Esztergom és Vidéke, 1992

1992-05-08 / 17. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 HOMOR KÁLMÁNNÉ HALÁLÁRA Valéria szépséges hölgy lehetett... ... hiszen a róla elnevezett ­ma már csonkán álló híd - még torzójában is impozáns. Az esz­tergomiak legalábbis így lát­ják. S bizonyságul, hogy nem csak Főnix kelt fel hamvaiból, Valéria hívei - az idén immár másodszor - nevenapján a híd mindkét végében fennen dicsér­ték a hölgy emlékét. A dicsérő beszédek közül most a párkányiakét idézzük. Felhívás a párkány - esztergomi Mária Valéria híd ügyében Mi, Párkány város és vidéke lakói évtizedek óta dédelgetett vágyunknak és közkívánatunk­nak adunk hangot, amikor hitet teszünk a Mária Valéria híd mi­előbbi újjáépítése mellett. Vall­juk, hogy a majd ötven éve cson­kán álló híd szégyenfoltja a két ország népei és nemzeti kisebb­ségei legújabbkori kapcsolatai­nak és történetének. Nem békél­hetünk meg azzal a gondolattal, hogy ez az idők végezetéig így maradjon. Meggyőződésünk, hogy népeink ezeréves együtt- és egymás mellett élésének pozitív hagyományai erősebbek mind­annál, ami elválaszthat bennün­ket Ez a meggyőződés feljogosít bennünket arra, hogy e hagyo­mány jelenkori letéteményesei és továbbvivői lehessünk. Hisz­szük, hogy nincs más lehetősé­günk, mint egymás jobb megis­merése, tisztelete és megbecsülé­se, az egymáshoz való közeledés. Ez pedig lehetetlen valóságos és szellemi hídjaink megépítése nélkül. A híd újjáépítése térsé­günkben kezdete lehet egy mo­dellértékű közép-európai gon­dolat, a regionális együttműkö­dés kibontakozásának. Városa­inknak és vidéküknek a híd által szinte minden lehetősége megte­remtődne e gondolat gyakorlati megvalósításához. Ennek érde­kében felhívjuk országaink min­den illetékes intézményét, tegye­nek meg mindent azért, hogy a Mária Valéria híd mihamarább felépülhessen. A Valéria nap párkányi résztvevői (A felhívást Esztergomban dr. Horváth István olvasta fel.) Amint a legutóbbi számunkban közölt fájdalmas gyászhír tudatta: egy „régi esztergomi" ismét eltá­vozott közülünk. Aki már sok éve budapesti lakos volt, aki lélekben mindig - mozgásképtelen beteg­ként is - „itthon" időzött, testére „hazai" föld várt végső nyug­hellyel. Április 24-én búcsúztatták a szentgyörgymezői temetőben Homor Kálmánné Szkalka Annát - ifjabb barátainak, tisztelőinek „Anci néni"-jét Nekünk is „saját halottunkat": - mondhatnánk a szokáshoz is, igazsághoz is híven. De igazabb, ha élőként gondolunk rá, hiszen annyi mindenben - em­beri személyiségekben és művek­ben, lapunkban is - találhatjuk bi­zonyítékát: közöttünk van, foly­tatva önmagát. Párkányból kislánykorában át­települve, nagy családdal gyöke­resedett meg Esztergomban. Peda­gógus szüleitől, 11 testvérkörében tanulta a példát: továbbadni, ­hogy növeljen lombot, érleljen ter­mést - a saját életerejét. Humánus kulturáltság, keresztényi hit, egyé­ni akarat és lelemény összes tarta­lékait mozgósítva: kitartani, ­hogy összetarthasson. Sok lemon­dással, áldozattal, de mindig ma­gátólértetődőn, hiszen a saját leg­bensőbb igényét követve, önként szolgáló szeretettel. Nem csak anyaként gyakorolta a pedagógusi hivatást, - foglalko­zásként is. Évtizedeken át sok-sok esztergomi gyerek járt vízivárosi házukba, „magániskolái" németet tanulni. Egyéni módszerének hála, még a nehéz nyelvtant is képes volt megkedveltetni velük. Kiváló munkájának elismeréseként a