Esztergom és Vidéke, 1992

1992-11-19 / 45. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE TÁRLATRÓL TÁRLATRA A múlt hét valóságos képzőművészeti hétvégével köszöntött ránk: csütörtökön és pénteken városunkban három tárlat nyílt meg. A negyedik Budapesten, de a 15-20 helybéli, aki odautazott, joggal érezhette úgy, hogy ez is igazán a miénk: Esztergomé. Valamiképpen mind a négy tárlatnak köze van az iskolákhoz. Az első kettőt általános iskolák fogadták be. November 12-én a Somogyi „Sugár" Galériájában Bánhidy László nyitotta meg Wieszt József kiállítását. 13-án pedig a másik nagy lakótelepen, Bánomban a József Attila iskola aulája volt a helyszín, amely a rendszeres kiállítások révén voltaképp szintén „iskola-galériaként" működik. Mostar. Koós Judith művészettörténész múlt heti megnyitója után - Óváriné Furján Rita mutatkozik be festményeivel. A Nagyigmándon dolgozó fiatal tanár az esztergomi képző növendéke volt, amelynek gyakorló iskolai rajzszakköre - Bangó Miklós művésztanár vezetésével - ugyanezen a napon (szerencsére, egy órával később) a Szabadidő Központban várta az érdeklődőket kiállításuk megnyitására. A többféle technikában jónéhány tehetséget felmutató tárlatot Földes Vilmos grafikusművész nyitotta meg. Már esztergomi középiskolás korában ígéretes tehetség volt Kaposi Tamás, aki 1986-ban nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Tavaly kapott tanári oklevelet, ugyanakkor megkezdte a művészképző mesterkurzusát. Az izmusok,iskoláiból" is határozott egyéniséggel kinövőben lévő grafikusi-festői pályát alig múlt egy éve - tragikus autóbaleset végezte be. A fiatal esztergomi művész nevét viselő alapítvány november 12-én már a második emlékkiállítást rendezte meg. Ezév áprilisában Esztergomban, - most Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskola Barcsay-termében. Kaposi Tamásnak ugyanitt, két évvel ezelőtt már volt egy bemutatkozása, amely a két kisebb mellékteremben kapott helyet. Ezt az 1990-es egyéni tárlatot az utolsó éVlázas munkája és a halálos idő - menny iségében, minőségében, jelentőségében egyaránt-életműkiállítássá növelte. A diadalmas utóélettel biztató jelképnek is értelmezhetjük, hogy az alkotások most a nagytermet is elfoglalják: köztük számos olyan grafika és festmény, amelyet tavasszal Esztergomban még nem láthattunk. Talán ennél is nagyobb remény, amit a megnyitó zsúfolásig „telt háza" jelent: a nagyrészt fiatal közönség, az „ifjú szívek" figyelme. A megnyitóra Klimó Károly festőművész vállalkozott, aki a Főiskola előkészítő tagozatán volt Kaposi Tamás tanára. Mivel külföldre kellett utaznia, Balázs Péter iparművész (a végzetes baleset egyik túlélője) olvasta fel a megnyitóbeszéd szövegét, amelyet itt közlünk. Kedves Barátaim! Kaposi Tamás nincs közöttünk, az elfogadhatatlan, de megmásíthatatlan tragédia megtörtént. Azt mondja az írás: az Isten valamikor megharagudott az Emberre, kiűzte az Édenből és büntetéssel sújtotta haragjában. De az Ember is lázad és haragszik, és értetlenül áll a teremtett világ logikája előtt. Nincs szörnyűbb a véletlen, a vétlen halálnál. Miért? Kérdezzük újra és újra de nincs válasz a kérdésre! Igaz, most nem azért vagyunk itt, hogy újabb nekrológ hangozzék el Kaposi Tamásról. Éppen ellenkezőleg és paradox módon, éltetni jöttünk Őt, hisz az itt látható művei igenis élnek, eszmei és materiális mivoltukban egyaránt. így megtapinthatjuk őket, mert anyagi létük van, de lényegük szerint az a szellemi érték élteti őket, amit Tamás beléjük lehelt. E megállapítás után meg is jelenik a kérdés. Mit üzen nekünk ez a művészet? Hiszen ez esetben és itt az üzenet kifejezés nem divatos szócska csupán. Aki megnézi, megpillantja ezeket a műveket, nem tud, nem tudhat szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a fiatal művész - Kaposi Tamás - birtokában volt - túl a szakmai tudáson - egy érzésnek, élménynek, amit jobb híján a transzcendencia szóval jelölünk, ez az a tudás, amely túl a megismerhetőn és túl a cselekvésen, alapjaiban ragadja meg a létezés élményét és drámáját. Itt kell megállnunk egy pillanatra és kijelentenünk: szó sincs ez esetben olcsó projekcióról, arról, hogy a megtörtént tragédia hatására utólag vetítjük érzelmeinket az itt kiállított művekre mi, akik itt járunk-kelünk még a színpadon. Nem, nincs szó erről, hiszen bárki láthatja, akinek szeme van hozzá: Tamás tudott valami fontosat, sejtetett és kifejezett valami nagyon lényegeset, de alig elmondhatót a létezésről. Piliszkynek rokona ő, ha párhuzamokat keresünk. Pilinszkynek, annak a költőnek, aki a létezés drámáját és fájdalmas abszurditását oly töményen tudta költeményeiben felmutatni. De tisztelt nézők, kedves barátaink, ne gondoljuk azt, s ha szétnéznek itt, rögtön láthatják, szó sincs róla, hogy valamiféle