Esztergom és Vidéke, 1991

1991-12-20 / 43-44. szám

ESZTERGOMÉS VIDÉKE 17 MDCCCXCI MCMXCl Száz éve adták át a forgalomnak az Almásfüzitő-Esztergom vasútvonalat. A centenárium alkalmából 1991. november 29-én a Magyar Államvasutak és Esztergom városa emlékünnepet rendezett az esztergomi vasútállomáson és az egykori bencés gimnázium épülete előtt. Mindkét helyszínen emléktáblát lepleztek le. A volt bencés gimnázium falán elhelyezett emléktábla Baross Gáborra, volt közlekedési miniszterre, a gimnázium egykori tanítványára emlékeztet Az emléktábla leleplezése előtt Balogh Péter, Esztergom alpolgármestere ünnepi beszédet mondott. Ebből a beszédéből idézünk: "Engedjék meg, hogy néhány mondatban méltassam Baros Gábor elévülhetetlen érdemeit azon a helyen, ahol ifjúkorának legszebb éveit töltötte. E ház volt ugyanis az esztergomi Szent-Benedek rendifőgimnázium, melynek 1861-től 1865-ig növendéke volt, azaz itt végezte a felső négy osztályt. Tanára volt s az 5. osztályban osztályfőnöke Vaszary Kolos, a későbbi hercegprímás. Jó alapokra építkezve mehetett hát tovább Pestre, ahol jogot végzett, s ezt követően gyakornok, majd rövid ideig városi tisztviselő. Szűkebb pátriájába, Trencsénbe visszatérve, megyei szolgálatba állt, s a főjegyzőségig emelkedett. 1874-ben Vágvölgyi Lap címen háromnyelvű - magyar, német és szlovák nyelven írt - lapot alapított és szerkesztett, amelyben bátran bírálta a közigazgatási visszásságokat és támogatta a szabadelvű párt iparoktatásipolitikáját és az Eötvös-féle közoktatási törvényt. CENTENÁRIUM 1875-ben (27 évesen) mint szabadelvű párti képviselő, Tisza Kálmán híveként bejutott a parlamentbe. 1883-tól különféle magasrangú közhivatalokat töltött be; volt közlekedési államtitkár, 1886 és 1889 között közmunka és közlekedésügyi miniszter, majd haláláig, 1892-ig, kereskedelemügyi miniszter. Gazdasági és közlekedési kérdésekkelfoglalkozva, alaposan tanulmányozta gróf Széchenyi István koncepcióját az összehangolt állami közlekedéspolitikáról, amelyben egyaránt helyet kapott a hajózás, a vasút és a jól kiépített közutak rendszere.Nevéhez fűződik a vasútvonalak nagy részzének államosítása, a vasúti hálózat további fejlesztése, a vasúti zónadíjszabás megalkotása. Kiépítette Fiume kikötőjét, a tengerhajózást, megalkotta az első modern úttörvényt. Az ipari szakoktatást 63 tanonciskola és több ipari szakiskola létesítésévelfejlesztette. Megalapította a Posta takarékpénztárat, egyesítette a postát és a távirdát, kötelezővé tette az állami vasútakon a magyar nyelven való levelezést a német hef 1 —> Almásfüzitő - Esztergom lyett, s a vasúti tisztviselőknél a magyar nyelvtudást. Az ország lakossága körében igen népszerű lett, mivel intézkedéseinek jelentős részét az osztrák nagytőke érdekeivel szemben tudta érvényesíteni. Népszerűségéhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy bár milliós pénzösszegek felett rendelkezhetett, korának pénzéhes légkörében önérdektől mentesen, szerényen, mindig csak a közügyet szolgálta.(...) Baross Gábor pályája csúcsán, sikerei teljében távozott. Munka közben, 1892 tavaszán, egyik legjelentősebb alkotásának - a befejezéséhez közeledő Vaskapu-szabályozásnak - hely színi felülvizsgálata során megbetegedett és az erejét túlbecsülő "Vasminiszter" váratlanul elhúnyt. Haláláról megemlékezett az Esztergom és Vidéke újság is, amelynek 1892. május 12-i számában többek között ezt olvashatjuk: "Baross Gábor halála híre a prímás székvárosát nagy gyászba borította. Valamennyi középületen, számos magánházban és kereskedés előtt fekete zászló leng. A lakosság hangulata levert." Temetésén valamikori tanára, a már hercegprímás Vaszary Kolos mondott gyászbeszédet. Baross Gáborban a nemzet haladó szellemű, igaz munkását tisztelhetjük, aki maradandó értékeket alkotott és hagyott ránk. Méltó tehát, hogy mi, esztergomiak, emléktáblát állítsunk valamikori iskolája, a mai Városháza tornyos szárnyának falára, alkalmat, lehetőséget teremtve arra, hogy rátekintve, példát vehessünk szívós és eredményes harcáról, melyet a nemzet gazdagodása és a közélet tisztaságának megteremtése érdekében fo lyta tott!" Egy út kezdete Két férfi ballagott lassan az