Esztergom és Vidéke, 1992
1992-07-24 / 28. szám
2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 Új közmondás írógépem viszem a szerelőhöz. Üzlete még zárva; míg megjön, az elcsúfított (nem volt nehéz, korábban sem volt szép) Kossuth Lajos utcát bámulom. Lesz valami azon a nagy bontástelken? - tűnődöm, közben nézem a kirakatot, benne cédula: Üzletem átadom. Hogyhogy? Mikor utoljára itt jártam fél éve? - tele volt géppel, munkával, bizakodással. Mi történt? Vagy talált valami jobbat? Megjött Harangozó úr, nyit, bemegyünk, az üzlet: üres. Két gép az asztalon, eltűnt a korábbi millió alkatrész, hátul átalakítás nyomai. Mire készül? Nem megy a bolt Felemelték a bérleti díjat, de ma már a korábbit sem tudja megkeresni, hogy legalább nullszaldós legyen (de szép, „újmagyarul"...). - Nézzen körül a városban! Bezártak az üzemek, irodák, senki sem jön. Én meg belekezdtem egy átalakításba, a saját kontómra, raktár, WC, állandóan a bosszúság - és semmi. Legyint, holnap tessék jönni a gépért, de... Másnap üveges szemmel, pultjára könyökölve fogad. A gép kész, tisztítás, csere, új szalag, de hát.. Nincs több munka. Ennyi a napi kereset? Ebből kell kifizetni a kifizethetetlent? Talán szerencséje lesz, a szomszéd vendéglátós átveszi a helyiséget. Ó még tud bővíteni. Szerelőmmel mi lesz? Vált? Profil(rozódik? Az ezresből nem tud visszaadni. Míg felváltom a szomszédban, visszaül helyére. Vár. Tenyerébe ejtett állal, sápadtan, reménytelenül. A közmondás? Igen: Nem mind arany, ami japán. Royal Litton írógépem esetleg pár soros szerelmes levelek írására alkalmas. A strapát nem bírja. Mi lesz velünk? Autó Szombaton kocsiba ülünk, hoszszabb út állt előttünk, így péntek délután szenzomotorikus kontroll (magyarul: érintésre indul-e a Zsiguli). Nem indul. Még a hangja sem olyan. Tizennyolc éves, feleségemet szoktam azzal idegesíteni, hogy ebben a korban a nők... Ez a kor kocsinál még nem klasszikus műszaki matuzsálem-állapot, ugyanakkor középkorúnak is csak jószándékkal mondható. Tizennyolc év egy Ladánál, még ha olasz volt valaha is némely alkatrésze: sok. Nincs szikra. Kefék: jók, mozognak. Gyertyák: csere, jobbik fajtára. Rotor: csere - oroszra. Végül a trafókábel: hát igen, törött Csere olyan már ez a kocsi, mint egy amerikai milliárdosnő. Kenve, mázolva, felvarrva, csak az űr, a tiszta űr,az nem cseréltetett még benne... Nem indul. Itt már megáll a tudomány. No még egy! AC-pumpa. Szétszedem, kifújom, átmosom, összerakom, minden a helyén, megCapri s a Tirrén-tenger után hazai vizeken: a PALA... Rafael Balázs Csavargásaim szívom a bezincsövet, jó csókos érzés, mikor jön az üzemanyag. Gyújtás, indítás, üresben, kuplunggal könnyítve - semmi. Hat óra, hét, élő, mozgó segítség, egy szomszédon kívül sehol. Ott a klub, tudom, csak egy telefon - de hát kiléptem, nem fizettem a tagdíjat, ez már sok volt Kijönnek, persze, ha, azonnal: belépek. Aludjunk rá egyet Tudván, hogy ebből már nem lesz utazás. Szombaton reggel ugyanaz a helyzet Nem indul. Mit akarsz te itt szerencsétlen értelmiségi! Mit kínlódsz, minek neked ez a roncs, meditálok, vitázom magammal. Utazz buszon, vonattal, stoppolj... Két gyerek? Maradj a seggeden! Annó... hányszor a fejemhez vágták: miért mentél tanárnak? Mit vagy olyan nagyra a diplomáiddal? Mid van? Mutasd! Értelmiségi! Melós, fiam, melós! Segédmunkás! Azé