Esztergom és Vidéke, 1994

1994-03-24 / 12. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE (Folytatás az 1. oldalról) A gazdasági bajok, a mindennapok harca, a túláradó politika egyrészt fásulttá, másrészt marakodóvá tette az országot. A valamikor azonos lövészárokban, a barrikád azonos oldalán nemzetünk függetlenségéért küzdők most országszerte egymást sározzák be, és gyilkolják egymást a politika minden eszközével. Akik azonos elvekért évtizedekig másodrendű állampolgárként éltek, akik együtt sínylődtek a börtönökben, akik valamikor még együtt áldozták volna akár életüket is országunk függetlenségéért, most a közös célt szem elől tévesztve a tisztánlátás hiánya, a politikai rövidlátás miatt kicsinyes és alantas érdekekért mennek birokra egymással, veszélyeztetve a közösen megszenvedett, kezünkben lévő - de még igen törékeny - kincsünket, szabadságunkat. Esztergomban ezeknek a káros politikai csatározásoknak nemigen volt talaja. Az ilyen kezdeményezők az ügyeletes botránykavarók, az örökös ellendrukkerek, a mindig más portája előtt söpörgetők nem találtak partnerre. Esztergom népe bölcs, így a város elkerülte a felesleges politikai viharokat. Hiszem, hogy a bölcs, tisztánlátó többség a jövőben is lefogja azok kezét, akik rombolni akarnak. Mire kell hogy figyelmeztessen ma március 15-e? Mi a legfontosabb, amire oda kell figyelni? - a történelmi, politikai tisztánlátás, - a nemzeti egységre való törekvés, - a gazdasági felemelkedés, amely alapja, biztosítéka függetlenségünk megőrzésének, amint azt Széchenyi is vallotta. Sorsunk most elsősorban gazdasági téren dől el. Dolgozni, alkotni képes és akaró emberfők kellenek. Most is legalább akkora a tét, mint a korábbiakban: országunk, nemzetünk jövője. De nem minden a gazdaság, a jólét. Örömmel tölti el szívemet, hogy ebben a nehéz emberpróbáló időben városunk polgárainak van kedve megállni, emlékezni és ünnepelni. A történelem megmutatta, hogy egy nép, ha csak a hasára és a szórakozásra gondol, bukásra van ítélve. Róma megbukott, Magyarország nem bukhat el. A márciusi szél elfújja az emberek fásultságát. Megállunk, összegyűlünk ünnepelni, visszatekintünk, és ez új erőt ad. Az a nép, amelyik nem ismeri múltját, nem tudja, honnan jött, az azt sem tudja, hogy hová tart. Meg kell tanítanunk az ifjúságot, gyermekeinket igazi történelmünkre, igazi múltunkra. Meg kell mutatnunk azokat az erősen kapaszkodó gyökereket, amelyeket soha, semmilyen hatalom, diktatúra vagy terror nem tudott eltépni. Nincs könnyű dolgunk, mert a gyökereket nemcsak tépték, hanem a legszentebb eszmék megtévesztő kisajátításával sorvasztották is. Az elmúlt évtizedek hazugsága kétlelkűséget szült. A most gyermekeket nevelő fiatal szülőket, fiatal pedagógusokat is meg kell tanítanunk történelmünk igazi értékeire, ók azok, akik beleszülettek, és együtt éltek az elmúlt rendszer által kisajátított március tizenötödikékkel, akik elől elhallgatták 1848 igazi értékeit. Most a rendszerváltás negyedik évében, amikor a gazdasági felemelkedés alapjait a szó szoros értelmében kínnal, keservvel letette ez az ország, történelmi felelősségünk a módszeresen félrevezetett generáció szemének felnyitása. Mert felnyílt ugyan ennek a generációnak a szeme a demokráciában, nagyon is felnyílt. De nem mindegy, hogy mit lát. Tapasztalja a munkanélküliséget, a szülők szívszorító pénzbeosztását, de látja-e a vállalkozás szabadságát, látja-e a jövő kibontakozását? Tudunk-e hitet adni, hogy a jövőbe vetett hittel tudjon küzdeni saját magáért, a gyerekeiért, a jövőért? Egyáltalán elmondhatjuk-e ennek a generációnak, hogy mi történt, és mi történik itt 4 év óta, és hogy mitől más ez a mai március 15-e, mint az elmúlt évtizedeké? Sokasodnak a próbálkozások, amellyel a nacionalizmus bélyegét igyekeznek a magyar népre sütni. Kedves Esztergomiak! 