Esztergom és Vidéke, 1993

1993-01-14 / 2. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Plutarchosz óta (noha ő elsősorban életrajzokkal foglalkozott) a történetírás szenvedélyesen keresi a párhuzamos jelenségeket. Ilyennek tűnik a mohácsi vész és a Don-kanyari tragédia között kínálkozó analógia, eredményeit és következményeit tekintve feltétlenül. Mert mindkét döntő ütközetbe egyenlőtlen erejű ellenfélként léptünk és szenvedtünk megsemmisítő katonai vereséget, másrészt a fanatikus nagy keleti ármádiák előretörését hosszú hódoltsági állapot követte. A hasonlóság mellett azonban jelentősek a különbségek, ötven évvel ezelőtt, elhanyagolt szövetségesként vállaltuk a vesztes szerepét egy támadó háborúban, s távol a hazától Kanizsai Dorottya temetkezési szertartását az orosz tél végezte el, így a „hősvértől pirosult gyásztér" sóhajtva köszöntése nem volt ajánlatos. Hogy késve-félve mégis megtörtént, az vitathatatlanul Nemeskürty István érdeme, aki 1972ben bátorkodott rekviemet mondani egy hadseregért, történelmi dimenziókba ágyazva az eseményeket. A doni veszteség tízszerese volt a mohácsinak, a gyorsuló időben viszont a hódoltság a harmadjára rövidült, így akadnak még élők a katasztrófát túlélők között. Emlékezzünk hát „ama rettenetes éjszakára", melynek vízióját már az első világháború idején a pacifista Ady Endre és a katonaköltő Gyóni Géza egyaránt felidézte. A három hadtestből álló 2. magyar hadsereg mintegy 200 ezer főnyi katonája (köztük kb. 20 ezer munkaszolgálatos) 1942 nyarán, immár erős német nyomásra került ki a keleti frontra, miután már a Moszkva előtti harcokban kiderült, hogy a villámháború terve csak aFührer mappáján létezik. Ezt a könnyű hadosztályból álló és könnyelműen felszerelt magyar hadsereget a középső német hadseregcsoport (Mittelheersgruppe) kötelékébe sorolták, hogy támogatást nyújtson a Don-menti hídfőállások felszámolásához. Önálló egységként pedig mintegy 200 kilométeres folyószakaszt védjen, ha a Vörös Hadsereg támadásba lendülne. A klasszikus harcászati szabályzat szerint a támadó félnek 3:1 arányú erőfölénnyel kell rendelkeznie, ha eredményre akar számítani. A kozákok nagy folyójának „magyar szakaszán" kb. 5:1 volt az arány, de a szovjet csapatok javára. Már Nemeskürty hangsúlyozta, hogy a 2. magyar hadsereg „mélységi tagozódása", valamint fegyverzeti felszereltségének minősége annyira elégtelen volt, hogy komolyabb harcokban eleve bukásra ítéltetett. Mindezeket egyrészt a hivatásos hadtörténészek, de főképp a túlélő tisztek és közkatonák egyaránt megerősítették, amikor tíz év után a „Krónika" sorozatot a TV levetítette. És itt álljunk meg egy pillanatra, inert a „Krónika" ötlete és első felvételei Esztergomból származnak. Ugyanis amikor Nemeskürty könyvét annak idején kézről kézre adtuk, többször találkoztam benne egy igen ismerősen hangzó névvel, Rumy Lajos ezredesével, akiről mindössze annyit tudtam meg, hogy a nagy esztergomi Rumy Károly György közgazdász író közvetlen leszármazottja, s róla még a politikailag ellenpóluson lévő Martsa Alajos is a legnagyobb tisztelettel beszélt. Könyvvel a kezemben kerestem fel az öregurat, akinél aztán, „megnyíltak az emlékezet zsilipéi". Elmondása szerint őt (bármennyire furcsa) Nemeskürty kedvezőbb színben tüntette fel, mint a valóságban volt, mert amikor a 2. hegyidandár, majd a 24. hadosztály parancsnokaként konfliktusa támadt a német hadvezetéssel, annak elsősorban „szakmai" és nem politikai okai voltak. Visszakanyarodva 1942-höz, ha rátekintünk a Dálnoki Veress Lajos által Londonban kiadott könyv