Esztergom és Vidéke, 1993

1993-12-24 / 51-52. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 9 A terepjáró bömbölve kapaszkodott fel a meredek domboldalon. A férfi erősen markolta a volánt. A kerekek letaposták a nyárról itt maradt száraz kórókat. Egy perc alatt felértek a tetőre. Onnan szétnézhettek; óriásira tágult a világ. A kislány végre levette kezét a hideg kapaszkodóvasról: - De szép itt, nagyapó! A nagyapja egyáltalán nem volt öreg; ötvenkettő múlott. De a haja már őszült. Ritkán mosolygott. Nem szerette a hideget, pedig ezen a decemberi napon már hajnalban nagy fagyokra ébredtek. A ház ablakain jégvirágok nyíltak, a mezőt belepte a dér. - Szép - bólintott. A motor most szelíden berregett, ugrásra készen álltak a jólfutó kerekek. A férfi kedvtelve pillantott körül. A távoli hegyek közelinek tűntek, a levegő átlátszó lett és kemény. A városka rég elmaradt mögöttük, a dombok csendet varázsoltak. Ezt a csendet szerette hallgatni. Hát lekapcsolta a motort. Szerette a széljárta domboldalt, főleg nyáron. Elálldogált itt olykor, a földből-fűbőlkitüremkedő szürke sziklák között. Beszívta a gyepszagű levegőt. Nyáron és ősszel vadvirágok sárgállottak és madarak repültek a távolban... De most tél volt. Karácsony napja, késő délután. Amíg a család feldíszíti a karácsonyfát, kihozta az unokát a „terepre". A messzeségből idefénylett egy tömzsi templomtorony. Arra van a város. Szerencsére itt meg az erdők, dombok. Ettől van értelme a városnak is. - Mikor lesz hó? - kérdezte a gyerek. Az anyja irgalmatlanul bebugyolálta, alig tudott mozogni. A biztonsági öv is fékezte mozgását. Csak nagy barna szemeit fordította a férfira. - Még ma - állította a nagyapja határozottan. - Honnan tudod? - kíváncsiskodott. „Mindent tudni akar. Mint én... A fejére ütnek majd sokszor. Mint nekem..." - Érzem a szagát - a levegőben csakugyan lapult valami hóillat, de ezt csak a tapasztalt felnőtt érezte. A kislány beleszimatolt a levegőbe, mulatságosan mozgatta kicsiny orrát. Látszott rajta, semmit sem érez. A férfi mosolygott, de nem szólt. A felhők gyorsan gyülekeztek, szürkeségük már elNemere István TÉLI RAGYOGÁSBAN nyomta a napot. Ott messze a folyó nyugodtan kanyarodott, a kis öböl kavicsos partján fekete foltok mozogtak. Kóbor kutyák lehetnek. Varjak csapata szállt el fölöttük. A távoli jegenyesor fái között idelátszott a műút; nagyritkán húzott el egy-egy autó. A csönd beléjük lopózott, övék volt. A kislány látta a túlparton a vonatot - pirosfejű hernyó mászott lassan. A vörös mozdonyt fekete kocsisor követte. Oly messze volt, hogy zaját sem hallották. A férfi becsukta a szemét. Hány éve is...? Harminc, vagy több? Több. Van az negyven is, amikor gyerekként és egyedül először jöhetett ki ide. Alit a dombtetőn és nézett le, a völgybe. Azóta nem tudott elszabadulni a tájtól. Ami fontos eddig történt vele, itt esett meg. - Nézd csak, kutyák! [ mondta hirtelen a kislány és . vaskos, kabátba burkolt kezéL vei előre mutatott. . - A kóborok kergetnek valamit... - vélte a nagyapja. Télen . gyakran járnak ott a parton, pihenő vadkacsákra vadásznak, nem sok sikerrel. Vajon mit találtak? Hárman is egyfelé szaladtak, szemlátomást üldöztek valamit, ami kicsi volt, a domb; tetőről nem látszott. Mégis megmozdította benne az akaratot. Utálta, ha többen voltak egy ellen. Bekapcsolta a motort: - Kapaszkodj, kicsim! Meredeken előrebukott orral, rázkódva robogtak alá. Sebesen változott a táj, eltűntek a dombok, a nyílt folyóparti mezőn robogtak. A férfi gázt adott. A kutyák valami kiálló tárgy körül csoportosultak, az egyik kitartóan fel-felugrált. A férfi megismerte: a valamikori fűzfa volt. Az, amit a szél elferdített, aztán meghalt és kiszáradt. Nyáron nedves volt arrafelé a rét, de most összefagyott földön dübörögtek a kerekek. A kutyák dühösen csaholtak. Kettő lomposszőrű farkas volt, sárga