Esztergom és Vidéke, 1991
1991-12-20 / 43-44. szám
12: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Drága Barátunk, Kaposi Tamás! Szinte pont egy éve, hogy ugyanebben a körben összegyültünk; egy kitűnő év végén voltál, és a „Best of' tényleg az volt! Egy éve, hogy raktuk fel a falra az autós sorozatot, a hajszolt vadakkal, a szitanyomat variánsait az autóban vitatkozó-veszekedő alakokkal. Most, hogy az a Téged és barátaid Pécsről elszólító, rossz oldalára esett forint - felismerhetetlen szükségszerűség - arra kényszerít bennünket, hogy ne az új képeket várjuk Tőled, hanem - milyen elképesztő - visszatekintsünk arra, amit nekünk hagytál, most látjuk, hogy az autó előtt az úton átrohanó vadak, az autóban ülők - mind Te voltál. Egy éve annak is, hogy nevetve beszéltünk arról: kötelességed még legalább tíz évet élni NEKÜNK! Pedig akkor már ott jött a képeden az az autó, amely eltaszított tőlünk. Aki itt most körülálljuk azt, amit a tűz meghagyott Belőled, tudjuk - tapintatból, de talán leginkább önmagunkért - hogy kristálytisztán fénylő csillag voltál, fölismerés és elszántság eleven képe. De hát olyan keveset hagytál nekünk - hiába dolgoztál megszállottként - életműved leplezetlen, lepel alatt maradt. Hogy kit vesztettünk, mit vesztettünk, mi tudjuk. Tudjuk, mert többet alkottál, mint más hosszú évtizedek alatt huszonöt éves voltál és ötvenet éltél. Látod, ebben is követted - mint az értelmetlen korai halálban is - a nagy mestert, Kondor Bélát, akihez (Ka még csak suttogva is) hasonlítani kezdtünk Téged. Ha most teheted, mosolyogva nézed fentről e baráti megemlékezést talán kicsit visszafogva is az ünnepélyességtől. De hát nincs erre az alkalomra receptünk, hogyan tegyünk másként, hiszen mindenünk - eszünk, szívünk, gyomrunk, szemünk - mindenünk tiltakozik az ellen, ami Veled történt, s hogy így kell összegyűlnünk egy újabb „Best of' helyett. Nincs már szükséged az ünnepélyességre. Ott ülsz valahol festőtársaságban Kondor, Bosch, Kokoska asztalánál és égi élőben hallgatjátok Jim Morisont, Miles Davist. Nekünk a képek, zenék, karkötők, versek maradtak s éljük velük ajtiányóddal szigorított életünket, fryiterek, vámpírok, rózsaszín jSSucok, a lányok és a Hold, az úton suhanó állatok, a nagyvárosi férfi; az amszterdami taxisofőr, a meersburgi kastély, a szigorúan ellenőrzött vonatok, a plafonon ülő kutyák és macskák gondoskodnak most már helyetted arról, ne hunyjon ki hullócsillagod emlékfénye. Nem riasztunk el magunktól, emlékezünk Rád, amíg élünk. Utána úgyis találkozunk! Addig is: Isten veled, Kaposi Tamás! Kaposi Tamás önarcképe és verse „Vízcseppeket versenyeztetek az ablakon. Tested felizgat és mégis csak szépnek látom most. Tavasz volt, és most megint hó hull a tájra. Lelkem töpreng, töppedt agyam egyedül keresi helyét a fejemben. Vízcseppeket versenyeztetek az ablakon, Csendben tesped a vagonban az élet Reggel szomorúem ébredtem Ez a vonat fog éjjel visszavinni Hozzád Ma meg kell, hogy találjalak. Szeretetem tehetetlenül kering körülöttem, de ma megint Rádtalál. Tisztaságomra Te vigyázz, szólj rám, ha elnéző vagyok Veled, és hagyom hogy titkaid ne add ki. A vízcseppek is elakadtak az ablakon, mert rájuk néztem - szememben hiányod gyilkol őrjön gve " Ez a beszéd 1991. december 4én, az esztergomi belvárosi temetőben hangzott el, Kaposi Tamás ötödéves festönővendék, Esztergom szülötte temetésén. A Kondor Béla utódjául kiszemelő „várakozásunkat" Ö már nem válthatja valóra: november 6áh elsodorta reményeinket egy szemből, szabálytalanul érkező autó. Kaposi Tamás nem véletlenül bírta a Kondori utánpótlás bizalmát: Ó is ugyanolyan ösztönös művész volt, mint nagy elődje bármibe fogott, csak önmagát adta, legyen az festészet, grafika, próza és vers, videófilm vagy csak egy hétköznapi (?) képregény. Őt sem igazán tudták terelgetni főiskolás évei alatt: független alkotóként élte a maga világát, mágnesként vonzotta maga köré művésztársait. Erős, meghatározó egyéniség volt, mint a legnagyobbak közül is csak kevesen. Mindannyiunk, művészet-szeretőktisztelők, avagy művelők kára az, hogy igazán sosem tudjuk meg: született volna-e új stílusirányzat a Kaposi Tamás köré szerveződőitekből. Hiszen ha lesz is valami új, megtermékenyítő fiatal pályatársai keze nyomán, abban Ó nem vesz részt. Vagy igen, ránk hagyott, elképesztően gazdag életművével (ami azért mégis csak fájdalmasan kevés, ha arra gondolunk, milyen tempóban dolgozott az utóbbi egy-két évben), azzal a kép-rajz-szó-plasztika együttessel, amely annyira Ő maga volt, s amelynek ereje nélkül nem vívhatta volna ki magának azt a helyet a fiatal művészek között, mint amit elért Ha fennköltek lehetünk kicsit, vagy álmodozók, azt is kívánhatjuk: bárcsak vinné tovább Kaposi Tamás jövőt meghatározó emlékét a fiatal, most izmosodó művészcsapat! S ha majd egyszer a képzőművészet „nagy generációjáról" elemző mű jelenik meg, vagy nagy, gyűjteményes kiállítás készül, szóljon egy bekezdés (fejezet) erről a korán eltávozott univerzális művészről, aki maga már nem küldheti saját művét. A feladat tehát sokaké. Azoké, akik értenek a képzőművészet nyelvén, és ismerik Kaposi Tamás munkáit, működését* törekedjenek arra, hogy elnyelje ez a mű méltó helyét a magyar képzőművészetben. Kaján Imre
