Esztergom és Vidéke, 1992

1992-07-31 / 29. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 7 Sárándi József MEDITÁCIÓK Ficam Történetem negyed századik epizódjához érkezve illenék néven neveznem a műfajt, melyben nagyságra és terjedelemre való tekintet nélkül sorakoznak szövegeim. Eredetileg harmincöt-negyven sorba próbáltam belezsúfolni témáimat. Szándékomat két „kirívó" eset kivételével csaknem maradéktalanul sikerült megvalósítanom. A tizenharmadik tétel önmagát író dokumentumaira s a huszonhármas szám alatt megbúvó tárcanovellára gondolok. Mindkét „anyag" összefügg ötvenhattal, a forradalom tényéhez való közvetlen és közvetett viszonyulásommal. Az „események" melletti tudatos és öntudatlan kiállásaimért lakolnom kellett. A széttépett orosz nyelvkönyv tűzbe vetéséért „csak" tanári pofonnal, majd magatartásjegyem és tanulmányi átlagom egységnyivel történt lekerekítésével sújtódtam. Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam kilenc éves című versének Új Forrásbél i megjelenése miatt viszont szigorúbb büntetésben részesültem. Szerkesztői állásomból elbocsájtottak, egy évig közlési titalom alatt álltam, és fél évtizedig viselnem kellett a bűnbakok kényszezubbonyát „Alkotóerőm teljében", harmadrendű állampolgárként mellőzötten és nélkülözve éltem. Nem a fizikai-erkölcsi, inkább a személyiségkopás következményeit nyögöm ma is. Mondhatnám persze, hogy az Idő és a Történelem engem igazolt. Fellengzős szavak, vélhetnék millióan. Nem hallgathatom el, hogy a mostani rendszer Művelődési és Közoktatási minisztere a kormány nevében megkövetett. Rehabilitáltak tehát, de hitemet légüres térben, cseppfolyós közegben, a jelenbe nyúló múlt romjai között kell újjáépítenem. Az újjáépítés alapfeltétele pedig a törmeléktakarítást követő, tervszerű és módszeres munka. Kisprózáim szabálytalan füzére tulajdonképpen nem más, mint eddigi élményeim, tapasztalataim egy részének tárgyilagosságra törekvő, mozaikszerű fogalmazványa, érzelmi-lelki „gyűrődéseim" kiírással történő elsimítása. Akarhatok-e többet kilencvenegy október huszonharmadikán, mint hogy a magam külön békéjében gondolkodni és írni tudjak. írni, ameddig tehetségem és kiszabott időm engedi... Csak mert kiteljék a magamban szabott terjedelem, befejezésül, fancsali képpel még ide rovom: „ha lenne a fejemben valami, azt leírnám". Metszet Aki kórházba kerül, biztos lehet benne, hogy előbb-utóbb meg is fog betegedni. Ha az embernek sikerül kiötölnie egy olyan mondatot, melyet Parkinson úr elirigyelne, némi önelégültséggel szorongatja irónját, és azon töpreng, milyen mondancót kapcsoljon hozzá. Én a képzelgés járatlan útja helyett a valóság kitaposott ösvényén indulok aggályosan körülírható célom felé. Nevezetesen nyitó mondatom tartalmát szeretném személyes tapasztalattal szemléletessé tenni. Bár, mint jeleztem, tudatában voltam a kórházban reám leselkedő veszedelemnek, mégis befeküdtem a pszichiátriai osztályra, zaklatott idegeimet kezeltetni. Néhány napos alvókúra után valóban úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna. Más dolgom nem lévén, olvasással ütöttem agyon az időt. Ostobaságot fecsegek, hiszen egy elvont doigot, az Időt képtelenség agyonütni. Fogalmazzunk tehát pontosabban: olvasásai múlattam- még pontosabban -, töltöttem az időt. A szerzők és művek - talán egyhangú felsorolásával csupán azt kívánom érzékeltetni, hogy nem pazaroltam olcsó portékákra figyelmemet, szellemi erőimet. Az alábbi sorrend nem minősít sem írót, sem alkotást, legföljebb rám, az olvasó ízlésére, szemléletére vethet árnyékot vagy fénynyalábot. íme az „étrend": Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben (Őrültek háza, UramAtyám!), Jászi Oszkár A Habsburg Monarchia felbomlása (No komment), Szabó Dezső: Az elsodort falu, Bölöni György: Az igazi Ady, Dénes Zsófia: Elet helyett óráik, Thomas Mann: Doktor Faustus, Winston Churchill: Második világháború, Albert Camus: Elbeszélések és regények, Gábriel Garda Marquez: Egy előre bejelentett gyilkosság története, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök, végül pedig Sütő András archaikus nyelvezetű tanulmányai. Ez utóbbi kötet