Esztergom és Vidéke, 1992

1992-03-20 / 10. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 Horváth György kovácsmestert, népi iparművészt korábban is város­szerte ismerték. Még többet talál­koztunk nevével, mióta önkormány­zati képviselő lett. Most, jóval man­dátuma lejárta előtt távozni készül a testületből. - Hogyan értékeli másfél éves képviselőségét? - Soha nem szerettem a múltat feszegetni. Most megteszem, azért, hogy mindenből, ami arra érdemes, okuljunk is. Legyer ez olyan képvi­selői hozzászólásom, amivel még tartozom a testületnek. Két évvel ezelőtt még gondola­tomban sem volt, hogy képviselő legyek. A KDNP delegátusa keresett meg javaslatával. Két-három napot gondolkodtam. Vállaltam, hogy a párt színeiben megmérettessem ma­gam a választáson. Körzetemben öten indultak. Képviselő lettem úgy, hogy az egész városból elsőnek fu­tottam be. Igyekeztem meghálálni a bizalmat, amivel körzetem elhalmo­zott. Sokat vártak tőlem. Nem ígértem különösebbet. Csak annyit, hogy míg segíteni tudok, addig a helye­men maradok. Képviselői eredmé­nyeim - tömören: a Belvárosi temető újbóli megnyitása, a telekkönyvi hi­vatal megmaradása Esztergomban, a városi ivóvíz védelme a Duna-me­der tisztításával, a városi gázprog­ram elindítása. Tudtam, hogy a köz­szereplés együtt jár a vélemények ütköztetésével. Ebben óhatatlanul sérülések is történnek. Ez termé­szetes. Ennek tudatával vállaltam. Ám van, amikor a sérülés nagysága már nem természetes. Magam is el­jutottam eddig. Először akkor, ami­kor a képviselői díjazás volt napi­renden. Magával a díjazás tényével nem értek egyet. A városházára nem dolgozónak szegődtem. Én a város gazdája, a városért tenni akaró képviselő lettem. Ez nem tűri az ellenszolgáltatást. Azért nem, mert a pénz alkalmazkodást jelent. Azok­hoz, akiktől a fizetésem függ. Független akartam maradni, és nem hagytam magam. A képviselők többsége mégis megszavazta. Nehe­zen emésztettem meg. Végül az át­vett pénzeket egy fillérig másnak adtam. Egyik részét a második vi­lágháborús emlékmű alapítványába, a másik részét azoknak a nyugdíja­soknak, akik a gázprogrammal kap­csolatos munkámban segítettek. Nem borítottam fel az összhangot, a békesség kedvéért tettem. Elérkez­tünk az 199l-es év költségvetési ér­tékeléséhez. Ez volt az első év, ami­kor mi terveztük és mi használtuk fel a pénzt. Ez tiszta év volt. Nem keve­redett a tanácsi rendszerrel. Az el­múlt év költségvetését szükséghely­zetben fogadtuk el, a város működé­se érdekében. Már akkor tudtuk, hogy átcsoportosításokra lesz szük­ség. Az egész év feszített tempót diktált. Sok minden megvalósult. A szükséges pénzt előteremtettük, el is mados többséghez kellett az én sza­vazatom. Ám az én felfogásom más. Az év folyamán éjszakába nyúlóan dolgoztunk a bizottságokban, a pénz ésszerű felhasználásán. Észrevéte­leket tettem. Ezek sorrendben: Tilta­koztam a városháza 22 milliós mun­kabére és járuléka ellen. Tiltakoz­tam az 1992-re tervezett 32 milliós ellen. A képviselő díjazás ellen. A magas jegyzői fizetés ellen. AMind­szenty-temetésre és a pápalátogatás­ra kapott 30 millió nem körültekintő felhasználása ellen. Tény, hogy ez utóbbit a szakértők vizsgálták. Tu­domásul vettem, de nem fogadtam el. Nehezményeztem az el nem vég­zett munkákra, vagy az alig kimutat­ható eredményt hozó munkákra való kifizetést. Ilyenek: a város köztisz­tasága vagy a parkgondozás. Össze­férhetetlenséget jelentettem be a Lemondott Horváth György képviselő ez olyan képviselői hozzászólás, amivel még tartozom..." költöttük. Ezzel szemben számszaki kifogásom nincs. Ez nem az én terü­letem, az ellenőrzés nem rám tarto­zik. Erre való a Polgármesteri Hiva­tal személyzete. Remélem, hogy ők ezt elvégezték. Az én feladatom az volt, hogy választókörzetem véle­ményét magammal vigyem. És az, hogy a takarékos pénzgazdálkodás­ba beleszóljak. Ezt megtettem. A gazdálkodás terén mindenhez volt véleményem. Elérkeztünk 1992. március 5-höz, amikor számot kel­lett adni a pénzkeret felhasználásá­ról. Sokan úgy vélték, hogy ez for­mai dolog. Én viszont úgy gondol­tam, hogy itt meg kell állni. Ez az egész város életét meghatározó ügy. Testületünk számára ez nem „egy" napirendi pont. Jól érezték azok, akik úgy irányították az ülést, hogy ezt azon a napon el kell fogad­ni. A kell szón van a hangsúly. Ha el kell fogadni, akkor miért szava­zunk? Ha pedig szavazunk, akkor miért kellene elfogadni? A kéthar­Városháza homlokzati tatarozási munkái miatt. Ez az ötszázezer forint nem szere­pelt a költségvetésben. Kifogásol­tam, hogy a város 60 milliós befek­tetése nem jó hatékonysággal műkö­dik. Természetesen a magam fele­lősségét is elfogadom. A