Esztergom és Vidéke, 1991

1991-03-15 / 10. szám

7: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE - Kedves János bátyám! Az Eszter­gom és Vidéke számára kérek Tőled interjút. Te Is Esztergomban születtél, onnan indultál. - Igen. Esztergomban születtem, rész­ben ott végeztem az iskoláimat. Az egye­tem elvégzése után sem szakadtam el a várostól, a szüleim ott éltek és ott is haltak meg. Édesapám Esztergom járás főszolgabírója, majd később Esztergom vármegye alispánja volt nyugdíjazásáig. A gyermekkorból megmaradt barátsá­gok fűznek a mai Esztergomhoz. Homor Kálmánnal osz- tálytársak voltunk, ké­sőbb a szakma, a mérnöki pálya fűzte szorosabbra a régi kapcsolatot. -Te hidász lettél, nem is akármilyen. Elég, ha a legutóbbi munkáid közül az új technológiával épült berettyóújfa­lui híd tervezését, vagy a hazánkban meghonosított, a szabadon szerelt hi­dak sorozatát említem. Nekünk, esz­tergomiaknak, azonban az esztergomi hidak a legkedvesebbek. Te tervezted a Lőrinc utcai Bottyán hidat. - Nem véletlen műve volt. Az UVA­* TERV vezetői tudták, hogy Esztergom­ban születtem, és így a megbízás beérkezése után rögtön nekem adták ezt a szép feladatot. A Bottyán híd helyén a háború előtt a Lőrinc híd ívelt át a Kis­Duna felett. Ez egy szegmens, acélszer­kezetű híd volt, hasonló, mint a Mária Valéria híd csonka maradványa, ami nem csoda, mert azzal együtt, azonos koncepció szerint készült. Egy napon ér­te el őket a végzet is, mindkettőt felrob­bantották 1944. december 26-án. A Bottyán híd tervezésének előkészítése közben a régi híd maradványai a parti keszon-alapok felhasználhatónak bizo­nyultak, és a továbbiakban ez határozta meg a tervezést. Nehézséget okozott az, hogy a Lőrinc utca szintjét az ÉDÁSZ és a megyei bérpalota épületének elhelyez­kedése miatt nem lehetett nagyon meg­emelni, márpedig a híd nyílásának a legnagyobb vízhozamot áteresztő mére­te miatt erre az emelésre nagy szükség volt. Ezért egy kis magasságú, karcsú és könnyű hidat kellett tervezni, középen egy befüggesztett résszel. A híd karcsú­ságát azzal fokoztuk, hogy a belsejét üre­gesre terveztük, így a híd saját súlya kisebb lett, ezáltal a magassága is csök­kenhetett. Egy hasonló híd korábban már megépült Győrben, és ennek a hídnak a parti pillérei megbillentek. A kellemet­len tapasztalatokon okulva, a Bottyán hídhoz szilárdan alapozott ellensúlyt ter­veztünk. A meglévő parti pillérek mö­gött 10 méterrel új szekrényalapokat süllyesztettünk le, és arra támasztottuk, arra kötöttük le a partra nyúló részt. így alakult ki a szigeti kis alagút. Ez az átjáró a város felöli oldalon is megvan, csak el van temetve. Nem tudom elhallgatni azt, hogy a szigeten komoly közvilágítást ter­veztünk, még az átjáróhoz is. Ha ezt nem ronglták volna meg, és helyreállították volna, akkor abban a zugban is nagyobb rend és tisztaság lenne, talán a szigeti mulatók zárását kövelően is. - Az esztergomi hidak állapota egy­re rosszabb, a Bottyán híd a legépebb. A híd tervezésénél milyen élettartamot vettetek figyelembe? - 100 évet. Ez az előírás. Sajnos, az utóbbi időben a légszennyezés, a hidak mértéktelen téli sózása, de főleg a kar­bantartás elhanyagolása erősen csökken­ti az élettartamot. Láthatatlanul ugyan, de súlyos milliók porlanak el „megtaka­rított" fillérek miatt. A károkat végül meg kell fizetnie valakinek. Nem tudom azt, hogy ezen a területen mi a helyzet Esztergomban, de azt látom, hogy a gya­loghíd dilatációs szerkezetei végve­szélyben vannak. Ami ma öt millió, az holnap lehet tíz-húsz, vagy hatvan. Saj­nálom a Kossuth hidat is, bár azzal kap­csolatban vitatkoznék veled - olvastam a cikkedet -: én igyekeznék megnyitni a személygépkocsi-forgalom előtt. Azt a kis forgalmat a Bajcsy-Zsilinszky út ta­lán elbírná, és kerülne pénz a híd rendbe­hozatalára, erősítgetésére is. Visszakanyarodva a Bottyán hídhoz: én úgy tudom, hogy az üzembehelyezé­se, 1964 óta, komolyan nem vizsgálták meg. A hídszabályzat a tízévenkénti vizsgálatokat kötelezően előírja, és e vizsgálatok eredményét a híd törzsköny­vébe be