Esztergom és Vidéke, 1992

1992-07-24 / 28. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 Új közmondás írógépem viszem a szerelőhöz. Üzlete még zárva; míg megjön, az elcsúfított (nem volt nehéz, koráb­ban sem volt szép) Kossuth Lajos utcát bámulom. Lesz valami azon a nagy bontástelken? - tűnődöm, közben nézem a kirakatot, benne cédula: Üzletem átadom. Hogy­hogy? Mikor utoljára itt jártam ­fél éve? - tele volt géppel, munká­val, bizakodással. Mi történt? Vagy talált valami jobbat? Megjött Harangozó úr, nyit, be­megyünk, az üzlet: üres. Két gép az asztalon, eltűnt a korábbi millió alkatrész, hátul átalakítás nyomai. Mire készül? Nem megy a bolt Felemelték a bérleti díjat, de ma már a korábbit sem tudja megkeresni, hogy leg­alább nullszaldós legyen (de szép, „újmagyarul"...). - Nézzen körül a városban! Be­zártak az üzemek, irodák, senki sem jön. Én meg belekezdtem egy átalakításba, a saját kontómra, raktár, WC, állandóan a bosszúság - és semmi. Legyint, holnap tessék jönni a gépért, de... Másnap üveges szemmel, pult­jára könyökölve fogad. A gép kész, tisztítás, csere, új szalag, de hát.. Nincs több munka. Ennyi a napi kereset? Ebből kell kifizetni a kifizethetetlent? Talán szeren­cséje lesz, a szomszéd vendéglátós átveszi a helyiséget. Ó még tud bővíteni. Szerelőmmel mi lesz? Vált? Profil(rozódik? Az ezresből nem tud visszaadni. Míg felváltom a szomszédban, visszaül helyére. Vár. Tenyerébe ejtett állal, sápadtan, reménytele­nül. A közmondás? Igen: Nem mind arany, ami japán. Royal Litton írógépem esetleg pár soros szerelmes levelek írására alkalmas. A strapát nem bírja. Mi lesz velünk? Autó Szombaton kocsiba ülünk, hosz­szabb út állt előttünk, így péntek délután szenzomotorikus kontroll (magyarul: érintésre indul-e a Zsi­guli). Nem indul. Még a hangja sem olyan. Tizennyolc éves, feleségemet szoktam azzal idegesíteni, hogy eb­ben a korban a nők... Ez a kor kocsi­nál még nem klasszikus műszaki matuzsálem-állapot, ugyanakkor középkorúnak is csak jószándékkal mondható. Tizennyolc év egy Ladánál, még ha olasz volt valaha is némely alkat­része: sok. Nincs szikra. Kefék: jók, mozog­nak. Gyertyák: csere, jobbik fajtára. Rotor: csere - oroszra. Végül a tra­fókábel: hát igen, törött Csere ­olyan már ez a kocsi, mint egy ame­rikai milliárdosnő. Kenve, mázolva, felvarrva, csak az űr, a tiszta űr,az nem cseréltetett még benne... Nem indul. Itt már megáll a tudo­mány. No még egy! AC-pumpa. Szétszedem, kifújom, átmosom, összerakom, minden a helyén, meg­Capri s a Tirrén-tenger után hazai vizeken: a PALA... Rafael Balázs Csavargásaim szívom a bezincsövet, jó csókos ér­zés, mikor jön az üzemanyag. Gyúj­tás, indítás, üresben, kuplunggal könnyítve - semmi. Hat óra, hét, élő, mozgó segítség, egy szomszédon kí­vül sehol. Ott a klub, tudom, csak egy tele­fon - de hát kiléptem, nem fizettem a tagdíjat, ez már sok volt Kijönnek, persze, ha, azonnal: belépek. Aludjunk rá egyet Tudván, hogy ebből már nem lesz utazás. Szombaton reggel ugyanaz a helyzet Nem indul. Mit akarsz te itt szerencsétlen értelmiségi! Mit kín­lódsz, minek neked ez a roncs, me­ditálok, vitázom magammal. Utazz buszon, vonattal, stoppolj... Két gyerek? Maradj a seggeden! Annó... hányszor a fejemhez vág­ták: miért mentél tanárnak? Mit vagy olyan nagyra a diplomáiddal? Mid van? Mutasd! Értelmiségi! Me­lós, fiam, melós! Segédmunkás! Azé a világ! Más