a világ! Más hang: ezeknek?! Ezeknek tanultál? Mi a francnak, haver?! Zsebből kifizet a legcsóróbb, susogó dzsoggingos zöldséges, kőműves, filmnyomó, mit akarsz?! A dolog egészen másként működik. Amikor az ember gyermeke jól, rosszul? - választ legkevésbé érdeklik az anyagi szempontok. Hit hajtja a javát s ez az, ami megfogalmazhatatlan, leírhatatlan, mérhetetlen. S nem ezeknek. Magamnak tanultam. A szépreményű jövő persze mindettől függetlenül, mint már jónéhányszor, természetesen szájon kap, istenesen. Túl a megélésen még mindig nem elég egy pimf állás betöltéséhez akár két diploma sem. Még mindig papírból épül ez az ország, annak ellenére, hogy az a sok papír szétázik, ellobban, tönkremegy, elértéktelenedik- A tudás is inflálódhat - de ugyanakkor ez az egyetlen, ami még a miénk. így, persze, ilyen marha hittel új kocsira, vagy három-négy évesre természetesen nem telik. Várom a szerelőt, hétfő délután, van egy, ki házhoz jön, meglátjuk. Bólogatunk majd, hogy igen, a kor, meg egy kábel, aztán az is... Titokban végigmér, ezzel, autózni... Aztán csak megcsinálja. Fiam azt mondja, aranyos bécsi. Várakozunk. Gáz van, nagy gáz. De talán ezt is meg lehet szokni. Meg hát itt a Suzuki, jó lesz látni, ahogy innen elviszik az új kocsikat Mintha lenne hozzá valami közünk. Pedig: ehhez sincs! Capri, búcsú Lassan a nyár közepén járunk, mire véget ér ez a tavaszi sorozat az Itáliai anzix. Sorrentóból, hullámzó tengeren vág át a hatalmas szárnyashajó az alig tíz négyzetkilométeres szigetre. Gyönyörű tavaszba érkezünk: virág, virág, virág, minden létező színben: vérvörös csodák a széniapátnyi kaktuszlevelek élén, narancsvörös tobzódás a pálmák lehajló ágai tövében, fehér, rózsaszín, bódító illatú füzérek a leándereken, s a kerítések tövében, mint egy magyar faluban a porcsinrózsa, az itt „közönséges", nálunk melegházi frézia virít A zajos kikötőből, a kínálkozó taxisok elől gyalogosan vágunk neki a sziget szerpentinjeinek. Föl, a változatos, fehér villák felé, visszavisszanézve az egyre jobban kitárulkozó tenger. A tenger, a csodák csodája, millió színével. A háttérben párái közt a Vezúv, tövében Nápoly, odébb Ischia... Mai napig hihetetlen, hogy itt járhattunk. Itt? Ott? Örökre belénkivódott Két órányi bóklászás után a túloldalra érkezünk, Maria Piccola, Capri ismert sziklái alattunk a mélyben. Csend a kilátón, ahogy csend a sziget oly sok részén. Kivéve a névadó városka főterét a kikötőt Járva ezt a csodát a széllel, nappal, önmagával, múltjával és jelenével, érinthetetlen jövőjével társalog az ember. Utunk lassan véget ér. Velence jut eszembe, ahová korábban, először eljutva Babitscsal „készültem": ...csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? Ez a sok szépség... Babits kérdése Velencéről, az emberi műről... A szépség, a természet szépsége, amit szépnek látunk... ő sem tudta a választ mi sem tudjuk. Csak megéljük tűnődését vívódását Egy presszó asztalán felbontott csomag rágógumi, Glóbus konzervünk mellé azt ebédeljük Gyulával. Visszafele úton üveg sört - igaz, csak háromdecis - állít utunkba az egyik lépcsőfordulóban valamelyik istennő. Aztán: a kikötő, délolasz zajával, a hajó, fedélzetén tép minket a szél, majd kirepül kezemből a videókamera. Capri, te nem remélt megtalált látunk-e még? Itália, legújabb szerelem: jövünk. Jönnünk kell.
