Esztergom és Vidéke, 1992

1992-12-24 / 50-51. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KOMAROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVELTÁRA oí* jjjr*- ^ — í, - —- rjs^ ÉVKÖNYV '92 Színvonalas helytörténeti kiadvá­nyok nélkül aligha létezne egyete­mes historiográfia, mert hiányozná­nak az összképet hitelesítő mozaik­foltok. És ahogy a régész egy kika­part cserépdarabból rekonstruálni kepes az egészet, egy-egy levéltár­ban porosodó dokumentumból is fény vetülhet nagyobb történelmi összefüggésekre. Ha pedig az adott kor eseménynaptára ismert, mindig akadnak hiányos oldalak az ismeret­len részletek bejegyzésére. Ezen általánosságok előrebocsáj­tásával ajánljuk mind az illetékes szakemberek, mimd a lelkes lokál­patrióta amatőrök szíves figyelmébe a Komárom-Esztergom Megyei Ön­kormányzat Levéltára 1992-. évi kö­tetét, hogy a Mornarchia 18. századi bürokráciájának kialakulásától a lengyel menekültek második világ­háborús esztergomi elhelyezéséig tájékozódni tudjanak eme nemcsak földrajzilag központi tájegység ed­dig feltáratlan írott forrásaiban. A kötet kompozíciója Ortutay András levéltári igazgató szerkesztői rutin­ját érzékelteti, a szerényen is ízléses kivitelezésben BenczeCs. Attila szor­goskodott. A szerzők a 18. század elejétől a 20. század közepéig, a nobilis gene­ológia forrásaitól a falusi árvák helyzetéig a befejezett, vagy félmúlt regionális gondjainak elég széles színskáláját vetítik a közleményeik­be. Az írások sorrendje szerzők és cí­mek szerint a következő: Kántor Klára: A nemesigeneológiaforrásai a Nyitra vármegyei levéltárban. A hat dolgozat közül az egyetlen, melynek tárgya nem „Esztergom és Vidéke". A következő közlemény Ortutay Andrásné avatott tollából való, címe: Nyergesújfalu a XVIII. század végén. Külön értéke és érde­kessége, hogy ilyen összeírási lajst­romok „csupán Győr városából és az Esztergom vármegyei Nyergesújfa­luból maradtak fenn", ahogy az ala­pos ismertetésből értesülhetünk. A más vármegyebeliek valószínűleg áldozatul estek az elementáris ne­mesi örömünnepnek, mely a bürok­ratikus központosító törekvések lát­szólagos bukását papírmáglyákkal üdvözölte. Közel négy évtizedes körzeti orvosi múlttal a hátam mö­gött tanúsíthatom: az akta aktát fía­dzó bürokráciának nemcsak a joze­finizmussal szembeszegülő nobili­tások voltak a rühellői. A szisztema­tikusan dokumentált közvélemény­ből a recenzens csak tanulhat, érde­kességén ámulhat, ám a bevezető sorokhoz akad egy-két kiegészítő (és nem cáfoló) megjegyzésünk. Ugyanis azon nehéz kérdésre, hogy „újra európai országgá tette-e Ma­gyarországot Mária Terézia és II. Jó­zsef uralma", meg merjük kockáz­tatni: a körülményekhez képest igen. Ne feledjük, a híres türelmi rendelet előtt alig száz esztendővel még lófarkas lobogó lengett az esz­tergomi és budai erődítmények or­ellenében), 1770-ben a Pázmány Pé­ter alapította nagyszombati egyete­met orvosi karral egészítették ki, még ugyanez esztendőben megje­lent az első átfogó egészségügyi jogszabálygyűjtemény, a Generale normativum in Re Sanitatis, majd az orvosi fakultás átkerült Budára, II. József uralkodása idején pedig Pest­re, amelynek lakossága ugrásszerű­en megnőtt. Itt „nem a hő kebel he­vült", hanem a józan ész diktált. A hatalmi érdek és a közjó összhangba került, ugyanis minél jobb a köz­egészségügyi helyzet, annál több az egészséges alattvaló, tehát a több és jobb „minőségű" hadrafogható sze­mély. E téren próbálta évszázados hátrá­nyát behozni a Habsburg-biroda­lom. A kalapos király lázas reform­tempóját nehéz megérteni az idő­vésszel fenyegető tüdővész figye­lembe vétele nélkül. Tisztában volt vele, hogy neki a sors nem fog enge­délyezni négy évtizedet. ,fogyó erejének növekvő lázában" minden A helytörténeti kötetek hasznáról main, tehát az anyaország jelentős, a haladásból kiiktatódott része csak százados késéssel léphetett az euró­pai fejlődés útjára. Mária Terézia felismert valami igen lényegeset: ha hatalmi versenyben akar maradni a kontinens akkori két katonai és gaz­dasági vezetőjének, Franciaország­nak és Poroszországnak a színvona­lán, teljes központosító átszervezé­sekkel kell korszerűsíteni a határor­szágrészek utánpótlást biztosító bá­zisait. Ha csak a közegészségügyi aspektusait érintjük, e pár évtizedes periódusban több szakszerű és cél­szerű higéniás rendszabályt fogana­tosítottak mint