harcászati térképére, rögtön szembetűnik, hogy az urivi hídfő vonalába vezényelt 13. hadosztály 37/31 -es támadó ikergyalogezrede végig Rumy ezredes parancsnoksága alatt harcolt, s a 2. magyar hadsereg első vonalának ez volt az egyetlen ikeregységekkel megerősített ezrede, mivel ez képezte a támadó ék hegyét. A hídfőcsaták 1942 őszén zajlottak le, kívül hagyott. És erre az sem mentség, hogy a németek a kiérkezőknek teljes és korszerű felszerelést ígértek. Ugyanis a kemény hídfőcsaták (Uriv, Osztrogoszk, Scsucsije), valamint a magyarok számára oly szokatlanul hideg tél annyira megviselte és megtizedelte a 2. hadsereget, hogy egyrészt a leváltásról, másrészt a feltöltésről kellett gondoskodni. Év végére meg is érkezett a váltás, csakhogy fegyver nélkül. Azzal a (rosszul) számítással, hogy korszerű nehézfegyvereket kapnak a németektől, másrészt „melegpuskaváltással" cserélnek helyet a katonák. A „leharcolt" egységek átadják fegyvereiket a felváltó egységeknek. Ez harcászati szempontból akkor is képtelenség, ha az ellenség hírszerzése semmit nem tud róla. Ugyanis a katonának meg kell ismernie fegyverét, ahhoz pedig jó pár hét szükséges. A nehézágyúk kezeléséről nem is beszélve. A szovjet hírszerzés persze mindenről tájékozott volt. S a magyar hadsereg tragédiájára: a levélváltás ideje vészjóslóan egybeesett a mínusz Don-kanyar, Esztergom, Krónika-sorozat Rumy katonái többször feljutottak az urivi magaslatra, de teljesen elfoglalni sohasem sikerült. így köszöntött be 42 őszén a kiszámíthatatlanul kegyetlen orosz tél, amelyet mi főleg a nagy orosz klasszikusok regényeiből ismerünk. Ahogy a krónikából megtudtuk, a karácsony viszonylag békében telt el. Történtek persze furcsa dolgok, melyekről eddig sehol nem olvastam. Hogy a magyar tisztek egy csoportja (közéjük tartozott Rumy ezredes is), főleg az első világháborút megjártak jelentették a hadseregparancsnokságnak, hogy itt az ellenség harci fegyelmében minőségi változás következett be, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert az első háború idején visszavonuláskor lehetett találni eldobott puskákat, de most egy darabot sem! Ez sokatmondó tény egy felelősen gondolkodó tisztnek. Vagy (és erről a Krónikában is szó esett) az éjjeli őrség milyen veszélyeket rejtett. Főleg a szibériai tádzsik és kazah katonák előszeretettel kúsztak át szinte macskaügyességgel a vonalon, s az őrt vagy leszúrták, vagy elhurcolták „nyelvnek". Aki beszámol a saját egysége harci helyzetéről. Rumy ezredes, katonái elmondása szerint, ezen úgy segített, hogy nagy mennyiségű zsineget igényelt, s az őrök ezzel tartották fenn, szó szerint, az összeköttetést. Ha gyanúsan rándult a zsineg (mint a pecásoknál), azonnal riasztották a tartalékokat. Ezzel a „korszerű" módszerrel sikerült csökkenteni az őrökre leselkedő veszélyeket. A tél beálltával tehát úgy tűnt, hogy állóháborúvá merevült a doni frontszakasz. Közben olyan esemény történt, melyet a Vörös Hadsereg hírszerzése erősen számításba vett, a magyar hadvezetés pedig teljesen figyelmen harmincfokos hideggel. Ez történt ötven esztendővel ezelőtt, s ekkor szabadult el a pokol. Megindultak a hídfők horhosaiban álcázva elrejtett T-34esek, a befagyott Don folyón keresztül a meleg ruhával, lőszerrel és élelemmel jól ellátott Vörös Hadsereg, s úgy szakította át a magyar védelmi állásokat, mint (Rumy szavaival) „izzó kötőtű egy papírcsíkot". Szinte puskaátadás közben, amikor a levállottnak már, a leváltónak még nem volt fegyvere. A fejetlenség és a részletes megfutamodás akkor is törvényszerű lett volna, ha nincs