fogsort vicsorítottak a közeledőkre. A kislány meg is ijedt, nagyapjára nézett. Megnyugodott - hiszen az itt volt. A világ legnagyobb és legerősebb embere, hitte-tudta a gyerek. A férfi egyenesen a kutyák közé hajtott, felbőgette a motort. Az állatok vonakodva szaladtak el, és a közelben megálltak. Az autó majdnem a fűzfáig hajtott. A legkisebb kutya veszettül ugatott; hanggal pótolta hiányzó bátorságát, közben elfarolt dühösen. A másik kettő morogva várakozott. A ferde fatörzsön egy fekete hátú, fehér mellényes tarka kismacska gubbasztott. Rémületében égnek állt a szőre. Két kicsiny, sötétkék szeme közel volt egymáshoz. - Szegény cica! - így a gyerek. A férfi körülnézett. A kutyák... emberre csak nem támadnak? Lelépett az autóról: - Fiatal ez még. November elején születhetett, hat-hét hetes lehet szegény. Éhes volt, kijött egerészni. Honnan is tudott volna a kóbor kutyákról? Kinyújtott kézzel közeledett. A kis állat hátrább húzódott, bizalmatlanul nézte a közeledőt. A kutyaugatás most is félelemmel töltötte el, reszketett. A férfi óvatosan nyúlt feléje kesztyűs kezével. Á macska ellenállt, karmaival a félig lefoszlott, halott kéregbe kapaszkodott. De két nagy, idegen illatú valami markolta meg, az ujjak ráccsá lettek, bezárták őt. Felnyávogott. - Ne félj - mondta a férfi és megfordult. Szeme sarkából azért figyelte a kutyákat is. Látod, kicsim? Olyan a farka szegénynek, mint az üvegmosó kefe... A hasonlat felderítette a kislányt. Jót nevetett. És csakugyan. Az állat farkán minden szőrszál külön állt. - Fogd meg óvatosan - átadta a macskát a gyereknek. Lassan megkerülte a kocsit... A kóbor kutyák olyanok, mint a banditák. Az ilyenek elől nem szabad elfutni, még sietni sem. Csak akkor - és attól - olyan erősek, ha látják, hogy áldozatuk fél. Ezt a nagyapa jól megtanulta már az emberek között. Nem sietett hát és nem fordult feléjük háttal. Az ülésbe lendült, sebességbe tette a kocsit, gyorsan indított. Egyenesen a két nagyobb kutya felé. Azok meglódultak, inukszakadtan rohantak át a réten. A férfi elkanyarodott. Ismerte a folyóparti töltésre vezető utat. Felhajtott hát, a kutyák elmaradtak a távolban, múlttá váltak. A felhők besűrűsödtek, csak az ég alja világított még. Tompa, gyöngyházragyogású homály ült a tájon. A kislány magához ölelte a macskát: - Nagyapó, ugye velem maradhat a cica? - Máris a tied. Ajándék karácsonyra - és ránézett. A kislány szeméből valósággal kirobbant a boldogság. Nevetett az arca, a szeme, egész maga. A macska már nem félt a motorzajtól, belebújt a két meleg kar közé. A férfi fellélegzett. Ilyen szeme volt a nagyanyjának is. Meg az anyjának, kiskorában. Vele is kijött néha a dombokra, akkor még biciklivel. A nagyanyja... Tavaly ilyenkor még velük volt. Ez lesz az első karácsony az üres székkel az asztal mellett, a fájón érintetlen tányérral a fehér abroszon. Orrában érezte a gyertyák illatát. Akkor a temetőben, most meg majd a feldíszített fán. A férfi megrázta a fejét. Itt van a kicsi, szépen nő, egészséges. Ez a fontos, már csak ez. Mire felbukkant előttük a város széle, egészen besötétedett. A fekete felhők megnyíltak odafönt. A délutánból hamar lesz este, észre sem venni. A férfi a fák fölött látta az ismerős háztetőt. Egy perc és behajtanak a kapun. Szerette-várta azt a pillanatot - olyan, mintha meleg, védelmező kar ölelné körül. A háza, a mindene. Fenyők illata, sövények rejteke, a saját föld párolgó illata. A falak mögött várja a meleg. Az övéi. Az élete. Még nem értek el a házig, amikor fehér foltok villantak a levegőben. A macska már nem mocorgott, a gyermekhez simult. A nagy hópelyhek sűrűn cikáztak a csituló szélben, szerte lebegtek szélesen, mintha betakarnák az egész világot Elfojtanák a távolból odaszűrődő vészes zajokat. Már csak néhány madár kiáltott odafent, aztán megállott az idő és a városra borult a nyugalmas csönd.