1848 márciusi ifjai tudták, hogy ők magyarok és megfogalmazták, hogy mit kíván a Magyar Nemzet. Ma csak át kell néznünk a Dunán, itt, Esztergomban, vagy szemünket Erdélyre, a Vajdaságra irányítani, hogy a magyarság megőrzésének felelősségét átérezzük. Ne engedjük magunkat, ifjúságunkat megtéveszteni a kisajátítóktól és ne féljünk azoktól, akik a magyarság igazi nagy szavait kimosolyogják, gúny tárgyává teszik. Egyrészről a kisajátítók, másrészről a „mindegy, hogy hol, csak jól éljünk" elvét vallók harsogása már-már úgy tűnik, elhomályosítja a magyarok politikai tisztánlátását. Tépjük le ezt a fátylat a szemünk elől! Lássuk meg, hogy nagy lehetőségek előtt állunk! Széchenyi 1848 márciusában a történlmi pillanat hatása alatt mondta: „Csudákat élünk. Ha több lesz bennünk a hazafiasság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy, én bíz azt hiszem, lesz még a magyarból valami s pedig SOK!" Esztergom Városa több mint 1000 éve őrzi a magyarságot. A történelemből, esztergomi elődeinktől példát vehetünk. 1848-ban a város „ősgyűlése" az országban elsők között hozta létre a nemzetőrséget a magyar szabadság megvédésére. Ma, 1994-ben a szabadság tény, és, hogy ez a szabadság megmaradjon és magyarnak maradjon, csak rajtunk múlik. És most induljunk 48-as hőseinkhez, nemzeti imádsággá magasztosult himnuszunk fohászával a lelkünkben: „Isten, áldd meg a magyart!" (Folytatás az 1. oldalról) Ma, amikor az 1848-49-es szabadságharc áldozatainak emlékműve előtt állunk, hogy tiszteletünket az elesett magyar és osztrák katonáknak egyaránt lerójuk, akkor az emberiesség és megbékélés jegyében emlékezünk meg arról, hogy a volt császári haderők elesett katonái ugyanúgy a háború áldozatai voltak, mint a magyar katonák. S ha katonákról beszélek, akkor Petőfi Sándornak egy verse jut eszembe, amely a „közkatonáról" szól, s a világ minden közkatonájára illik. Hadd idézzem ebből a nagyszerű és ma is időszerű költeményből az utolsó strófát: „Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nekik, S ha elesnek, a felejtés álja Foly síijukon s neveiken végig. És ők mégis nekimennek batran Az ellenseg kardjának, tüzének! Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mind a hadvezérek." 1848-49-ben az osztrák katonákat nem a magyar nép iránti gyűlölet vezérelte, hanem a legfőbb hadurakkal szembeni engedelmesség és kötelességtudat. De e katonák özvegyei, szülei és gyermekei ugyanúgy siratták elesett férjeiket, fiaikat vagy édesapjukat, mint a magyar özvegyek, szülők és gyermekek. Egyébként nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a szabadságharcban a magyar forradalmárok oldalán harcolt a „bécsi légió" és a tiroli vadászzászlóalj számos tagja. Sok-nem csak magyar - császári katonatiszt is részt vett a szabadságharcban és halt meg a magyar szabadságért. Hadd említsem csak a szabadságharc vértanúi közül az osztrák származású Pöltenberg és Vetter tábornokokat. Mindezzel csupán arra szeretnék emlékeztetni, hogy a szabadságharcban nem „az osztrákok" voltak a magyarok ellenségei, amint azt a történetírók sokszor általánosítva állították, hanem az uralkodó abszolutisztikus rendszer, amely alatt magyarok és osztrákok egyaránt szenvedtek. Az 1848-49-es szabadságharc végső soron nemzeti katasztrófával végződött mindkét nép számára, mert a sok áldozat ellenére nem a szabadság, hanem az elnyomatás és a zsarnokság győzött. S noha az akkor ejtett sebek másfél évszázad viszontagságai és megpróbáltatásai után lassan begyógyultak, 1848-49 tanulságát - éppúgy, mint 1956-ét - örökre meg kell őriznünk 1993. január 