Esztergom és Vidéke, 1991
1991-03-15 / 10. szám
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KODITEK PÁL FÓRUM ROVATA 3 Anomániák- 2. Országzászló, városzászló Most, mikor egyes politikai dilettantizmussal megvert honfitársaink úton-útfélen mindenféle kócsagtollas, dupladolmányos emlékműveket, országzászlókat állítanak (hogy hányan képzelik még magukat tizenöt millió magyar képviselőjének!) - ebben a nagy nemzeti buzgólkodásban felnéztem Szent Tamásunk dombjának oldalára: közeledvén a jobb jövő tavasza, lengeti-e már a párkányi szél városunk régi-új, fehér-piros sávos szép lobogóját? ősszel még egy szakadozott, fakult városzászló libbent ide-oda szárnyaszegetten a tartóoszlopon. Ma: semmi. Annak ellenére, hogy új jelképeink is megszavaztattak Önkormányzatunk ülésén. Mi történt? Tudjuk, hogy szegény az eklézsia, szinte semmire se telik - dc legalább a város szimbólumaira jusson pénz! Új címerünk már ott ékeskedik az Esztergom és Vidéke címoldalán, van egy - igaz, elég randa - régebbi domborműves változata a Városháza dísztermeben, mellette a város vászna és a nemzeti trikolór, de a Szenttamáson nem leng a lobogó. Óhatatlanul világot jártak tapasztalati jutnak eszembe: kicsit odébb minden utca, hotel, városháza feldíszítve szebbnél szebb, csattogó zászlókkal, mint egy körmeneten. Szándékosan nem írom, hogy csak Nyugaton, hiszen saját tapasztalatom: a moszkvai tévétorony tetején kéthetente cserélik az állam széltépte jelképét - hiába, ötszázvalahány méter, szétszaggatja az ilyen magasságban állandó légvonat. Tallinban-szinten nem nyugatra van, s ma már ott is új szelek fújnak - még a legvadabb időkben is fenn lengett a vár Hosszú Hermann tornyán az észt nemzeti zászló. És nálunk? Megint maradunk egy helyben, változatlanul, fújhatnak itt mindenféle szelek, zúghatnak viharok: itt semmi sem változik? Megbeszélték, felolvastatott, publikálták, szél is van, viszi a port, de még hogy... Hol az a zászló?! R. B. MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKE - munkaszüneti nap Mit jelent az, hogy munkaszüneti nap? Nekem, a szabadfoglalkozásúnak semmit, hiszen folyamatos szellemi készültségben élve önfegyelmem állapotán múlik, hogy dolgozom-e, avagy csak bíbelődöm. A kötött foglalkozásúak esetében persze más a helyzet. Az alkalmazotti sokaság rétegeiben másképp gondolkodik, viszonyul az ember március idusához,,a meteorológiai tavasz tizenötödik napjához. Érdemes lenne fölmérést készíteni arról, hogy legeslegújabbkori történelmünkben, amióta szabad, kik és hozzávetőleg hányan emlékeznek meg határainkon innen s odaát a negyvennyolcas események előidézőiről a száznegyvenharmadik évfordulón. Nem kötelező az ünnep, „csupán" szabad, s amennyiben szabad, az emberek jelentős része hajlik rá, hogy otthon maradjon, és magánidejében azt tegye, amit akar. Kialussza magát, tavaszi nagytakarítást rendez, garnácsot éget a telkén, trágyát hord a szőlejébe, eset 'eg kirándul a második, harmadik s negyedik gazdaságba pénzt keresni, abban bizakodva, hogy a hosszú hétvége után, hétfőtől talán nem emelkednek az árak higanyszálai. Kik ünnepelnek tehát? A parlamentben elhangzott, hogy a rendezvények pártsemlegesek lesznek, s az „ egység"-el kifejezendő, azonos felségjelek: koronás címeres, nemzetiszínű zászlók alatt vonulhatnak a felvonulók. Vagyunk néhányan, „különcök", kik tüntetően a Kossuth-címerrel