Sze­mináriumba is meghívták a német nyelv oktatójának. Áldozatos életútjának, 84 éves koráig fáradhatatlan szellemének legméltóbb megidézésére álljon itt néhány részlet Prokoppné Stengl Marianne búcsúszavaiból, ebből az igazán hiteles - kortársi, barát­női - tanúságtételből. „Húsvét nyolcadában, mi régi barátaid megrendülten állunk ko­porsód mellett, mégis nem bú­csúzni, hanem köszönetet monda­ni jöttünk ide. Köszönetet elsősor­ban az Úristennek, hogy nekünk adott, hogy annyi kegyelemmel elhalmozott! Azután Neked kell megköszönnünk, hogy a kapott ta­lentumokat olyan nagyon jól hasz­náltad fel (...) Példaképünk voltál nagy hiteddel, ahogyan az átlagnál nagyobb megpróbáltatásokat el tudtad viselni. Köszönetet kell mondanunk azért is, ahogyan erős asszonyként, férjed mellett igazi társként - megvalósítottátok a har­monikus családi életet. Tanúi vol­leplét sftlt^v ^H^Wj, ^ síé-ttéfea^ ej xycryv. oLd-J ÚUÍ áí^si^Á ^rz^ 1 / r-y / , A, * s? ^nx^u^ya^r M^^'V&Z xh^tM.&'c^ ^L*. ote^ &JLa öLf^-*^ hltfflU^teLM t /Jzyv JiH&fé! / n tunk azoknak az igen nagy nehéz­ségeknek, amelyekkel dacolva ne­veltétek fel nagy szeretettel és böl­csességgel hét gyermeketeket, mindegyiknek megadva a tehetsé­ge szerinti legnagyobb képzést is (...) Köszönjük Neked a városunk­hoz való hűséges ragaszkodást is. Amikor egyre súlyosabbá való be­tegséged miatt fel kellett számol­nod szeretett otthonodat, és Pestre költöztél, lélekben akkor is velünk akartál maradni, ezért kérted az Esztergom és Vidéke rendszeres küldését. Nemcsak olvasni akar­tad a lapot, de értékes cikkeiddel városunk jelenkori nehéz megúju­lásában is részt kívántál venni. (...) Volt az életedben olyan szenve­dés is, olyan porba sújtó tragédia, amelyben mások összeroppantak volna: két felnőtt lányod hirtelen és érthetetlen halála, az anyaszív legnagyobb megpróbáltatása. És Te ezt is képes voltál nem csak elviselni, de alázattal elfogadni is. Lia vértanú halálát hősi halálnak tudtad felfogni, ami nagy magyar­ságodat igazolja. Akkor, 1956-ban azt írtad távollévő lányaidnak, hogy tartsák ők is testvérük halálát a hazáért hozott áldozatnak, amely nem lehet hiábavaló. Ennek az ál­dozatnak értékét most meg is ér­ted, de a seb újra felszakadt!" Anci néni lánya, Homor Ottilia, 19 évesen 1956 októberének egyik esztergomi vértanúja volt, a sötét­kapui gyilkos sortűz áldozata. Mi­után tavaly - hagyományteremtő szándékkal - megrendeztük az emlékünnepséget, majd lapunk­ban forgatókönyvét is közreadtuk, az ide mellékelt levél érkezett cí­memre Budapestről. Nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó levél, ami Tc51e jön. Hogy hamarosan múlt időben kell leír­nunk: állandó figyelmével, néha írásaival is lapunk munkatársa ­volt. Hogy ennyire utólagosan kell kérnem: járuljon hozzá megtiszte­lő levelének közléséhez. Amíg élt, mindig beleegyezését adta. Most is úgy kérem, mintha élne. Emlé­kezetünk által, örök esztergomi­ként. A temetésen nem voltunk jelen. Ki útra kelt már húsvétolni, akik pedig itt maradtak, azoknak éppen a soros lapszám szerkesztésén kel­lett - 3 többiek helyett is - dolgoz­niuk. így virágainkkal is csak utó­lag jelenkezhetünk. A sírhoz kell vinnünk, de nem a végső búcsú gyászos alkalmából. Csak úgy, lá­togatóba - s leveléért, erőt a^Jó jó­kívánságaiért köszönetül. „Őszin­te szeretettel és tisztelettel." Nagyfalusi Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom