Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-28 / 8. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Az Ipolyi Emlékérem idei kitüntetettje: Prokopp Mária Az MTA égisze alatt működő Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társaság ez évi díszközgyűlésén, melyet február 11-én Budapesten, a Kossuth Klubban tartottak, az idei Ipolyi Arnold Emlékérmet a városunkból elszármazott jeles művészettörténész, az ELTE oktatója, Prokopp Mária kapta. (Az 1878-ban Ipolyi Arnold által alapított társaság közgyűlésén ez alkalommal dr. Horváth István, a Balassa múzeum igazgatója tartott nagy sikerű előadást az esztergomi ásatások elmúlt huszonöt évéről.) A címben eredetileg az „esztergomi tudóst" szerettem volna megemlíteni, de riportalanyom szerény lényétől, közvetlen kedvességétől mi sem áll távolabb, mint valamiféle hozsannázás. A lakás, amelyben édesanyjával - lapunk állandó szerzőjével fogad, a múlt szellemét árasztja. A régi szekrényből hamarosan előkerül a néhai Prokopp Gyula bácsi maga készítette diólikőrje - az emlékeket felidézendő. Legalábbis ez utóbbira számítottam, de nem: a hölgyek teli vannak érdeklődéssel, s engem, „a város ügyeit ismerő újságírót" vallatnak; s bizony úgy érzem magam, mintha Prokopp Máriánál vizsgáznék az egyetemen. Bár ő, mint hírlik, az egyetemistáknak leginkább ösztöndíjat, külföldi kiküldetést, no meg állást szokott volt szerezni, s nem évismétlést. - Mennyire kötődik még Esztergomhoz? - Ma is esztergominak vallom magam; tudományos munkásságom kilencven százaléka e városhoz kapcsolódik. A családi hagyományok úgyszintén köteleznek. Az első nyomtatásban megjelent munkám - a Keresztény Múzeum olasz képeiről írt ismertetésem - is itt íródott. - Hogyan indult a pályája, hogyan lett művészettörténész? - Édesanyám a Keresztény Múzeumban dolgozott, édesapám pedig - miután az ötvenes években állásából elbocsátották a Prímási Levéltárban kutatott. Számos dolgozatot írt a város múltjáról. Az egyetem elvégzése után, hatvankettőtől hatvannyolcig, a Vármúzeumban voltam afféle „Mádchen für alles", mindenre kapható művészeti munkatárs. A megye művészeti életébe is beleártottam magam. 1969. január l-jével kerültem Budapestre, az ELTE művészettörténeti tanszéke mellett működő akadémiai kutatóhelyre, majd az egyetemre. A kandidátusi disszertációmat 1976-ban védtem meg. Mivel a díj új birtokosa önmagáról keveset beszélt, a munkásságára vonatkozó adatokat dr. Végh János kandidátusnak Prokopp Máriát méltató, az emlékéremre javasló beszédéből idézem: - Az „Itáliai trecento hatása a közép-európai falfestészetre" című munkáját az Akadémiai Kiadó 1983-ban angol nyelven is megjelentette. - A keszthelyi templom újonnan felfedezett freskóiról elsőként ő írt tudományos ismertetőt (1980). JB m - Az esztergomi vár falfestményeiről, a királyi kápolnáról és a Vitéz János-stúdióról úgyszintén számos publikációja jelent meg. A Keresztény Múzeumban őrzött, garamszentbenedeki úrkoporsóról írt könyvét s a Giottóról szólót három nyelven jelentették meg; a Lorenzettiről, illetve a XIV. századi itáliai festészetről írott művei pedig négy nyelven is olvashatók. Ezenkívül egy-egy tanulmányát számos gyűjteményes kötet tartalmazza. A beszélgetés végeztével, Prokopp Mária édesanyja egy Ipolyi Arnoldtól származó bölcsességgel is ellát útravalóul: „Amelyik nemzet nem becsüli a múltját, annak szegényebb a jelene és kétesebb a jövője." Sebő József „Nincs könnyű dolga annak, aki Prunkl János bemutatására vállalkozik - írja Csoóri Sándor-, hisz mindenekelőtt egy rejtőzködő embert kell előcsalogatnia az idő bozótosából."" A riporter ezúttal mégis szerencsés: "öt órai teára" hívta meg a család. A gőzölgő, forró tea, a könyvekkel, festményekkel telezsúfolt szoba hangulata - és persze a háziasszony kedvessége - gyorsan oldja a kezdeti feszültséget. Az idő bozótosából a mű és "vidéke" felé indul a beszélgetés... - Hogy miért szeretem ezt a tájat? Mert úgyszólván minden ideköt: a munkám, a baráti kör, a gyermekkorom, az emlékeim. Édesanyám régi esztergomi családból származik, apám családja pedig a századfordulón települt át Érdélyből. Én viszont Tokodon születtem 1939-ben, mivel szüleim akkortájt az üveggyárban dolgoztak. Eletünk később is folytonos ingázással telt Leányvár, Dorog, Esztergom és Tokod között, gyermekkori emlékeim ezért is mosódnak össze egy kicsit. Az igazán meghatározó élmények mégiscsak Dorogot jelentik, ahol az általános iskolát végeztem. Visszaemlékezve, egy csodás mesevilág sejlik fel bennem, ami ihletforrást jelent még ma is, annyi év után. (Hogy származása miatt nem vették föl elsőre a gimnáziumba, azt csak a háziasszony jegyzi meg halkan.) - Esztergomba kerülvén, nagyszerű emberekkel hozott össze a sors. Gondolok itt Marton Kálmánra, aki osztályfőnököm volt. A főiskolán, képem. Egy közös városi kiállítás alkalmából ezeket mutatta be Kaposi Antal a zsűrinek, amely be is válogatott néhányat a tárlatra. Ez 1964-ben történt. Bár azóta számos kiállításom volt, az eltelt negyedszázadot mégsem tekintem „művészi pályafutásnak". Hogy miért? Mert soha nem festettem pénzért, kényszerből. Hanem csakis akkor, ha időm maradt rá, no meg ha volt ecseMűhelytitkok nyomában: Látogatás Prunkl János festőművésznél amit 1962-ben végeztem el, úgyszintén kiváló tanári kar működött: Hegedűs Raymund mint igazgató, Kaposi Antal mint rajztanár, Bartos Jenő, Végvári János. De a valóban nagy élményt a Martsa Alajossal való barátságom jelentette. Hallatlanul nagy műveltségű ember és pótolhatatlan barát volt. A művészet lényegét általa kezdtem megsejteni, az indulásom is részben neki köszönhető. - Már a legelején is csupán kedvtelésből festettem, volt úgy 20-30 tem, vásznam, festékem hozzá. - Egyébként szerencsés embernek érzem magam: mindig azt csináltam, amit szerettem, így a munkát nem éreztem robotnak. A Tanítóképző Főiskolán 1963 óta dolgozom. Rajzot és módszertant oktatok, és persze végzem mindazt, ami evvel együtt jár. Külön öröm például a népművészeti alkotóműhely szakmai irányítása; a műhelyt néhány évvel ezelőtt a leendő padagógusoknak szerveztük, hogy megismertessük velük a népművészetet, a népi kultúrát általában. Ez a tevékenység lassan szakmai képzéssé - három féléves tanfolyammá - „nőtte ki magát", ahol többek között a kosárfonással, a fazekasmunkával, a szövéssel, a népi kerámiával ismerkedhetnek a résztvevők. Nyitottak vagyunk a város felé, minden tehetséges érdelődőnek lehetőséget adunk. Célunk a népi kultúra megmentése és tovább adása, a gyakran oly kétes értékű tömegkultúra ellensúlyozása. Csak a valós értékek ápolása teheti színesebbé, gazdagabbá életünket... A riporter szedelőzködik, hisz teáját már rég megitta. Ismét Csoóri Sándor szavai jutnak eszébe: Prunkl János szeméremből inkább elvinne a vállán baráti szívességből egy gerendát Pécsig, mintsem bevallaná, hogy festő is vagyok. Elmenőben még egy pillantás a képekre - most érkeztek vissza Espooból, illetve Maintalból. Talán Esztergomban is ki lehetne állítani őket... Balogh Béni