olvasása közben, kórházban töltött negyedik hetem vasárnapján, valaki eltüsz szentette magát a folyosón, s én hétfő reggelre belázasodtam. Gégebántalom, légcsőszárazság, hátfájás, látászavar és általános levertség kerített hatalmába. A „Puff neki, köcsög, eltörött az aludttej" - szólás-mondással jellemezhetném leghívebben szervezetem s környezetem hirtelen állapotváltozását. Az ápolók három műszakban lázat mértek, de bajom természetével kapcsolatban tanácstalannak mutatkoztak, mint ahogy tanácstalan voltam magam is. Különösen csodálkoztam, amikor másnap reggel egy hosszú, ájulásszerű álomból, izzadságtól csuromvizesen ébredve, láztalannak, frissnek és újra egészségesnek éreztem testi-lelki valómat Csupán rekedtes, tompa hangom emlékeztetett éjszaka fölszívódott esettségemre. (Ingerszegénységi bizonyítvány című írásomban személyemmel kapcsolatban ^rovott múlt"-at említettem, s mint azt látni fogják, állításom nem volt alaptalan. Nemcsak hogy a szüzességet vesztettem el, de a feddhetetlenségemet is. A feddhetetlenség pedig „jobb" rezsimekben a tehetség mellett az érvényesülés legfontosabb feltétele.) János pap országlása idején történt az eset, néhány hónappal azután, hogy 1977 márciusában megkaptam a József Attila-díjat A Magyar Nemzet egyik munkatársa kért föl, ugyan vessem már papírra iskoláimról, tanáraimról őrzött emlékeimet. Arra volt kíváncsi, milyen háttér állhat amögött, ki pályáját segédmunkásként kezdte, s viszonylag rövid idő leforgása alatt az akkor még rangosnak számító kitüntetés birtokosa lett. Az iskolakerülő című „emlékirat"-töredékem a lap augusztus huszadiki számában jelent meg, és akkora „sikert" aratott, hogy hamarosan sajtó útján elkövetett becsületsértésért a fővárosi bíróság Markó utcai tárgyalótermében találtam magam. írásom „eszmei mondanivalójából" kitetszett, hogy számomra az oktatási intézmények - óvodától az egyetemig - személyiségkárosító szégyenkalodák voltak, és tanítóimat, beleértve a szabályerősítő kivételeket is, az engedelmes alattvalóvá idomítás távirányított „robotjaiként" idéztem meg. Az egyik néven nevezett szeghalmi matematikatanárt, bennem is rettegést ébresztő „nevelési" előtérbe tolva, följelentettek. Cselekményemért legkevesebb hat hónap felfüggesztett, de a valószínűbb másfél év börtönben letöltendő büntetés volt kilátásban, megfejelve díjam érvénytelenítésével. Gyanútlanul mentem az első tárgyalásra, hiszen tudtam, hogy a forradalmat követő megtorlási hullám csitultával egy a hatalom és az értelmiség közt létrejött Hogyan vesztettem el a feddhetetlenségem? módszerei elemzése kapcsán „lelki szadistának" minősítettem. Ez a jogi és pszichológiai szakkönyvekben ismeretlen fogalmi metafora bizonyult becsületsértésnek, illetve rágalomnak. A szeghalmi öregdiákok, élükön egy ex-miniszterelnökhelyettessel, a KISZ KB ügyeletes első titkrával, rendőr- és honvédtábornokokkal, továbbá népes „gyalogsággal", hajdankori tanárukat „szolidaritásukról" biztosítva, őt „Hallgatólagos ki(meg)egyezés" eredményeként magyar írót írása miatt nem csuknak le. Bár akadtak barátaim, akik figyelmeztettek, ezúttal nem babra megy a játék, csak a felperes „lelkes tanítványaival" tele tárgyalóterem s a bíró kérdéseinek előadásmódja döbbentett rá naivitásomra. Jogi képviselőm, aki nem volt „beavatva", a sorozatos prejudikációt észlelve, ájulást színlelt. A tárgyalást elnapolták, s időt nyertem híveim „hadrendbe állításához". Hosszas háttéralkudozások következtek. Végül háromezer forint pénzbírságot szabtak ki rám. , Jóskám, ennél tovább a bíróság nem hátrálhatott" - mondta volt egyetemi professzorom. Ha fizetek, megúszom a dolgot egy „feledhető" szabálysértéssel, mintha csak a járdán bicikliztem volna. De nem fizettem, és harminc napra „beküzdöttem" magam a Nagy Ignác utcai „kaptárba". Ez már nyílt kihívás, egyszemélyes politikai tüntetés volt a fennálló pártállamhatalom „jogrendjével" szemben. Ugrott feddhetetlenségem s vele együtt főszerkesztőhelyettesi státuszom az Új Forrásnál. Erkölcsi bizonyítványt persze kaphatok... 1978-at írtunk, nyájas olvasó, s azóta ön egy bűnöző tárgyiasult szellemi temékeit fogyasztja, talán büntetlenül...