öreges, mániákus művészet lenne ez, amivel itt szembesülünk. Humor és irónia ugyanolyan erős komponense az itt kiállított műveknek, s hogy ez bebizonyosodjon, elég egy pillantást vetni például a „Sakkozók" című képre. A lenyűgöző élmény és tanulság itt mégis az lenne, hogy Tamás tudott valamit - valami fontosat. Munkái ráirányítják a figyelmet arra, hogy a körülöttünk lévő világ főszereplői mi, emberek vagyunk. S most, amikor lépten-nyomon azt halljuk, hogy egy fáradt és dekadens kultúrában élünk, az infantilissá degradálódott játék, a túltermelt komolytalanság áraszt el mindent akkor nagyszerű látni itt azt hogy Kaposi Tamás komoly és felelősséggel elgondolt munkái újra és újra, túl a játékon, túl az esztétikán, az igazságot a lét igazságát próbálják kimondani. A magányos, a kapcsolatok és érzelmek hiányától szenvedő ember, a szorongó ember munkáinak első számú szereplője, és még a tájképei is - amelyeken nincs emberi alak - ezt az élményt sugallják. Ilyen az éjjeli benzinkutakat vagy a külváros éjjeli fényeit ábrázoló kép. De igazán szuggesztíven és világosan fejezik ki az itt kifejtett gondolatot például olyan képek, mint a tédrerogyott ember, vagy a lángoló szék, vagy a biliárdjátékra koncentráló figura, akinek Mefxsztóarcát még sokáig magam előtt látom. Játék és komolyság, irónia és felelősség, ezek voltak Kaposi Tamás alapvető élményei és eszközei szellemileg és formailag egyaránt. Sokat és lázasan dolgozott bizonyíték erre ez a kiállítás. Belső látással - ami minden igaz tehetség sajátja - látta a világot és az emberi figurákat. Többnyire fájdalmas távolságból, mintegy köréjük szuggerálva vagy sejtetve valami irizáló kékes fényt, a mulandóság fényudvarát. Mint minden igaz művész, ő is megkísérelte kifejezni és elmondani az elmondhatatlant és kifejezhetetlent Nagy lélek volt. így emlékezzetek rá és így szeressétek őt. Klimó Károly festőművész Kaposi Tamás emlékkiállítása a Magyar Képzőművészeti Főiskolán november végéig látható. MÉG KOLLÁR GYÖRGY KEZDEMÉNYEZTE SZALAI GYÖRGY FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A ZÖLDHÁZBAN Dr. Szalai György orr-fül és gége szakorvos közel egy évtizedes barátságban volt a tavasszal elhunyt esztergomi festőművésszel, Kollár Györggyel. Barátságuk a mártélyi művésztelephez kötődött. Szalai úr oda orvosként érkezett és az ott töltött évek alatt festővé vált. Hódmezővásárhelyen zeneművész családban nevelkedett és rajzot tanult. Az orvosi pályát választotta élethivatásul, ám a képzőművészetet mindig életelemének érezte. Első képeit kicsit félszegen mutatta be Kollár Györgynek, aki bátorította, tanítgatta. Szalai György így fogalmazott: - Mindig bíztam művészetében, megérzésében, rátermettségében. O beszélt rá erre az esztergomi kiállításra. Nagy kár, hogy a váratlan halál kiragadta a mártélyiak köréből. Prof. dr. Szabó László, az OTE egyetemi tanára mondta megnyitójában: - Amikor először értesültem e tárlat előkészületeiről, őszinte, melengető érzés töltött el... Mindig büszkeség tölt el, amikor a humánum többirányú megnyilatkozását és kinyiivánítási készségét felismerem egy orvosban. A hivatását művelő orvos és a művészi késztetés végigkíséri az emberiség történetét. Számos példát tudunk erre. Számomra a legközelebbi példa Németh László. Orvoslás és művészet a mi tudatunkban egy tőről fakadó tevékenység. Ez egy belső feszültséggel teli teremtő és újrateremtő erő. Amikor sétálok Szalai György képei előtt az vetődik fel bennem, hogy belső feszültsége túlnő orvosi, mentési, újrateremtő erején. Ez a belső feszültség kínálkozik fel színeiben, a formákban, impressziót keltő gondolataiban, akár vászonra, táblára, vagy papírlapra dolgozik. Az orvosi és a festői alkotó tevékenység egyike sem kiegészítő jellegű. Ez - egy. Ismerve Szalai György orvosi munkásságát és megismerve képeit bennük az egységes emberi humánum jelenik meg, a feszítő kreativitási kényszer, más-más eszközhasználattal... Képei előtt szemlélődve tudatunkban felbukannak a személyiség és a világ, az ember és a dolgok kapcsolatrendszerének összefüggései, az orvos és a beteg, az alkotó és a szemlélő, az egyén és a társadalom, a lét és a világ sokrétű viszonylatai... A képek felélesztik bennünk a reményt létünk értelmére, tevékenységünk szükségességére, világunk szépségére. Szalai számára ezek a képek az önmegvalósítás eszközei. Bennük három hatást érzékeltem. A gondolatébresztést a szeretet-kisugárzást és a játékosságot. Minden képe csupa mozgás, forma és szín. Lejtő, lépegető, forduló, kavargó, sodró mozgások. Kívánom, hogy sokáig őrizze meg alkotókedvét. Ezen gondolatok jegyében adom át az Önök értő és simogató tekintetének e képeket Örüljenek, hogy e képek világra jöttek és szeressék őket! A megnyitón közreműködött Schamberger Krisztina fuvolaművész.