kell vezetni. A szabályosan ve­zetett törzskönyv a hidak karbantartásának hatékonyságát nagy­ban elősegíti. Példának említem, hogy a törzskönyvben megvan a próbaterhelés jegyzőkönyve, a hídpálya szintezési ada­taival együtt. Egy megismételt szintezés eredményéből olyan következtetéseket lehet levonni, amivel bonyolultabb vizs­gálatok költségeit takaríthatjuk meg. Pénzt a köz pénztárából. - Konkrétan a Bottyán híd állapotá­ról mi a véleményed? - Nincs véleményem, mert nem vizs­gáltam meg. Szemlélgetve, komolyabb hibát nem látok rajta; alaposabban át kel­lene nézni a dilatációkat, a felületét, és néhány kisebb vizsgálatra lenne szükség ahhoz, hogy konkrét véleményt mond­hassak. -A híd építésével kapcsolatban em­lékszel valamilyen érdekességre? - Rados Jenő - aki azt hiszem területi főépítész volt, - javasolta, hogy a város felöli hídfőbe építsünk be egy szoborta­lapzatot. A talapzat elkészült, de szobor nincs rajta. A Kolos híd elődjének hídfő­jén valamikor állt egy szobor, Nepomuki Szent János szobra. Ezt a Kolos híd épí­tésekor a nagyapám kivitette a Szent Já­nos-kúti kápolnához. Nem tudom, hogy megvan-e, de ha megvan, akkor jó lenne a már meglévő talapzaton elhelyezni. - Köszönjük az ötletet. Megbocsáss, de ki volt a nagyapád? - Bleszl Ferenc, a takarékpénztár igaz­gatója. Ő telepíttette a Kis-Duna parton terebélyesedő platánsort 1905-ben. - A híd és a platánsor, az unoka és nagyapja kezének a nyoma egy helyen, egy városon. így épülnek a dolgok egy­másra. Fejezzük be beszélgetésünket ez­zel a gondolattal: a dolgok egymásra épülnek és egymásba kapaszkodnak, ősök és fiaik mint híd a partra, part a parthoz, hidak által. Lejegyezte: Besey László TALÁLKOZÁS Reviczky János Állami Díjas hídtervező mérnökkel, az esztergomi Bottyán híd tervezőjével t Talán négy évtizeddel ezelőtt olvastam dr. Alpári Imre egy furcsa történetét, ame­lyet az orosz fronton, az első világháború­ban élt át. Nem kis meglepetésemre, egy nagyon hasonló elemeket tartalmazó hábo­rús történetet hallhattunk a televízióban nem régen vetített doni zarándokút alkal­mából. Álljon itt összehasonlítás végett egymás mellett a két példa, a két világhá­borús történet! Dr. Alpári Imre visszaemlékezéséből tudhatjuk meg a következőket: Az esemény időpontja és színhelye az első világháború, 1916. aug. 30. Brusszilov, az orosz front. Vihar előtti csend. A befutott jelentések alapj án másnap minden addiginál hevesebb • támadás várható. A visszaemlékező sza­kaszparancsnoki teendői végeztével fárad­tan fekszik fedezékében a szalmazsákjára. Pár perces alvás után arra ébred, hogy belép hozzá egykori iskolatársa, jóbarátja, akihez szinte ikertestvérként kötődött. Kitörő örömmel ölelte át barátját, akit a háború kezdete óta nem látott. Barátja, kissé furcsa módon, katonai díszegyenruhában, kard­dal, kitüntetésekkel érkezett, ami teljesen szokatlan volt a háború harmadik évében a fronton. A valamikori pirospozsgás arcszí­ne is halványnak tűnt. Beszélni kezdett: "­Mi mindig őszinte barátok voltunk. Ezért * kellett, hogy most meglátogassalak. Te most érkezté] életed első nagy válsághely­zetébe. Segíteni akarok neked! Figyelj rám, és mindenben tégy úgy, ahogy kérem tőled. Vállamra tette a kezét és mélyen a sze­membe nézett. - Holnap délután egy szu­ronydöfés szalad keresztül rajtad. Egy gránát légnyomásától elveszted az eszmé­letedet. De ne félj, melletted leszek. Ma­gadhoz fogsz térni, és ekkor indulj előre az orosz állások felé. Hadifogságba kerülsz, de ott is melletted leszek. Másfél év múlva, egészségesen hazakerülsz. De lesz egy fel­adatod! Amikor átmész az üresen maradt csatatéren, egy haldoklón kell, hogy segíts! - Benyúlt az oldalzsebébe, egy arany amu­lettet adott át nekem. Ezt az amulettet jól ismertem, még gyermekkorunkból. Egyet­len pillanatra sem vált meg tőle. Ezután hozzám lépett, megölelt és indult kifelé. Utána ugrottam. „A lélegzetem elállt, ami­kor visszafordulva rám nézett mélységesen tiszta, szomorú szemével, bánatos moso­lyával, és a kezeim között nem voh semmi fogható ... csak a