Esztergom és Vidéke, 1992

1992-04-10 / 13. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 A kegyetlen idő természetéből adódóan mindannyiunkban élhetnek azoknak a soha-visszanem-térő, és ezért jóvátehetetlen pillanatoknak, óráknak, napoknak és éveknek az emlékei, amikor valamit meg kellett volna tennünk, de késlekedtünk ezzel, s örökre elmulasztottuk a cselekedet lehetőségét. Ezt a - máshoz alig mérhető - kínt élem meg most, amikor ezeket a sorokat írom. És elsősorban nem azért, mert Tamás - számomra akkor hebehurgyaságnak tűnő - sorsvargabetűivel és az irántam érzett szeretetét kifejező szokatlan gesztusaival szemben értetlenséget és türelmetlenséget mutattam, ahelyett, hogy kimondtam volna azokat a szavakat, amelyekre akkor annyira vágyott. Azért fájnak most nekem ezek a sorok, mert elkéstem velük. Tamás egyetlen nekem írott levelére kellett volna válaszként megszületniük, s nem mentség, hogy levele kézhezvétele után alig egy héttel már arról kellett értesülnöm: nincs kinek írnom. „Csinálok zenét, képet, meg porcelán zsebtévéket, de főleg festek. Néha írok is. Seggem kinyalva, anyag mint a szemét, \Mgyam tele úttal. Szóval jól vagyok. Csak hogy tudd; mi van velem. Csókol: Kaposi T." - hangzott Tamás levelének vége, melynek másik oldalán egy közös élményünk alkalmával, rólam készült fotó volt. Kedves Tamás! Én most tévéműsorokat csinálok, de főleg festek. Néha írok is. Hogy egyéb testrészeim állapotára itt most nem kelljen kitérnem: agyam nekem is tele van, ha nem is utak lehetőségeivel, de megoldandó szakmai-, és személyes problémákkal. Irigyellek, bármely szokatlannak is hat itt, ez a megjegyzésem. Igen. Irigyellek, mert végigjártál egy utat. Nemrég egy barátod (Es mennyi jóbarát vett körül, csak most látom! Igazi jóbarátok! Ez is egy élet értékéről szól.), szóval egy barátod megmutatta a legutóbbi időkben készült festményeidről készült fotókat. Tetszenek és nagyon megleptek. Arról a bejárt útról vallottak, ami így ahogy van: teljes. Sokan azt gondolják, hogy a festő dolga festett vásznakat, szép, színes tárgyakat készíteni. Mondják: „az utókor"! Majd az helyreteszi, értékeli, szelektálja, mérlegeli, meg mifene. Van egyáltalán „utókor"? Hiszen mi is utókor vagyunk, és mit tudunk kezdeni Mednyánszky, Gulácsy, Csontváry, Vajda örökségével? Él-e bennünk mindaz, amit ránk hagytak, vagy csak képmutogatók poros tárgyait nézzük, halvány visszfényéül csodálatos, eleven szellemiségüknek? Szóval: én a festő tevékenykedését egy belső út - nevezd akár tao-nak! - bejárásának tartom. Meditációnak, imának. Olyan magányos, egy személyre szóló feladatnak, mely egyfajta unierzális - na jó: isteni - rendre való ráhangolódást és az ezzel szinkronitásban megszülető tettet tűzi célként maga elé. És ez a belső út, - Hamvas Béla szavaival: „az úton járás" - az elsődlegesen fontos. A közben megszülető képek csak útjelzők, „képeslapok" onnan, ahol az alkotó ember jár. Persze vargabetűkkel, keresgélve, néha bűnösen, néha nagyszerűen, és néha kishitű tétovasággal. Egy dolog azonban mindenképpen kiderül a képek láttán: hogy az út őszinte-e. Hogy valóban egy „kereső ember" munkáiról van-e szó, vagy önmaga előtt is hazudozó, cinikus, esetleg külső elvárásokra reflektáló bohóc-üzletember képeiről. Ilyen értelemben momdom tehát, hogy - mint festő - bejártad az utal. Őszintén, tisztességgel, ahogy azt neked tenned rendeltetett. Mióta a művészet elvesztette szakrális : jellegét, s „az agresszív világi : szkepticizmus" - ismét Hamvas 1 Béla! - annyi minden mással együtt sárba tiporta a művészet méltóságát, nem maradt más lehetőség a huszadik században, mint a kérdezés. A fohászként, magunkban mormogva, fogcsi< korgató káromkodással, vagy két< ségbeesett üvöltéssel, újra- és újra, napról-napra, óránként-percenként feltett kérdés: miért, és ki ' vagyok én?!! A művész számára ez egyúttal azt is jelenti, hogy ki vagy Te? És: mi a művészet? A huszadik század minden hiteles műalkotásának valójában ez a címe. Kedves Tamás! Azt hiszem jól kérdeztél. És ezt lehet, hogy már korábban is mondanom kellett volna Neked. Kérlek, bocsáss meg a késlekedésért! De tudod: nem érzem magam igazán méltónak arra, hogy ítéljek. Keresek, és közben káromkodás helyett fohászkodok, s fohász helyett talán túl sok káromlás hagyja el a számat. Szóval így vagyok. Csak hogy Te is tudd, mi van velem. Csókol: Szemadám György. Elhangzott április 3-án, a Balassa múzeumban. y Kaposi Tamás emlékkiállítása elé