Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-28 / 8. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Vaskori elődeink - noha legtöbbször a hegyek közötti, vagy a hegyek lábánál lévő fátlan területeken bukkanunk nyomaikra - ismét „felfedezik" az erdőt, ahonnét vasércet, tűzifát és szenítésre alkalmas fát nyernek. Ellenséges támadás esetén ugyancsak az erdő nyújt nekik menedéket. Védelmi központjuk „mentsváruk" - minden valószínűség szerint a Kőhegy tetején állott. Itt úi. 1938-ban egy hatalmas, fából épült, földsáncokkal jól megerősített várat - bástyákkal és lakóépületekkel - tártak fel a régészek. A lenti lapályon szántó-vető, vagy iparukat gyakorló emberek veszély esetén könnyen felmenekülhettek a biztos védelmet nyújtó kőhegyi várba. Még valami vonzotta vissza a vaskor emberét az erdőbe: vadászat. Ennivalója és ruházata biztosítva volt „virágzó" mezőgazdasága és állattartása folytán. Nem szorult már rá a vadon élő állatok húsára, bőrére és csontjára. Pusztán kedvtelésből, az ősi ösztöntől hajtva, ügyességét és jó fegyvereit kipróbálandó ejtette el az erdei vadat. Egy-egy korabeli vadászat terítéke változatosabb volt a mainál, hiszen „puskavégre" jött még az őstulok, amely valószínűleg a tatárjárás idején tűnt el. A jávorszarvas a XVI. század közepéig élt, de elvétve még a XVIII. században is fel-felbukkant ezen a tájon. Az európai bölény a XVII. század során pusztult ki. A hód nem sokkal élte túl a vízszabályozások idejét. Vele egyidőben tűnt el végleg a farkas, a bütykös hattyú és a pelikán. Apáink, nagyapáink fogtak még a Dunából vizát és tokot. Nekünk legfeljebb már csak mutatóba marad egy-egy bizonyító példány. Századunkban a mérleg másik serpenyőjén mindössze egy vadfaj szerénykedik: a Korzika szigetéről ide telepített muflon. ja. Hatalmukat és erejüket eleinte csak a dákok gyengítették, akiknek pilisi megtelepedéséről Pomázon vannak adataink. Végső lehanyatlásuk időszámításunk kezdete tájára tehető, amikor a rómaiak vették át az uralmat tőlük. Az egyre erősödő római befolyás Vespasianus császár uralma (iu. 6979) alatt jut el odáig, hogy befejeződik a Dunántúl, majd az eeész Pilis megEMBER A PILISBEN (3.) Okor Az írásbeliség kezdetétől - ie. kb. 3000 - itt élt népek, néptöredékek legjelentősebb tagja a Dunakanyarban a keltákhoz tartozó eraviszkusz törzs volt. Az ie. III. század során meghódították a Duna mindkét partját Pomáztól Szobig. Központjuk „fővárosuk" - a Gellért hegy oldalában épült fel. Ok az első komoly pilisi építészek és városlakók. Falakkal körülvett városokban éltek. Legnagyobb pilisi váruk a Nagy Csikóvár csúcsán állott. Magas színvonalú kézműiparuk, fejlett kereskedelmük el sem képzelhető az írás-számolás tudománya nélkül. Különösen kitűntek a fémek megmunkálásában. Legismertebb és valószínűleg legnagyobb - településeik Esztergomban és Basaharcon kerültek feltárásra. Árutermelésük, iparuk és kereskedelmük megteremtette számukra azt a magasfokú jólétet, amely - a történelem tanúsága szerint - minden esetben egy nép legbiztosabb sírásószállása, és megkezdődik a Duna jobb partján védelmi vonal - a limes - kiépítése. A Római Birodalom kultúr-, ill. hadmérnökei kiválóan oldották meg ezt az akkor sem könnyű feladatot. A Dunyakanyar két végpontján Aquincumban és Brigetioban (ma Komárom-Szőny) - erős, nagy létszámú, jól felszerelt légiós tábort létesítettek. Ezek között kisebb katonai objektumokat találunk: Ulcisia Castra (Szentendre); Cirpi (Dunabogány); Visegrád-Sibrik domb; Szent Mihály hegy Zebegény határában (ez kivételesen a Duna bal partján állott!); Esztergom-Pilismarót közötti Hideglelős kereszt; Solva (Esztergom); Tokod; Nyergesújfalu; Álmásfiizitő. Egy-egy ilyen erődített tábor között, fényjelnyi távolságra, kis őrtornyokat - burgusokat - építettek, ill. tartottak fenn. így biztosították a Birodalom itteni határát több, mint három és fél évszázadon keresztül a szomszédos keleti-északkeleti quádok és szarmaták ellen. A rómaiak azonban nemcsak a fenti - máig megcsodált - erődvonal-rendszert építették ki, hanem evvel párhuzamosan - sőt valószínűleg ezt megelőzően - pompás hadiutakat is létesítettek: végig a Duna jobb partján, Aquincum-Dorog-Brigetio között és keresztül a Pilisen is. E legutóbbi egyik mellékága Pilisszántón leágazva, Pilisszentkereszten át felvezetett a Dobogókőre, ahol szintén őrtorony állott. A legnagyobb kultúrmérnöki-építészeti alkotás kétségtelenül az a Dunahíd volt, amely a mai Nógrádverőcénél vezetett át a folyamon, összeköttetést teremtve a szomszédos barbárokkal, akikkel békeidőben kereskedtek is az itt élő rómaiak. Az erődítményrendszer, a jól átgondolt úthálózat és e híd mögött elsősorban nyilván hadászati szempont húzódott meg. Ám ne higgyük, hogy valamennyi itt élő római kizárólag csak katona lett volna. A termékeny völgyekben úi. egész sor mezőgazdasági jellegű település - villa rustica, vicus - épült fel. Tucatjával ismerünk ilyeneket Pomáz (Tavan dülő, Dolina, Gyopár forrási út melléke), vagy Szentendre (Sztaravoda és a mai tájmúzeum) határában. A rabszolgatartó, tehát nem dolgozó, ezért fokozatosan enerválódó római társadalom ugyanarra a sorsra jutott, mint kelta-eraviszkusz nép-elődje. Dunántúli - pannóniai - pozícióját eleinte csak gyengítette, majd végleg elsöpörte a hun előretörés. Áz V. század derekára végleg elhagyták vidékünket a rómaiak. Dobay Pál Iskolatörténeti kaleidoszkóp Mészáros István neveléstörténész professzor iskolatörténeti Kaleidoszkóp című könyvében ír egy „ősi tananyagról", amelyet az Esztergomi Székesegyházi Iskolában tanítottak. Az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi azt a kódexet, amelyet hajdan, Mátyás király uralkodása alatt - egész pontosan 1463-ban - egy diák írt itt, az esztergomi várhegyen. Az első füzet végén ez olvasható: „Expliciunt decem praeceptá domini in scola Strigoniensi." (Megmagyarázta az Úr tízparancsolatát az Esztergomi Iskolában.) A tízparancsolatról szóló tudnivalókat hexameteres sorokban olvashatta a diák. így kezdődött a megtanulandó: „Qui non transcendit mandata dei bene tendit." Aki nem hágja át az Isten parancsait, jól cselekszik. Ezt a verset máshol még nem fedezték fel, több mint valószínű, hogy az esztergomi iskolában írhatta egy magiszter. A vers után a kor szokásainak megfelelően bő magyarázat található. Érdekessége a kis füzetnek, hogy az órán megbeszéltek utólagos leírását is tartalmazza, amelyben - latin szöveg közben - számos magyar kifejezés olvasható. A diák, aki századokkal ezelőtt ezt a kódexet másolta és tanult belőle, papnak készülhetett, erre utalnak a következő füzetek, amelyeket 1476. március 31-én fejezett be. Ebben, már a latin nyelvben járatossá vált tanuló a szentmiséről és a hét szentségről tanulhatott. Abban az évben köttették egybe a füzeteket, de tartalmuk ezután is gyarapodott. Diákok adták kézről-kézre ezt a roppant értékes kincset. így került a XVI. század elején a kódex utolsó lapjára az esztergomi székesegyház védőszentjéhez szóló ének, „öt vonalra írt kottájával együtt. E Szent Adalbert-himnusz szövegének, dallamának máshol való előfordulásáról a szakirodalom nem tud." A Székesegyházi Iskolában a 10 parancsolatot latinul megtanuló nagydiák amikor elhagyta az iskolát, magyarul kellett, hogy tudását továbbadja a gyerekeknek és a híveknek. Érdekes dolog, hogy ismetjük ezek akkori, magyar szövegét. A Bécsi Nemzeti Könyvtár őriz egy kódexet, amelyet egy magyar pap írt 1465-1467 között. Ebben olvasható, hogy Mátyás király és népe hogyan hallotta papjuk szájból a 10 parancsolatot. A negyedik parancsot így írta le: „ ... hogy atyadat, anyadath tyztelied ess hw zauokath halgassad, ha yora thanoythnak, fogadyad, ha zegynek segyched, ha meg holtak ne feledyed." A furcsa írás olyan akár egy vers, mai fülnek is lebilincselő: „Hogy atyádat, anyádat tiszteljed és az ő szavukat hallgassad, ha jóra tanítanak (meg-) fogadjad, ha szegények, segítsed, ha megholtak, ne feledjed." Ezek a csodálatos sorok Szent István király óta éltek a nép nyelvén, a századok folyamán csak csiszolódtak, szépültek, de tartalmuk azóta sem változott semmit! Bánomyné Kovács Ildikó IDOLAPOZO szerkesztésében