esztergom-belvárosi temetőben komor áhitattal olvasta végig a fémkeresztek alatt nyugvó - pár éve exhumált, azonosított és ide újra eltemetett - 397 elesett bajtárs nevét, de ismerősre nem akadt. Bajnán, az őrhegyi tölgyfakereszt tövében, szomorúan említette azt a megsebesült és lassan elvérző fiatal szovjet katonát, aki alig 50-60 méterre az ő lövészteknőjétől Epöl irányában, egyre halkuló hangon „mamaL.mama!..." - az édesanyját szólítgatta. Itt sebesült meg másodszor (jan. 21.) Eszméletlen állapotban vitték le tragacson az egyik faluszéli házba, ahol a kötözőhely volt. Ám az őrhegyi tűzvonalban vele szomszédosán harcoló jóbarátját, Gehrard Möllert gránátszilánk érte és mellette vérzett el. A golyó- és szilánkzáporban nem lehetett megmenteni. Negyedórával később, a bajnai temető német sírkertjébe érve, „találkoztak". Megható volt a látvány: ő, a szintén megsebesült, de felgyógyult túlélő - és a mellette elesett jóbarát „viszontlátták" egymást. Néhány perc múlva újabb komor öröm: ismét egy azóta sem látott (!) bajtárs keresztje előtt állt meg, akivel együtt végezték a pilóta-tanfolyamot (repülőgépre azonban már nem ülhettek). A feketehegyi menedékháznál felindultságában még csak kezet rázott velem, lefelé jövet már fütyült, Dobogókőn énekelt, az őrhegyi keresztnél megölelt, itt azonban sírt is. Befelé folyó férfikönnyekkel. Ezek azonban jobban égetnek Itt, a bajnai német katonatemetőben, Horst Lange mellett döbbentem rá, hogy még mindig tart a II. világháború. Élünk még jónéhányan, akiknek idegeiben holtig ott remeg, sőt génjeinkbe ivódott mindaz a borzalom, förtelem, pusztítás és nélkülözés, ami hat betűbe belefér: HÁBORÚ. Ez a legnagyobb világégés csak a legutolsó túlélő halálával múlik el. Akik ott voltunk és megmaradtunk: kényszerű emlékőrzőkvagyunk valahányan. Nem tudunk felejteni, pedig életünk során sokat felejtünk, sokat kell is felejtenünk, de a háború bennünk maradt. Bennünk él tovább, és csak a mi halálunkkal tűnik el végleg. Dobay Pál