ellátott lobogót dugjuk ki a tetőablakon, mindaddig, míg az utolsó idegen katona él nem hagyja országunk területét. Túlzásba vitt hazafiaskodás, nemzetieskedés lenne ez? Miért van, hogy mi mindig valaki vagy valami ellenében határozzuk meg önmagunkat? A teljes hasonulás helyett, legföljebb csak részleges hasonulásra vagyunk képesek. Akik meghallgatják a szónokokat, még reménykednek, hogy a rosszubfye0jültérdekek harcának „ tűzszünet"-ében nem kortesbeszétfeket f»gnak hallani. A rétorok ne csak vért,- verítéket és könnyeket ígérjenek, de „ magukból kivetkőzve" vallják meg honfitársaiknak, magyarán nekünk, hogy ami most ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi terepen történik, az egyelőre nem más, mint tájékozódási futás. Mindenki ehhez tartsa magát. A keret Trianon óta adott, ám ezen belül a térkép újrarajzolásához kinek-kinek a legjobb emlékezetére, jelen tudására és másokra átháríthatatlan egyéni felelősségére van szükség. Még így is lehetséges, hogy belebukunk a dologba, főleg ha valaki ámokfutó a régi térképek szerint vetíti elénk a vágyait. Nem a jövő szívhangjairól, s a nemzet meglehetősen kétséges közös ihletéről kell itt papolni. Az emlékezés csak alkalom, ürügy arra, hogy az ősök emberi tartásában, tétovaságában önnön tartásunk tétovaságára ismerjünk, és mérsékelt becsvággyal próbáljuk megtervezni következő lépésünket. Fúj a talajt szikkasztó nagyböjti szél. Megyek szőlőt metszeni. Sárándi József Ismét jubileumot ünnepelnénk— ünnepelhetnénk -, ha erre városvédőink gondoltak volna. . • Idén november 29-én lesz száz éves a vasútállomásunk, illetve annak a közlekedésbe kapcsolódása. Nagyjelentőségű esemény, amiről nem feledkezhetünk el, márcsak azért sem, mert ezzel kapcsolatban egy olyan emberre kell a figyelmet felhívni, akinek része volt városunk felvirágoztatásába, a liiklető életbe való bekapcsolódásába. Az esztergom-almásfüzitői vasútvonal építése 1891. november 28-29-re fejeződött be. Ez a szárny tokod-mogyorós-szarkáspusztai szénbányák termékeinek elszállítását volt hivatott megkönnyíteni. Korábban ugyanis a szenet lovasfogatokkal, majd Tát község határában hajórakodó megépítésének segítségével tudták lebonyolítani. A vasúttal az ipari fejlődés jelentősen megugrott és városunk bekapcsolódott a vaspályás közlekedésbe, egészen Bécsig. (Budapest felé 1895. november 17-én Óbudáig, 1896. november 3-án az angyalföldi vasútállomásig kapcsolta össze a várost). Vasútállomásunk A vasút fejlesztésében nagy része volt Baross Gábornak, a kiemelkedő gazdaságpolitikusnak, közlekedési miniszternek, aki 130* évvel ezelőtt a Szt. Benedek-rendi főiskola tanítványa volt. Ekkor a gimnáziumi épület még a városháza Bottyán János utcai szárnyában, a toronyban elhelyezett kicsiny harangok pedig a gyermekek kápolnába hívó hangja volt. (Egy emléktáblát ide is el lehetne helyezni, esetleg más nagyságok neveivel együtt). Baross Gábor egykori lakásai - a korabeli Esztergom és Vidéke szerint - a Szt. Anna u. 310. sz. Ma ez a ház a 16-os számot viseli. Később a Széchenyi tér 332. sz., ma 17-es szám alatt található. ' Mindkét epületet szemre kéne venni, mert az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, nem éppen előnyükre. Öntudatunk, s főleg becsületünk úgy kívánná, hogy minden valamikori nagyunkat a legmesszebbmenőkig tiszteljük. Három ház, melynek bármelyikére illene emléktáblát