18. óta vezeti az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövetségét dr. Erich Kussbach úr, akinek március 15-ei beszéde igazán szívmelegengető volt a hűvös dunai széllel ostromolt Honvédtemetőben. Gondolataiban nemcsak európai, de egyszersmind magyar is, ráadásul nyelvében, kiejtésében úgyszintén hibátlan magyarságú. Mint megtudtuk, egyszerű a magyarázat: Erich Kussbach 1931-ben Budapesten született. Ott végezte - egyházi intézetben - elemi és középiskoláit. Kétszer szerzett jogi diplomát: 1953-ban a pesti egyetemen, 1958ban pedig Bécsben, - miután 1956-ban Ausztriába menekült. 1963-ban lépett külügyi szolgálatba. Előbb New Yorkban, azENSZ-nél, majd főkonzul először Nyugat-Berlinben, majd Strassbourgban. 1991-től nagykövet. Számos tudományos cikk szerzője a nemzetközi emberi jogok, a nemzetközi magánjog és a jogfilozófia területén. Az Osztrák Köztársaság ezüst becsületrendje és más magas állami kitüntetés birtokosa. Négy nyelven beszél: németül, angolul, franciául és természetesen - magyarul. emlékezetünkben és szívünkben. Mert mindkét katasztrófából megtanultuk, hogy a népek önrendelkezési jogát, nemzeti szabadságát és függetlenségét soha többé nem szabad erőszakkal, a fegyverek erejével eltiporni. De vajon a népek tanultak-e a történelemből? Ma, a huszadik század alkonyán, e század tapasztalatai alapján a válasz, sajnos, még az európai népek tekintetében sem lehet egyértelmű. Hiszen éppen napjainkban ismét tanúi vagyunk itt Európában egy könyörtelen, az emberi méltóságot semmibe vevő testvérháborúnak, amelyben a népek önrendelkezési jogát és szabadságszeretetét lábbal tiporják, amelyben - a második világháború szörnyű tapasztalatait elfeledve - a sovinizmus és szélsőséges nacionalizmus újra felülkerekedett a tolerancia és humanizmus eszméin. Mély megdöbbenéssel és fájdalommal kell tudomásul vennünk, hogy az ember esendőségében újra és újra könnyű prédájává válhat az intolerancia, a gyűlölet és az elvakultság halálos bűnének. Ugyanakkor örömmel tapasztaljuk azt is, hogy mások megtalálták az orvoslás útját. Nyugat-Európában a népek leküzdötték ősi ellentéteiket, s az egyesülés útjára léptek, ily módon akarván megakadályozni, hogy valaha ismét háborúba keveredjenek egymással. Felismerték azt az alapvető történelmi igazságot, hogy mennél szorosabb kötelékek fűzik őket össze, mennél nagyobb az egymástól való függőség közöttük az élet minden területén, annál kevésbé képesek egymás ellen fordulni s annál erősebb lesz az összetartás érzése és a szolidaritás igénye. Úgy gondolom, hogy az 1848-49es forradalom és szabadságharc áldozatainak emlékét legjobban úgy őrizzük meg, és a forradalom eszméit leginkább úgy valósíthatjuk meg, ha követjük Nyugat-Európa példáját s minden erőnkkel azon munkálkodunk, hogy a múlt hibáiból tanulva, egyre szorosabbra fűzzük a népek közötti kapcsolatokat, egyre jobban erősítjük az egymás iránti tiszteletet, a szolidaritás és az egymásra utaltság tudatát; s ugyanakkor minden megteszünk, hogy mielőbb egyenjogú tagjai lehessünk az Európai Uniónak. Mert csak az európai népek egyesülése óvhat meg az önző nacionalizmustól és sovinizmustól, csak az európai szolidaritás akadályozhatja meg eleve a „kirekesztés" minden kísérletét, s csak az európai biztonság szavatolhatja a népek közötti tartós békét. Magyarok és osztrákok egyaránt jogosan büszkék lehetnek hazájukra, hagyományaikra és vívmányaikra. Március 15-e a magyar nemzeti öntudatra ébredés ünnepe. Ugyanakkor mindkét nép szent kötelessége a jövendő nemzedék javát is szolgálni. Ezt pedig a legjobban az európai nemzetek közösségében teheti. Mert hosszú távon csak e közösség biztosíthatja népeinek boldogulását és szebb jövőjét!