esztergomi várhegyen. Az idősebbik félúton megállt, botjára támaszkodott. Aggódva figyelte a mellette lépdelő fiatal, szőke szerzetest Tudta, hiába is mondana neki bármit, Radla már döntött: Esztergomban marad! Hetekkel azelőtt érkezett Géza fejedelem udvarába, eleget téve a magyar nagyúr kérésének; tanítókat, szerzeteseket hoztak magukkal, hogy azok az új hitet, a szerettetet, a Krisztusi igazságot hirdessék a Duna-Tisza közén. Adalbert (kinek nevét az esztergomi székesegyház őrzi) korának híres matematikusa és bölcsésze, búcsúzni igyekezett a fejedelemhez. Radlától már elbúcsúzott Nehéz szívvel vált meg tőle. Nagyon féltette. Amit tapasztalt Pannonföldön, az mélységesen elkeserítette. -,,Miféle keresztények a magyarok! Se nem pogányok, se nem Krisztus katonái. Tán még rosszabbak is, mintha nyiltan bálványokat imádnának" Pedig Géza az un. Nagy Legenda szerint - „szerfölött szorgoskodott, hogy a lázadókat leverje, és a szentségtelen szertartásokat eltörölje." A magyarok fennmaradása az ősök hitét kérte cserébe, s ezt nehezen adta a nép. „A mocsarak, nádasok mélyén még sokáig szállt az áldozati füst..." Radla sokkal bizakodóbb volt, mint tanítómestere. Az ő érzékeny lelke talán megérezte, ha az okos István atyja nyomdokain fog haladni, a keresztény világ erős bástyájává teheti a magyart. Ezért döntött úgy, hogy Esztergomban marad. A „szőke szerzetes" úgy elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette, a püspök messze elmaradt mögötte. Radla pedig egyre gyorsabban ment felfelé az úton. Ekkor még nem tudhatta, hogy ez az út a vártnál nagyobb magasságokba fogja vinni. egyházi méltóságot, az érseki széket fogja megkapni! A búcsújuk így is végső búcsú volt, az esztergomi várhegyen látták utoljára egymást. „Szent Adalbert sorsa nemsokára a halál, a vértanúság lett, Radláé pedig az élet- és Esztergom." Egy levél útja Történt 1465-ik esztendőben, szintén fenn, az esztergomi várhegyen. Az új érsek befejezve aznapi munkáját, nyugovóra kívánt témi, Esztergomi pillanatok anno. , A fiatal Istvánban olyan barátot fog lelni, akit nem csak ő fog tanítani, de akitől ő is jobbá és nemesebbé fog válni, s akinek egy ország alapjainak a lerakásában lehet majd segítségére." Adalbert bizonyára könnyebb szívvel hagyta volna a fiatal tanítványát Esztergomban, ha sejthette volna, hogy a szerzetes csillaga magasan fog ragyogni: O lesz évek múltán Radla Sebestyén néven az első apát Szent Márton hegyén, és Domonkos halála után a legnagyobb amikor unokaöccse, Janus Pannonius érkezését jelentette az ajtóálló. Vitéz János boldogan sietett a késői vendég elé. Öröme csak nőtt, amikor az ifjú rokona egy díszes, pápai pecséttel ellátott levelet nyútott át neki. Vitéz János álmait látta megvalósulni, miközben a pápa sorait olvasta. Évek óta dédelgetett magában egy tervet: egyetemet szeretett volna alapítani Esztergomban, ott, ahol már Szent István uralkodása alatt is volt iskola, és ahol az 1200-as évek közepén egyetem is működött. Erről az intézményről Vojnits Döme, a Bencés Főgimnázium tudós igazgatója a következőket írta: „Esztergomnak, a káptalani iskolán kívül, egy speciális intézete is volt, az ágostoni szerzetesek felsőbb intézete, melyben a theológiát s a művészetet is előadták... Ez a rend szolgálatára berendezett egyetemszerű kolostori iskola lehetett." Kétszáz évvel később újra felcsillant a remény, hogy hazánk egyik legrégebbi városa egyetemmel büszkélkedhessen. A levélben, amit Janus Pannonius hozott nagybátyjának, az új egyetem létesítéséhez a pápa engedélye és áldása érkezett meg! Az örömbe azonban üröm is vegyült. Mátyás király és Vitéz János között véleménykülönbség volt az új egyetem helyét illetően, amiről a pápa is tudomást szerzett, és levele végére egy záradékot csatolt, amiben kikötötte, Jiogy az alapítandó egyetem helyét az uralkodónak legyen joga kijelölni." Az érsek ebbe nehezen, de belenyugodott. így történhetett, hogy 1467. június 5-én az esztergomi székesegyházban kihirdették az egyetemalapítást, s azon év júliusának 20. napján megnyitotta kapuit Vitéz János egyeteme, de... sajnos nem Esztergomban, hanem Pozsonyban. Bánomyné Kovács Ildikó IDOLAPOZO szerkesztésében