tenni! Dr. Kalicza Gézáné Sta A baráti invitálás március legelején kiállításra, színpadi játékra, mai kórusmuzsikára szólt, a meghívó játékos sorai „abxtsztrakt" alkotásokat ígérnek. Absztrakt - a hagyományos ábrázolási technikáktól elszakadt művészet. Kiállítás, zene, szó. És még valami. Hárman a pici színpadon, drapp, piros, fekete ruhákban; ülnek, felállnak, szólnak, hallgatnak. Az első pillanattól vibrál a levegő Sámuel Beckett Jövés-menés című rövidke játékában. Ijesztő Összpontosítás a szétesőre. a Godot-i, evilági megfoghatatlanra. ,,Mit gondolsz: ő tudja?" - kérdik egymástól és egymásról, jőve-menve-kavarodva egymás körül. A tompa világításban, már-már „fekete fényben" fojtogat a kérdés: ez is a mi Földünk? Itt vagyunk otthon? Ösztönös volt ez a megrázó színpadi produkció - vagy nagyon is tudatos? Tudják ezek a lányok, hogy mibe vettek részt? Hogy megjelenítették a számukra még elképzelhetetlen reménytelenséget? Nem az „alkalmi", a „hétköznapi" kifosztottságot, hanem: a végsőt?! A vegyeskar már a képek körében, ragyogó fényben énekel. A nagy válaszadók, Bach, Hándel, Mozart helyeit tovább kérdeznek. Énekük mai, e századi absztrakció: elszakadás szótól, beszédtől, vox humana-tól. A finn Ravtavaara mindent tud már a zenéről^ mindent a szavakról, mindent rólunk. És az elsőre meghökkentő, zavarosnak, artikulálatlannak hitt emberi zörejekben mégis rend van, tudatos rend, harmónia. Csakhogy nem az ártatlan, gyermeki-kamaszi tisztaság zeng ezekről az ajkakról, hanem a furcsa, gépies játékosság mögött megbújó fájdalmas tapasztalat: ezek is ti vagytok. Ezek is mi vagyunk. „Iskolánkban hagyományos rajztanítás folyik - halljuk a rajztanár magyarázatát - megismerjük az összes Jövés-menés „fársáng" múltá n képzőművészeti technikát. Most is ez történt, csakhogy most kihagytuk az ábrázolás egyik fázisát és tárgyát: a figurát." Mennyivel nehezebb terepen botorkál az, aki elveszít akár egyet is a kapaszkodókból! És nincs fogódzója annak a kiállítás-látogatónak, aki a könnyű, felszínes hasonlóságot keresi ezekben a képekben-s az ezekkel rokon kórusmuzsikában, színpadi játékban. A kiállítás nyitva, a képek várnak ránk, a hangzó-mozgó élményeket őrzi a videószalag. Az absztrakt estet létrehozták: Hollander Gyöngyi tanárnő vezetésével a „jövő-menő" színjátszók: Máté Ágnes, Parti Anikó, Perger Tünde; Galyasi Géza énektanár irányításával a Dobó Gimnázium Vegyeskara; valamint Bánhidy Lászlónak, a gimnázium rajztanárának, kiállítás- és meglepetés-rendezőjének absztrakt formákban is magukra találó diákjai. Iskoláinknak, kulturális intézményeinknek a régi áron sincs az év végéig elegendő fedezetük alapvető energiaköltségeikre. Ilyen tarthatatlan körülmények között még egy csoda fogadott minket ugyanezen a hétvégén. A formabontó Dobó mellett megható hagyományőrzés a Szent István Gimnáziumban: most néhány nappal a farsang után Csokonai Dorottyáját adták elő az iskola fiai, lányai Balázs Lászlóné irányításával. Szép kosztümök, gyönyörű, korhű táncok, meggyőző színpadi játék, s emellett szövegtudás és pontos artikuláció. A megható esemény azt jelzi, hogy tovább él városunkban a már-már kivesző iskolai színjátszás. És újra és újra bebizonyosodik: hiába próbálják ránk erőltetni, hogy lehet kultúra nélkül élni. Persze, tulajdonképpen: lehet. De úgy minek?! Gratulálunk mindannyiuknak! Köszönjük. Rafael Balázs