Esztergom és Vidéke, 1993

1993-06-17 / 24. szám

199 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Meggyőződésem, hogy Kaposi Tamásnak van legalább tíz olyan remekmívű képe, mely a festészet történetének egyetemes értékei közé tartozik. „Természetesen" soha nem fog odatartozni, ahogy Csontváry, Farkas István, Kondor vagy Tóth Menyhért sem. Ez bizony elég szánalmas paradoxon... Az 1991 novemberében autóbaleset áldozatává vált fiatal festő-grafikus életműve tragikusan félbemaradt ugyan, mégis itt van benne a teljesség. Mániákus következetességgel kísértették víziós rögeszmék: a meersburgj kastély mellvédje, a hullafoltos portré vagy az országút a vezetőülés perspektívájából... Ezeken a képeken minden ellenség^ Titkos tájain a depresszió szinte kézzelfogható a hideg színek, lidérces neon-fények által. A figuratívexpresszív hagyomány nagyon eredetire hangolt változata az övé; az eleven, indulatos ecsetkezelés nem annyira a festék anyagát reflektálja, inkább valami „tisztázatlan", „koszos" felületkezelésben nyüatkozik meg. A totális idegenség világa ez: a kép is idegen. A falfestő hengerek gyakori alkalmazása vagy a hangsúlyosan grafikus elemek olajképbe emelése is az elidegenítés effektusai. Aztán elkövetkezett a halál nevű botrány. Egyszerűen nem lehet és nem szabad tudomásul venni. A vendégkönyvből idézek: „Tamás! Este várlak a Kárpátiában. Gyere!" Ma este odamegyek. Tamás ül majd Soutine, Farkas István és Bacon társaságában. Van Gogh-ot várják. (Szellem Kép, 1993/1.) Miltényi Tibor Fény - képek Kaposi Endre, a festőművész apa adta ezt a címet fia, Kaposi Tamás fotókiállításának. Nem tudok családi tradíciókról, génekről, kiméretett sorsról, befejezettségről és egyebekről értekezni. Egyszerűen nem hiszek ilyesmiben. Mitől lett azzá a tehetséggé Rembrandt és Van Gogh, Johann Sebastiléktermékei. Hogyan dolgozott? Túl - vagy innen?! - a táj-, a tér-, a tárgyfényképezésen megrázó dolgokat fejez ki azzal az eszközzel, azzal a technikával, amelyet tulajdonképpen bármelyikünk tud működtetni. Csak egy gombnyomás! Miért van, hogy mégis más az, amit ő meglát! Ahogyan jelzi a valóságot an Bach és Calder, amivé lett? Nem tudjuk. Amit sejtünk: a környezet ilyen-olyan hatása. A kor. Az elsődleges azonban az, amit képtelenek vagyunk megfogalmazni, definiálni, leírni: a tehetség. A zsenialitás. Kaposi Tamás fotói egy fantasztikusan gazdag, sokoldalú, félelmetesen szárnyaló tehetség munkái. Felvételei nem a festő, a grafikus látásmódjának illusztrációi, mel- az ő valóságát, és, persze, a miénket. A belsőt és a külsőt - ez az, ami zseniálissá teszi. Miért van az, hogy félek és fázom, amikor meglátom azt a minden machináció, beavatkozás, össze-, egymásrafényképezés nélküli prózai felvételt, melyet tetőtéri lakásukból készített a téli, bezárt strandról? Csak azért, mert nem nyár, csillogó vízzel, gyönyörű fiatalsággal? A képen szürkeség, nyúlós, összetöppedt hó, feketén világít a gyerekeknek leválasztott rész kerítése. A kabinsor közepén álldogáló lépcsős kis torony elhagyott kikötő építményeként értelmetlenül őrködik valamin. A meghívón lévő kép: gyönyörű női arc, tágra nyílt szemekkel néz ki egy ablakon. S az ablak üvegén ott tükröződik a fotós. Kezében cigaretta. Most exponál. Két tekintetet rögzített a film. Egyet, amely megfejthetetlen, amelyet sokáig, talán mindörökre magunkkal viszünk, s egy másikat, a fotósét, aki ebben az (örök!) pillanatban többet tud mindkét tekintetről. Metró, belülről. A túloldali peron. Hosszú expozícó. Elmosódott alakok, - s felsőtest nélküli mozdúló lábak árnya a vakító üvegfal előtt. Ki voltál? Merre tovább? Komoran, lepusztult szobában magába forduló öreg ember tekintet nélküli arca, alakja. Fiatal férfi indul felé, de teste szétfolyik a fényben. Mondhatnak még egymásnak valamit? Ez mára Stalker, Tarkovszkij világa. Az előszoba. A reménytelenség és a remény előszobája. Festményeiről ismert motívumok. A benzinkutas képek párja az út szélén álló, autók fénycsíkjaiba éppen belemozduló férfi fotója. S itt van a Mersburg-festmények alapja, a korlátos terasz, a komoran magányos épület Fotón is, festményen is Csontváry Zárdájának párja. Zárda? A miénk is? Rafael Balázs S i k e r Ma i n t a I b a n Fáradtan, de elégedetten üldögél műteremlakásában Tamási Péter esztergomi festőművész. Néhány órája érkezett haza Németországból. -Merre jártatok? - Maintalban voltunk, Dörnigheim városrészében van az a kiállítóterem, ahol önálló kiállítást csinálhattam. - Láttam, régen ismerem azt az anyagot, amit magaddal vittél. Te mesélted, hogy egyes kritikusaid lírai absztraktnak nevezik ezt a világot. - Nem szeretem az ilyen kategorizálást Tény, valóban nem realista képek, nem életképek, esztergomi tájak, de nem is annyira elvontak. -Én szigeti képeknek nevezem: nekem a Prímás-sziget déli vadonját idézik. Ugyanezt írja a Frankfurter Rundschau is? - Szóval észrevetted! Nagyon jóleső érzés egy ilyen jelentős világlapban megjelenni! Egyébként nem műkritika, a pályámat mutatják be, s azt emelik ki, hogy az egyre erősebb kapcsolatokat építő két városnak, Esztergomnak és Maintalnak ilyen jellegű kötődései is vannak. - Megnyitó? - Simon Tibort kértem fel, ő tartotta. Jelen volt a maintali polgármester, sőt a tartományfőnök is. A város vendégei voltunk, a Bürgerhausban laktunk. Cipeltek jobbra- balra, végre eljutottam olyan frankfurti múzeumokba, ahol döbbenetes dolgokat látni. -Látom én is ezt a haltalmaspostert: az X. Y múzeum képanyaga egy plakáton, mint egy németalföldi műterembelső.... Erről jut eszembe: hagytál kinn - végleg - képeket? - Egy ilyen kiállításon a szakmai siker az elsődleges. Az gazdagon megvolt. A másik: a német polgár megnézi, mire költi a pénzét. - És: költötte? - Ritka dolog, mondják ők, hogy valakitől már a megnyitón vegyenek képeket. Most vettek. Tamási Péter büszkesége megalapozott, hiszen azt is tudja, hogy a személyes siker egy kultúra, egy közösség, jelen esetben Esztergom sikere is. Amiért, mint mindig, nagyon meg kell dolgozni. Most nem volt hiábavaló a munka. Péter "arrasi >n aer Maintaler GNSC-Galene vor exoressivaDsIraKTen Werken aus seirsr ;ürgsten Proaun:;cr Fa-Bila u:e Scnmidtl ESZTERGOMI HELIKON ^tf^

1' f*W*******