levegőt markolásztam görcsösen ... És ő még mindig ott volt előt­tem ... Valami hideg fuvallatot éreztem, amikor a kezével megsimogatta az arcomat ... Semmivé vált, mint a pára oszlott szerte­szét." Álom volt ez, vagy valóság, nem tudom. De az arany Mária - amulett ott volt! Barátom, aki meglátogatott, másfél évvel azelőtt esett el Horozsankánál, Galíciában. Még azon az éjjelen mindent megírtam a szüleimnek, és még sikerült hátraküldenem a futárral, hogy a hajnali szállítmánnyal továbbíthassák. Hajnali négykor megindult az orosz tá­madás. Elszabadult a földi pokol. Bekerí­tettek bennünket. A közelharcban szuronysebet kaptam, majd a mellettem robbanó gránát légnyomása óriási erővel vágott neki az árok falának. Elvesztettem az eszméletemet, de hamarosan magamhoz tértem. Megindultam előre az orosz állások felé. Még a szuronydöfés előtt valami ret­tenetesen megütötte a mellemet. Zubo­nyom zsebénél kis szakadás volt, az amulett akadt a kezembe. Megnéztem. Vi­lágosan látható volt rajta egy golyóütötte horpadás. Alig száz métert mehettem, ami­kor egy vérbefagyott eszméletlen embert láttam magam előtt. Még élt. Egyik tiszttár­sam volt. Iszonyú kínok között vállra vet­tem, rogyadozó léptekkel sikerült eljutnom vele az első orosz segélyhelyhez. Az amu­lettől egy percre sem váltam meg. Másfél év múlva csererokkantként kicseréltek. Amikor a vonatunk áthaladt az országhatárt jelentő hídon, kezembe vettem az amulettet és imát mondtam. Azután óvatosan a zse­bembe csúsztattam. .Amikor a kicserélő tá­borban kiürítettem a zsebeimet, az amulett nem volt sehol. Pedig alig telt el egy kis idő a két esemény között. A zsebem többi tar­talma hiánytalanul megvolt. Eltűnt, soha többé nem iattam. Sz volt életem első találkozása a meg­foghatatlannal" - írja dr. Alpári Imre visszaemlékezésében. Ezután lássuk a másik történetet! Televíziós dokumentumfilm képei pe­regnek. Az autóbusz utasai - hozzátartozók, rokonok, barátok, túlélők - keresik fel az egykori borzalmak színhelyét, a Don-ka­nyart, ahol a második magyar hadsereg majdem maradéktalanul elpusztult. Erdélyi Béla egykori főhadnagy egy furcsa törté­netet mond a forgatócsoport riporterének mikrofonjába: „ - Parancsot kaptam, hogy századommal tartsak ki egy harcál­lásponton. Azt ígérték, hogy 13 órakor majd visszavonulhatunk. A parancs nem érkezett meg, de észlelni lehetett, hogy az oroszok gyűrűbe zártak bennünket. A visszavonu­lásra semmi kilátás nem volt. Mellettem egy zászlóssal, arcra borulva feküdtem a hóban, amikor egy honvéd kúszott mellém és azt mondta, hogy itt egy közeli horhoson (vízmosáson, árkon) ki tudunk jutni a gyű­rűből. Indulatosan utasítottam, hogy ne za­vaijon. Bosszantott, hogy egy tájékozatlan baka tesz hadműveleti javaslatokat. Még valamennyi ideig a hóban feküdve töpreng­tem, amikor az ismeretlen honvéd újra megszólalt mellettem és megismételte a ja­vaslatát. Döntöttem. Kiadtam a parancsot: az első szakasz kezdje meg a kitörést a horhoson keresztül a második szakasz pe­digbiztosítsa azelvonulásukat. Vállalkozá­sunk sikerrel járt, estére elértük a saját vonalainkat. A főtisztek nagyon örültek, hogy a század és az öt tiszt veszteség nélkül ki tudott jutni a gyűrűből. Másnap a pa­rancsnoki értékelés után szerettük volna ki­tüntetni az áttörés értelmi szerzőjét, de a kitüntetésre, a jutalomra senki nem jelent­kezett. A honvédet nemcsak én nem ismertem, hanem más sem. A mellettem fekvőzászlós határozottan állította, hogy ott semmiféle baka nem volt, oda senki nem jött. Én lát­tam, hallottam amit mondott, beszéltem hozzá. Azon az éjszakán álmomban is láttam. Aranyos díszítésű katonasapka volt a fején és mosolygott. Később is többször álmod­tam vele. Mostanában már csak ritkábban. Álmomban, valahányszor megjelent, min­dig mosolygott. Azóta sem tudtam rájönni, hogy valóban járt ott valaki, vagy csak egy furcsa vízió volt, de tény, hogy soha nem tudtam meg, hogy ki volt!" - Bányai ­(Következik: Kísértet járja be a fizikát!) * Az élet különös jelenségei (2) A tudomány határán

Next

/
Oldalképek
Tartalom