tél és iszonyatos túlerő. Ekkor adta ki Jány Gusztáv vezérezredes a hírhedtté vált, valójában inkább szerencsétlen hadparancsát, hogy „a magyar hadsereg elvesztette becsületét". Holott csak a jobb hírszerzésnek, a hazai terep előnyének és az abszolút túlerőnek a törvényszerűségei érvényesültek. Az a magyar hadsereg szerény lehetőségeihez képest megállotta a helyét, sőt erején felül rs teljesített. Nem is érti az ember az eddigi hivatalos hadtörténetírást. Hiszen egy keményen helytálló ellenséget legyőzni mindig nagyobb dicsőség, ám a „klasszikus szovjet háborús filmek" általában idióták és vandálok bandájának tüntette fel a betolakodókat. Summa summárum: a Rumy-ezredet Sztari Oszkol térségében gyűrűbe zárták, ahonnét csak január 22-én sikerült, hatalmas veszteségek árán, kitörniük. Magass Miklós óbudai plébános (akit a filmről szintén jól ismerünk) minden esztendőben emlékmisét mondott ezen a januári napon. Még az ötvenes években is, jól leplezve. Rumy ezredes ugyanis végigharcolta a nagy visszavonulást, s Szlovákiában esett fogságba. Előbb halálra ítélték, majd szibériai száműzetéséből 1955 december végén tért hara. Mikor a hetvenes évek elején megismertem, ő már 80 éves volt, s mindig meglepett, milyen tárgyilagosan, harag és gyűlölet nélkül tudta elbeszélni élete „rettenetes kalandját". Ez annyira meghatott, hogy amikor Csoóri Sándor esztergomi polgár lett, elvittem a jóöreghez. Ekkor fogalmazódott meg a költő esszéistában, hogy celluloid-szalagra kellene rögzíteni ezeket a tragikus, világháborús emlékeket. Az első felvételek Rumy Lajos lakásán, Petőfi utca 38. szám alatt készültek, Sára Sándor filmrendező 1980. április 29-én kapcsolódott be, Kéri Kálmán volt vezérkari ezredes lakásán, ahol akkor megjelent Rumy Lajos és a Csoóri-Sára szerzőpáros mellett a közelben lévő Országos Orvostörténeti Könyvtár akkori igazgatója, Antall József is. ErTŐl megvannak a dokumentumok. Tehát a Don-kanyari film ötlete Esztergomban született, s a megvalósítás is itt kezdődött el. Aki emlékszik a Krónika-sorozatra, tanúsíthatja, hogy a megszólalók közt Rumy ezredes volt a legmagasabb beosztású csapattiszt. Mindig hangsúlyozta: „a katonák csak sakkfigurák, ha valaki mattot kap, arról nem a figurák tehetnek." Egyébként volt katonái szó szerint haláláig ragaszkodtak hozzá. Jöttek minden esztendőben á Kecskemét környéki volt bakák, s azt mondták: „Rumy ezredes úr a Don-kanyarban nekünk nem a parancsnokunk, hanem apánk volt. Az ő higgadtsága és irányítása nélkül nem kerültünk volna ki abból a pokolból." Nemeskürty könyve szerint a doni áttörésnél összesen csak két tiszt kapott magas kitüntetést, Rumy ezredes és egy Farkas nevű szintén ezredes, ő ezt a hadtörténeti dokumentumokból szedte ki, s igen meglepődött, amikor itt, Esztergomban egy Balassi Bálintról tartott előadása után a könyvében többször is pozitíven szereplő öreg katonával kezet szoríthatott. A jóöreg frontharcos 11 évvel ezelőtt hunyt el, s talán már a sírját is nehezen találnám meg. Nevét beírta a 2. világháború hadtörténetébe, akiről úgy nyilatkozott volt hadügyminisztere, nagybaczoni Nagy Vilmos: „bár minél több ilyen tisztem lett volna. Akkor talán nem kényszerülök lemondani és többet tudunk megmenteni a magyar katona becsületéből." Ehhez nem kell kommentár, s nehezen lehetne nagyobb elismeréssel illetni a 37/3l-es támadó ikergyalogezred, a kárpátoki harcok idején a 2. hegyidandár, végül a 24. hadosztály volt parancsnokát. Aki Esztergomban alussza örök álmát, s nem hozott szégyent sem a magyar, sem a Rumy névre. Szállási Árpád dr.