az előző évszázadok­ban együttvéve. Ahogy az a Linzbauer-féle hétkö­tetes Codex Sanitario-Medicinalis Hungáriáé paragrafusaiból kiderül. Paradox helyzet alakult ki az akkori Európában. A Németalföldről el­űzött katolikusok nemcsak az Újvi­lágban találtak menedéket, hanem a Habsburgok védőszárnya alatt is, így került a kor legnagyobb orvosi szervezője, Gerhard van Swieten, a császárnő udvarába, s hogy jelentő­ségét érzékeltetni tudjuk: ma a Burg híres szobrának talapzatán, Mozart és Haydn társaságában található! Ja­vaslatára adták ki a négynyelvű, 1748-as orvos-gyógyszerészi szabá­lyozást, 1752-ben bevezették a me­gyei főorvosi intézményrendszert, akinek történetesen kötelessége volt a szegény betegeket ingyen gyógy­kezelni (persze magas állami fizetés tőle telhetőt el akart végezni, akár a nemesi tűrőképesség korlátai elle­nében is. Jól érzékelteti ezt Németh László darabja, függetlenül a nagy író orvosi végzettségétől. Arecenzor kissé elkalandozott az egészségügyben, ami szerény véle­ménye szerint csak kiegészíti a 18. század végéről alkotott képünket. A következő közlemény Orturay Andrásé, címe: Falusi árvák helyze­te a XVIII-XIX. század fordulóján, Bajnán. Ennek egészségügyi és szo­ciális utalásai kapcsolódnak a Gene­rale normativumban lefektetett, fől­eg latin és német nyelvű alapelvei­hez. Bárdos István írása, Az idegen­forgalom helyi és regionális irányí­tása sem nélkülözi az egészségügyi aspektust, elég az addig elhagyagolt esztergomi gyógyfürdő népszerűsí­tési kísérletére utalnunk. A Felvidék híres balneológiai bázisainak (Pös­tyén, Trencsén-Teplicz, Bártfa) el­vesztésével a fürdőügy a fővárosra koncentrálódott. Rendkívül érdekes és hézagpótló Csombor Erzsébetnek a Lengyel ka­tonai menekültek Esztergomban a II. világháború idején című közle­ménye. Igazán sajnálom, hogy nem ismerhettem korábban, érdekes és értékes kiegészítést nyerhetett volna belőle Esztergom egészségügyi tör­ténete. A vakvéletlen folytán e téma nem idegen a recenzortól, ugyanis inté­zetünk korábbi (jelenleg tiszteletbe­li) főigazgatója az az Antall József, akinek édesapja kulcsszerepet töl­tött be a lengyel menekültek ellátá­sában. Báthori István óta az egyetlen magyar, akiről utcát neveztek el Var­sóban. Antall főigazgató helyettese pedig a polonista Kapronczay Ká­roly, aki bölcsész-orvostörténész­ként elég sokat publikált e tárgykör­ből. Szívesen olvasnám nevét a jegyzetes függelékben. Megtalálha­tó viszont Godó Ágnes, akinek egyoldalú, munkásmozgalmi és par­tizánszemléletű beállítottságát már tíz évvel ezelőtt bírálta két magyarul jól tudó lengyel történész, Jerzsi No­wak és az ifj. Dembinski. Aki a dol­gozatban szereplő tábornok fia, Ba­latonbogláron végezte a gimnáziu­mot és a követségen dolgozott. A vitában nem vagyok illetékes állást foglalni, az sem zavar, hogy Godó idézett könyvének egyik gondozója a Partizánszövetség volt (attól még lehetne jó). Külön üde színfolt Etter Jenő pol­gármester rendkívül pozitív szere­pének kihangsúlyozása. Legjobb tu­domásunk szerint a menekültekből többen itt telepedtek le; érdemes volna őket is számbavenni. Nagyon reméljük, hogy Csombor Erzsébet nagy forrásértékű munkája nem ma­rad meg egy korlátozott példányszá­mú helyi kiadvány keretében. Lagzi István zalaegerszegi kutatásaihoz hasonlóan külön füzetet érdemelne. Végül, de nem utolsósorban, igen érdekes Szabó Jánosnak Az Eszter­gom vármegye Közjóléti Szövetkezet szervezete és tevékenysége (1942­44) című munkája. Olyan adat-fü­zér, amely a Johan Béla nevével fémjelezett egészségügyi és szociá­lis hálózatnak igen nehéz időkben történő kiépítését reprezentálja. Összességként, a teljesség igénye nélkül elmondható, hogy fontos és nemcsak helytörténeti értékű kiad­ványjelent meg a Kultsár István Ki­adói Alap támogatásával, sajna csak 500 példányban. A tipográfiai szempontból kifogás­talan szedés-tördelés a GRAN TO­URS kft szövegszerkesztő műhelyé­ben készült, aLaiszky- és Buzárovics­féle hagyományokhoz nem méltatla­nul. El lehetne képzelni szebb kivite­lezést, külsőt, ám ebben a pénzhiá­nyos, kiadvány-dömpinges világban a tartalmat figyeljük. így akár ünnepi ajándéknak is tekinthető. Szállási Árpád dr. Hunyadi Zoltán főiskolai ^ tanszékvezető tanár, az európai hírű Monteverdi Kórus alapító karnagya e hónapban múlt hatvan éves. v Lapunk is tisztelettel köszönti! j

Next

/
Oldalképek
Tartalom