gazdálko­dás a várostól „profi" munkát igé­nyel. A város ezt oldja meg a magas bérkeretéből. Alkalmazzanak erre alkalmas szakembereket. Észrevé­teleztem, hogy a vállalkozások visszaélésre adhatnak lehetőséget. Ilyen, hogy áron alul elvállalják a munkát, majd utólagosan többletrá­fordítás címszóval többet számláz­nak. Ez tiszta ráfizetés. Ugyancsak a város vesztesége a minőségről, a garanciáról való lemondás. Ráfize­tés az erőltetett, nem kellő időben végzett felújítás. Ilyenek mind elő­fordultak az elmúlt évben. Észrevé­teleztem, hogy az iskolák, az intéz­mények pénzfelhasználása valós adatokon alapuljon. Hiszen ezek te­szik ki a költségvetés 90 százalékát Ha most nem lépünk, akkor jövőre ugyanezekkel a gondokkal állunk szemben. Ha ennyi kifogásom volt a pénzfelhasználásról, akkor ho­gyan tudtam volna „igen" szava­zatot adni a kölségvetés elfogadásá­nál?! Ezt nem tehettem. Magammal és választóimmal kerültem volna el­lentmondásba. A megszokott mó­don szavaztunk, véleményemmel egyedül maradtam. Számomra ez a szavazás sokkal több a szokásosnál, mert alapvető kérdésben döntöt­tünk. Úgy, hogy kizártuk a tanulsá­gok levonását és a jobbítás szándé­kát is. Ezzel egész évi munkánkat értel­metlennek minősítettük. Mindezt a Városháza díszterméhez méltatlan formában tettük. Ez inkább színielő­adáshoz hasonlított, mint a felelős képviselői munkához. Miért minő­sítem színielőadásnak? Ennek gya­korlati lefolyásáról már a megyei lap írt március 13-án, így nem ismét­lem meg. Ám lényegi részét kifej­tem. Ha egy valótlanságot én jegy­zőkönyvben hitelesítek, akkor két­ségtelenül felmerül bennem, hogy azt minden bizonnyal más olvasni is fogja. A húszegynéhány képviselő nem gondolt arra, hogy valakinek erről más a véleménye? Ez az álla­pot már sértett engem. Felálltam. Látom, hogy a város gazdálkodó szervezetei sorvadnak, egymás után mennek tönkre. Ezzel szemben a Városháza és intézményei mind töb­bet igényelnek a kölségvetésből. A Városházán duzzad a létszám A Vá­rosháza elsősorban a közellátásra, a közigazgatásra hivatott. Benne nem terjedhet el a vállalkozáscentrikus felfogás. Ebben a munkában nem érvénye­sülhet a kufár szellem. Ez a világ nem az én világom. Amíg úgy érez­tem, hogy hasznos vagyok, addig maradtam Esztergomot szeretem, és úgy érzem, hogy képességeimmel más területen több hasznot fogok jelenteni a városnak... (Pálos) Tavasz van, visszavonhatatlanul. Március ünnepére néhány órára visszatért a tél, reménytelenül. Kí­sérlete hiábavaló volt, erősebb a nap, mint az év fordulója óta bármi­kor. A lusta, vagy éppen sietős városi polgár kocsijába ül, útjára megy. Ezt teszem én is, minden hét végén, szükségből - s egyre nagyobb félelemmel: képtelen vagyok évről évre hozzászokni a tavasz és a nyár riadalmához, a kerékpárosokhoz. Keskenyek útjaink. Beözönlött erre a sok, nem elég széles, elhanya­golt útra mostanság több százezer még éppen használható nyugati ko­csi.Tisztelet a kivételnek, mennek, mint a bolondok, mi, „régi motoro­sok" öreg Ladáinkkal, megmaradt, ránkszáradt Trabantjainkkal félve, már már szégyenlősen baktatunk utánuk. S kinyílván az ég, előjönnek a kerékpárosok. És nem győzünk értük eleget aggódni. Esztergom „külvárosa", üdülője lett a Búbánat-völgye. A Szamár­hegy környéke, Basaharc. Sokanke­Mennyivel nyugodtabban enged­nénk el gyermekeinket is erre a vi­dékre bringával! Hogyan kell ilyen utat építeni? Mit segíthetnénk? Ha már egész­ségünkjavulása nem mérhető, vajon AUTÓBÓL AZ ÚT rékpárral vágnak neki az útnak - a maróti vámtól alig három-négy kilo­méter. Kerékpárút azonban nincs. Pedig egészen addig, amíg meg nem jelen­nek az első, Dunáig lenyúló hegylá­bak, elférne. Nagyon nagy szükség lenne rá. Hányan vágnának neki a városból az útnak kerékpárral! mennyi üzemanyag lenne megtaka­rítható? Este jövök haza Szentendréről. Szinte kilométerenként egy-egy gyanús sziluett, kivilágítatlan ke­rékpáros. Meddig kísér még a Meg­úszás Istennője? Ha ezek a felelőtle­nek valódi, gépkocsi-pályáról levá­lasztott úton kerekezhetnének... Is­mét: Hollandia? Ahol az autópálya, autóút mellett biztonságosan teker­het bárki is? Mit jövök mindig ezzel az ócska példával!! A városhatártól egészen a Hideg­lelőskeresztig megépíthető egy kis teherbírású út. Onnan szélesítéssel, vastag, sárga elválasztással Basa­harc határáig, ahol ismét van hely saját útpályára. Pénz, tudom, pénz, nagyon sok pénz. De jó ez a mindenkori indok! Pénz, ami nincs. Persze, mehetünk földúton is. Vagy gyalog. Ezek a tekergők úgyis mindenkor csak megbízhatatlanok. Ha sorról van is szó, rögtön: másho­va sorolódnának. Kerékpárúira. Rafael Balázs

Next

/
Oldalképek
Tartalom