hang: ezeknek?! Ezeknek ta­nultál? Mi a francnak, haver?! Zseb­ből kifizet a legcsóróbb, susogó dzsoggingos zöldséges, kőműves, filmnyomó, mit akarsz?! A dolog egészen másként műkö­dik. Amikor az ember gyermeke ­jól, rosszul? - választ legkevésbé érdeklik az anyagi szempontok. Hit hajtja a javát s ez az, ami megfogal­mazhatatlan, leírhatatlan, mérhetet­len. S nem ezeknek. Magamnak ta­nultam. A szépreményű jövő persze mindettől függetlenül, mint már jó­néhányszor, természetesen szájon kap, istenesen. Túl a megélésen még mindig nem elég egy pimf állás be­töltéséhez akár két diploma sem. Még mindig papírból épül ez az or­szág, annak ellenére, hogy az a sok papír szétázik, ellobban, tönkre­megy, elértéktelenedik- A tudás is inflálódhat - de ugyanakkor ez az egyetlen, ami még a miénk. így, persze, ilyen marha hittel új kocsira, vagy három-négy évesre természetesen nem telik. Várom a szerelőt, hétfő délután, van egy, ki házhoz jön, meglátjuk. Bólogatunk majd, hogy igen, a kor, meg egy kábel, aztán az is... Titok­ban végigmér, ezzel, autózni... Az­tán csak megcsinálja. Fiam azt mondja, aranyos bécsi. Várakozunk. Gáz van, nagy gáz. De talán ezt is meg lehet szokni. Meg hát itt a Suzuki, jó lesz látni, ahogy innen elviszik az új kocsikat Mintha lenne hozzá valami közünk. Pedig: ehhez sincs! Capri, búcsú Lassan a nyár közepén járunk, mi­re véget ér ez a tavaszi sorozat az Itáliai anzix. Sorrentóból, hullámzó tengeren vág át a hatalmas szárnyashajó az alig tíz négyzetkilométeres szigetre. Gyönyörű tavaszba érkezünk: vi­rág, virág, virág, minden létező szín­ben: vérvörös csodák a széniapátnyi kaktuszlevelek élén, narancsvörös tobzódás a pálmák lehajló ágai tövé­ben, fehér, rózsaszín, bódító illatú füzérek a leándereken, s a kerítések tövében, mint egy magyar faluban a porcsinrózsa, az itt „közönséges", ná­lunk melegházi frézia virít A zajos kikötőből, a kínálkozó ta­xisok elől gyalogosan vágunk neki a sziget szerpentinjeinek. Föl, a vál­tozatos, fehér villák felé, vissza­visszanézve az egyre jobban kitárul­kozó tenger. A tenger, a csodák cso­dája, millió színével. A háttérben pá­rái közt a Vezúv, tövében Nápoly, odébb Ischia... Mai napig hihetet­len, hogy itt járhattunk. Itt? Ott? Örökre belénkivódott Két órányi bóklászás után a túlol­dalra érkezünk, Maria Piccola, Cap­ri ismert sziklái alattunk a mélyben. Csend a kilátón, ahogy csend a szi­get oly sok részén. Kivéve a névadó városka főterét a kikötőt Járva ezt a csodát a széllel, nappal, önmagá­val, múltjával és jelenével, érinthe­tetlen jövőjével társalog az ember. Utunk lassan véget ér. Velence jut eszembe, ahová korábban, először eljutva Babitscsal „készültem": ...csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? Ez a sok szépség... Babits kérdése Velencéről, az emberi műről... A szépség, a természet szépsége, amit szépnek látunk... ő sem tudta a vá­laszt mi sem tudjuk. Csak megéljük tűnődését vívódását Egy presszó asztalán felbontott csomag rágógumi, Glóbus konzer­vünk mellé azt ebédeljük Gyulával. Visszafele úton üveg sört - igaz, csak háromdecis - állít utunkba az egyik lépcsőfordulóban valamelyik istennő. Aztán: a kikötő, délolasz zajával, a hajó, fedélzetén tép minket a szél, majd kirepül kezemből a videóka­mera. Capri, te nem remélt megtalált látunk-e még? Itália, legújabb szerelem: jövünk. Jönnünk kell.

Next

/
Oldalképek
Tartalom